gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Amit a kultúra a világhálón elveszít
Fejezzétek be a streamelést!

United We Stream Berlin
© United We Stream Berlin

Az analóg világ virtuózai most a világhálóra mennek. A digitális párhuzamakciók azonban nem mentik meg a művészeteket és csak növelik a kizsákmányolást.

Mostanában mindenki megszenvedi a szociális távolságtartást. A vészhelyzetben az analóg szakmák virtuózai hirtelen felfedezték az internetet, ahol nincs intézkedési jogköre a járványrendőrségnek. Képzőművészek virtuális kiállítást rendeznek legújabb műveikből, múzeumok tesznek fel nap mint nap képeket a gyűjteményük egyes darabjairól a megértést segítő szövegekkel együtt, független színházi társulatok töltik fel a közösségi oldalakra régebbi produkcióik felvételeit. Folyik a streamelés, míg füstölögni nem kezdenek a routerek. A „Nachtkritik” (Éjjeli kritika) nevű portál saját közvetítési kínálatából veszi kritikái tárgyát.
 
Nézi egyáltalán valaki, mi lesz szépművészetekből a digitális vákuum megfoghatatlanságában? Mi lesz a művekből az anyagi „szennyeződés” nélkül, mi lesz az előadóművészetből az előadók és a közönség testi jelenléte nélkül? Ez nem analóg nosztalgia, hanem a művészet lényegére vonatkozó kérdés: anyagi szubsztrátum nélkül nincs művészet, mert nincs forma, csak véletlenszerű gondolatok tetszőleges egymásutánja van. Abba a művészetbe, amit hiánytalanul meg lehet magyarázni és könnyen el lehet mesélni, nem is érdemes fáradságot belefektetni.
 
Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne használni a rendelkezésünkre álló technikai eszközöket. Csak akkor reflektálni is kell a médiumra, amely ezáltal a művészet anyaga lesz, és nem puszta közvetítő segédeszköz. Nemcsak hordozza, hanem formálja is a tartalmat. A médiumoknak saját szabályaik vannak, és önálló üzenetük – önmaguk.

A napi rutin mint üzenet

Igor Levit twitteren közvetített házikoncert-sorozata azon kevés válságreakciók közé tartozik, amelyek tagadhatalanul érdekesek. Levit farmerben és edzőcipőben ül a zongoránál, és darabokat játszik gyakorlásképp, ahogy azt egyébként is napi nyolc-tíz órában csinálja. A művész napi rutinja lesz az üzenet. Intellektuális érdeklődéssel hallgatjuk a zenét és figyeljük a játékát, de olyan hangélményben, amely ellenszerként szolgálna a karanténhisztériára, biztosan nem lesz részünk. A médium az özönvíz előtti hangminőséggel mindig önmagára hívja fel a figyelmet, egyszerre összeköt és elválaszt.
 
Lehet egy ideig az asztalfióknak írni és festeni, de nemcsak az előadóművészek vannak már a művek létrehozása során is ráutalva olyan szociális interakcióra, amelyet nem lehet a home office-ban elvégezni. Képzeljünk el egy színházi próbát videókonferencia formájában. Hogyan lehetne élőszóban elhangzó dialógusokat megrendezni, eljátszani vagy koreográfiát betanítani, betanulni, ha közben fél szemmel az iPadját nézi az ember?

Félelem a piactisztulástól

A művészek mostanában kétszeresen is akadályoztatva vannak – abban, hogy megszólaljanak, és abban is, hogy a munkájukkal rájöjjenek, mit lehetne mondani. Sokan pánikba esnek, és gyorsan beállnak a figyelemért sorban állók mögé. Az a jámbor szándék vezérli őket, hogy emlékezzenek rájuk, és később visszaszerezhessék a válság előtti piaci részesedésüket. A kisvállalkozói ösztön, amelyet a művészek közül sokan az egymást követő projektek hajszájában kifejlesztettek magukban, joggal retteg a piactisztulástól, amelyet a libertárius ideológiák a válság acélviharában egyenesen kívánatosnak tartanak a gazdaság egésze számára.
 
De válság már korábban is volt. Néhány happy few kivételével a művészek túlnyomó része a kilencvenes évektől kezdve egy olyan gigantikus kísérletben vesz részt, amely a munka jövőjéről szól. A gazdálkodás rugalmasabb formáival való kísérletezgetés akár még érdekes is lehetne, ha nem engedne szabad utat az elszegényedés vírusának.
 
De mi készteti arra a fellépéspiac károsultjait, hogy további fellépésekben keressék a boldogulásukat? A digitális bemutatóterek nem egalitáriusak és nem is értéksemlegesek, hajlamosak a piacuk monopolizálására, közömbösek a tartalmak iránt, amíg azok el nem fogynak, és csak tovább növelik a dolgozók produktív képességeinek kizsákmányolását. Ha most a digitális színházként működő oldalak felkínálják a művészek számára, hogy afféle művészeti Uber-taxisofőrökként működjenek, akkor ugyanúgy be kellene perelni őket, ahogy a taxitársaságok minden országban beperelték a kaliforniai vállalkozást.
 
A művészet szükségképpen áru. De nem oldódik fel teljesen az áru-jellegben, valami mindig fennakad rajta. A művészet, a színház és a tánc nem olyasmi, ami bármikor elérhető és bármire becserélhető. Olyan, a hétköznapokon túlmutató helyzeteket jelenítenek meg, amelyekben nem hétköznapi és olykor zavarba ejtő tapasztalatokat hívnak elő. Megszakítják a kommunikációt és a nyilvánosságban zajló tüsténkedést, és rejtélyeket csempésznek a helyükre. Megállítják a világot.
 
A világ megállítását most brutális egyértelműséggel a világjárvány végzi el, és kétszeresen is megbénítja a művészetet. A színházak és múzeumok zárva tartásának fájnia kell, különben nincs értelme kinyitni őket. Aki nem tud hallgatni, az később mondani sem tud túl sokat.
 
Köszönjük
Ez a szöveg a bécsi
Falterben megjelent cikk rövidített változata.