Költészet
A költészet mindenevő

Hans Magnus Enzensbergert (1929–2022) a huszadik század legfontosabb német nyelvű költői között tartják számon. Emléke előtt most cseh fordítója tiszteleg.

„A költészet – legalábbis az én szememben – körülbelül mindenevő. Ez azt jelenti, hogy semmi olyan nincs, ami foglalkoztat bennünket, amit megélünk, bármi, amit tapasztalunk, hogy abszolúte semmi olyan nincs, ami ne találhatna helyet magának a költészetben” – mondta egyszer Hans Magnus Enzensberger a Prágai Írófesztiválon. A költő ezzel az esztétikai megközelítéssel egybecsengően egyesíti a látszólag összeférhetetlent: irodalmi gyökerei Bertolt Brechtig és Gottfried Bennig nyúlnak vissza, mesterien alkalmazza az irodalmi montázs technikáját, líráját pedig többször is „antiköltészetként” jellemezték.

Enzensberger lírájáról elmondható, hogy szervesen ötvözi a költészetet a tudománnyal, a filozófiával vagy éppen a politikával. Emellett nemcsak jelentős költő, hanem éleselméjű esszéista, prózaíró, gyerekkönyvek és rádiójátékok szerzője, drámaíró is, aki örömét leli abban, hogy provokáljon és különféle irodalmi álarcokat öltsön. Talán ezért is van az, hogy alkotásainak egy része különböző álneveken jelent meg (lásd Andreas Thalmayr, Elisabeth Ambras, Linda Quilt és Giorgio Pellizzi). Enzensberger ezen kívül műfordítóként, szerkesztőként és kiadóként is ismert.

A „dühös fiatalember“ és forradalmár útja a szkepticizmusig

Az 1950-es években és az 1960-as évek elején Enzensbergert a német költészet „dühös fiatalembereként” tartották számon, aki cinikusan kritizálta a „német gazdasági csodát”, az új fogyasztói társadalmat és a feldolgozatlan múltat, főleg első versgyűjteményeiben, a Verteidigung der Wölfe  (magyarul A farkasok védelmében cím alatt jelentek meg belőle szemelvények) és a Landessprache címűekben. Az 1960-as évek második felében egy időre felhagyott a költészettel, és lehetőleg objektíven próbált politikai kérdésekkel foglalkozni; legendás baloldali beállítódású kulturális folyóiratában, a Kursbuchban szinte programszerűen „eltemetette” az irodalmat, hogy később a tiszta dokumentarizmust művelje (lásd mindenekelőtt Der kurze Sommer der Anarchie című regényét). Az 1968/69-es években Enzensberger Kubában tartózkodott, ami jelentős hatással volt irodalmi munkásságára: az ott tapasztaltak igazi sokkterápiát jelentettek a baloldali nézeteket valló szerző számára, ami ideológiai kiábrándultságához, végső soron pedig szkeptikus hozzáállásához vezetett..

Az 1970-es években többek között Mausoleum. Siebenunddreißig Balladen aus der Geschichte des Fortschritts (magyarul Mauzóleum cím alatt jelentek meg belőle szemelvények) és a Der Untergang der Titanic (magyarul A Titanic pusztulása címmel jelent meg[1]) című terjedelmes versciklusai jelentek meg, amelyek legfontosabb, az újkor kultúrtörténetét több szempontból és rendkívül koncentráltan tükröző munkái közé tartoznak. A szerző későbbi, Die Furie des Verschwindens (1980) című gyűjteményéhez hasonlóan itt is az emberi haladás árnyoldalaival foglalkozik, miközben tökélyre fejleszti az irodalmi montázs módszerét. Enzensberger későbbi szövegeiben is megőrizte szkeptikus és kritikus hangnemét – lásd például Kiosk (1995) című gyűjteményét, illetve az Aussichten auf den Bürgerkrieg (1993) vagy a 2006-os Schreckens Männer (magyarul Szörnyűséges férfiak címmel jelent meg)[2] című esszéket. Enzensberger kései munkásságát a kozmopolita és jóindulatú beállítódás jellemzi – ilyen például Album című szöveg- és képeskönyve (2011) vagy Experten-Revue (2019) című műve. Lírai munkái közül a késeiek közé tartozik a Blauwärts (2014) és a Wirrwarr (2020) című gyűjtemény.

[1] fordította Garai Gábor
[2] fordította Weiss János

A „Mauzóleum“, mint Enzensberger egyik legfontosabb műve

Ha az ifjú Enzensbergert az új költői nyelv feltalálójának és úttörőjének tekintjük, akkor feltűnik, hogy későbbi munkásságában viszont programszerűen mellőzött mindenfajta nyelvi virtuozitást. 1970-es évekbeli lírájában a költői kifejezés művészetét a kutatás és a ridegnek tűnő, dokumentarista montázs művészete váltja fel, ennek egyik legjellemzőbb példája Mauzóleum című versciklusa. Ennek megfelelően tehát mind a Mauzóleum, mind A Titanic pusztulása esetében olyan nyitott struktúrákkal van dolgunk, amelyek költői hatását az egyes tények és információk dinamikus összekapcsol(ód)ása adja. A Mauzóleum különböző feltalálók, filozófusok, a világot megváltani akarók portréját rajzolja meg, szám szerint harminchetet – Giovanni de Donditól Johannes Guttenbergen és Lazzaro Spallanzanin át Wilhelm Reichig és Che Guevaráig. Az egyes balladák motívumaikban szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ezáltal pedig sűrű intertextuális hálózat bontakozik ki az olvasó előtt. Enzensberger az emberi haladást sokrétű, kollektív folyamatként, egyfajta globális megszállottságként értelmezi, amelynek szereplői, akár a giliszták, „die Erde zu Humus, tonnenweise, lautlos und unaufhaltsam (...) vermahlen“ (magyarul körülbelül: tonnaszám őrlik humusszá a földet, hangtalanul és kérlelhetetlenül), ahogy az a Charles Darwinról szóló versben áll.

Amit Enzensberger a Mauzóleumban elénk tár, az mindenekelőtt a felvilágosodás világnézetének árnyoldala: a rideg elme, amely jobbá, gyorsabbá és hatékonyabbá akarja tenni a világot, ám végső soron közvetlen konfliktusba kerül a humanizmussal, mint olyannal, illetve az emberi szabadsággal. Enzensberger az emberi haladásnak ezt a sötét képét egy tudós, kutató, egyszersmind azonban szabad és kozmopolita szellem szemszögéből mutatja be: vagyis igazi, humanisztikusan gondolkodó, 18. századi értelemben vett felvilágosult emberrel van dolgunk. Ezzel a kreatív megközelítési móddal, amely élete végéig jellemző volt rá, a Mauzóleum az enzensbergeri életmű tulajdonképpeni esszenciáját képviseli, a Titanickal együtt pedig a költő kulcsfontosságú, megkerülhetetlen alkotásának tekinthető.