Interjú a Személyes távolság – Besnyő Éva fotográfiái kiállítás kurátoraival
A fényképezés társadalmi szerepe

A budapesti Goethe Intézet kezdeményezésére a Kassák Múzeum nagyszabású kiállítást rendez Besnyő Éva (1910-2003) fotográfiáiból. Ennek kapcsán a kurátorokat – Csatlós Juditot és Juhász Anna Máriát - kérdeztük a fotográfus személyes és szakmai életútjáról a hazai és nemzetközi kontextus tükrében.

Milyen magyar kontextusba illeszthető Besnyő Éva korai munkássága?

Csatlós Judit: Magyarországon a ferencvárosi Kiserdő szegénytelepén készült felvételei, a vidéki parasztságot bemutató sorozatai vagy a mára ikonikussá vált csellós fiú fotójának köszönhetően elsősorban a korabeli szociofotó irányzataihoz kötik Besnyő Éva munkásságát. Számomra a korai, budapesti és berlini évei azért nagyon izgalmasak, mert ekkoriban alakította ki a fotográfiához való korszerű viszonyát. Ez nem feltétlenül csak a modern látásmódhoz és formanyelvhez való kapcsolódást jelenti, hanem a fotográfusi szereppel való kísérletezést és a professzionalitásra épülő szakmai identitás megfogalmazását is. Ennek a folyamatnak az első lépései még Budapesthez kötődnek, ahol Pécsi József magániskolájának köszönhetően más fiatal lányokhoz hasonlóan nemcsak gyakorlati képzésben részesült, hanem találkozott a korabeli német és hazai képes újságokkal és fotós kiadványokkal is. Emellett hasonló érdeklődésű fiatalokat is megismert, akik közül sokan később különböző okokból az országhatárokon túl építettek karriert, mint Kepes György.
 
Juhász Anna Mária: Sajátos magyar kontextust jelentenek Besnyő Éva esetében azok a magyar emigránsok is, akikkel akár Berlinben, akár később Hollandiában kapcsolatba került. Berlinben egy körben mozgott Kepesen kívül budapesti gyerekkori barátjával, Robert Capával is, illetve áttételesen az „új látás” egyik legfontosabb teoretikusának - és gyakorlójának - számító Moholy-Nagy Lászlóval, akinek Kepes ekkoriban az asszisztenseként dolgozott. Hollandiában pedig Alexander Bodon, azaz Bodon Sándor építész lett közeli barátja, akinek a révén építészeti fotómegbízásokat is kapott.

Milyen lehetőségei voltak egy fotósnak nőként, a 20-30-as évek Budapestjén és Berlinjében?
 
CsJ: Egy nagyon összetett és ellentmondásos időszaknak lehettünk tanúi, miközben elmélyedtünk Besnyő élettörténetében. Mind Magyarországon, mind a Weimari Köztársaságban nagy számban jelentek meg a nők a nyilvános térben, az oktatásban, a munkahelyeken és a sajtóban, ezzel a részükről új igények és vágyak is megfogalmazódtak. A Besnyő képeiről is ismert rövid hajú, cigarettával pózoló, fürdőruhában a napfényt élvező vagy éppen sportoló modern lányok már életmódjukban és megjelenésükben is eltértek a háború előtti önállóságra törekvő társaiktól. A húszas években már nem volt szokatlan, ha egy nő fotográfusnak akart tanulni. Maga Pécsi József már a háború előtt is kiállt a nők fotográfiai alkalmassága és képzése mellett. Ugyanakkor nőként boldogulni egy férfiak által uralt térben még mindig számos nehézséget és korlátot jelentett, ami nemcsak a nagy formátumú kamerák súlyában volt mérhető. Besnyő berlini stúdiókban végzett munkája során megtapasztalhatta, hogy csinos fiatal lányként modellként ugyanúgy számítottak rá, mint laboránsként vagy fotósként.
 
Ugyanakkor a női szereplehetőségek fokozatos bővülésével párhuzamosan olyan politikai változások zajlottak, amelyek éppen a korlátozások irányába hatottak. Nemcsak az a kérdés merül fel tehát, hogy nőként milyen lehetőségek adódtak számára, hanem az is, hogy zsidóként milyen korlátokba ütközött. Magyarországon az 1920 őszétől érvényes numerus clausus nemcsak a zsidókra, de a nőkre nézve is súlyos diszkriminatív megszorításokkal járt a felsőoktatásban, valamint újra előtérbe került egyfajta konzervatív nőideál. Ezzel szemben Berlin egy pezsgő, szabad nagyvárosi teret jelentett, ahol az avantgárd mozi és színház egyszerre adott inspirációt, mintákat és szellemi közeget Besnyő számára. Azonban a nácizmus előretörésével Németországban egyre jobban kiszorították a zsidókat a szellemi, kulturális és gazdasági életből. Besnyő publikációs lehetőségei is kezdtek megszűnni, így fel kellett adnia a mindössze néhány hónapig működő önálló stúdióját.
 
Besnyő Évának tavaly két nagyobb kiállítása is volt Németországban (Köln, Bréma). Milyen új olvasatot ad a budapesti kiállítás, miben tér el a korábbiaktól?
 
CsJ: A németországi kiállítások tulajdonképpen az életmű feltárására vállalkoztak, és ehhez igazodva Besnyő pályáját átfogóan, művészi korszakokra bontva mutatták be. A mi esetünkben egy szűkebb fókuszról beszélhetünk, a fényképezés társadalmi szerepe felől vizsgáljuk az életművet. Besnyő példáján mutatjuk be egyrészt, hogy milyen emancipációs lehetőséget jelentett a modern nők számára a fotográfusi hivatás, miért lehetett vonzó számukra ez a pálya. Másrészt bemutatjuk, hogy egyes Besnyő fotók milyen kultúraformáló szerephez jutottak a különféle célú felhasználásuk során, kezdve a dokumentáló és feltáró szereptől, a nemzeti sajátosságok vizuális megfogalmazásán át egészen az egyetemes emberi értékek hirdetéséig.
 
Besnyő Éva külföldön a mai napig népszerű és elismert fotográfus. Honnan eredeztethető a sikere és miért nem kapott itthon nagyobb publicitást?
 
JAM: Ugyan Besnyő Éva az 1930-as évek elejétől évtizedekig aktív szereplője volt a holland és nemzetközi fotográfiai közegnek, életműve egészét az 1980-as évek elejétől kezdték el Hollandiában is újra felfedezni. Az 1980-as évek végétől a weimari köztársaság művészete iránti megélénkülő érdeklődés miatt többen is foglalkozni kezdtek korai képeivel. A berlini Das Verborgene Museum, amelynek célja nem kellőképpen ismert női művészek életművének feldolgozása, szintén sokat tett nemzetközi elismertetéséért.
 
Sikere szerintem képei elevenségéből ered: ahogy egy nagyon erős, a fényképezés iránti elhivatottsággal kapcsolódik fotói alanyához. Ugyanakkor ez a kapcsolódás időben és térben változó fotózási gyakorlatot jelent Besnyő esetében, így a végeredmény egy nagyon változatos életmű, aminek újabb és újabb rejtett fejezeteivel lehet megismerkedni egy-egy bemutatása alkalmával.
 
Besnyő képeit egyébként itthon is több alkalommal láthatta már a közönség: 1986-ban amszterdami kiállításának anyaga utazott a Műcsarnokba, 1998-ban és 2003-ban pedig két kisebb kiállítása volt. A Kassák Múzeum mostani kiállításához saját kutatásunk alapján dolgoztuk ki a koncepciót, így a magyar kapcsolódási pontokat, illetve az életmű társadalmi kontextusát részletesebben tudjuk bemutatni, mint az eddigi hazai kiállítások.
 
Régebb óta kutatjátok Besnyő Éva munkásságát, ami alatt lehetőségetek nyílt megismerkedni a lányával és a szűkebb baráti körével is. Felidéznétek egy fontos eseményt vagy egy kedvenc történetet Besnyő kapcsán?
 
CsJ: Számos alkalommal tapasztaltuk, hogy a nemzetközi kutatás Besnyő magyar kapcsolatait nem tudja azonosítani vagy nem köti össze a korabeli szellemi  és művészeti körökkel. Így igazi csemege volt számunkra, amikor a több fényképen is szereplő Paul Beckről kiderült, hogy Beck Ö. Fülöp szobrász fia. Első lelkesedésünkben megkerestük Beck Márta lányát, Havas Fannit. Az ő családi hagyatékából nyilvánvalóvá vált, hogy Besnyő mind a négy Beck gyerekkel, Andrással, Judittal, Mártával és Pállal egyaránt szoros barátságot ápolt élete végéig. Szívszorító volt olvasni a második világháború utáni első levelét (mely a kiállításon is bemutatásra kerül), amelyben beszámolt a vele történtekről, és végigkérdezi a barátok sorsát. Besnyő nem egyszer mentegetőzött, hogy nehezen veszi rá magát az írásra, de hosszú levelei ezt mégis cáfolják: eleven személyiség bontakozik ki a sorokból nem kevés humorral fűszerezve, máskor pedig egy-egy depressziós hullámot követő beszámoló világít rá az inspiráló szakmai-szellemi közeg számára életbevágóan fontos szerepére.
 
JAM: Számomra ez az eleven személyiség akkor került szinte kézzelfogható közelségbe, amikor Leo Erken és Anke Teunissen filmes-fotográfusokkal találkoztunk Amszterdamban. Leo Besnyő Éva életének utolsó éveiben forgatott dokumentumfilmet arról, ahogy az archívumát rendszerezi; Anke pedig ebben a munkában segítette Besnyőt asszisztensként. Hamar kiderült, hogy mindketten nagyon jó barátjukként tekintettek a náluk több generációval idősebb fotográfusra, akinek nagyon szerettek a társaságában lenni. Tőlük tudtuk meg azt is, hogy Besnyő Éva utolsó amszterdami időszakában, mielőtt egy vidéki, idős művészek számára fenntartott otthonba költözött volna, barátai - köztük Leo és Anke - beosztották egymás közt, hogy valaki lehetőleg mindig Évával ebédeljen. Besnyő Éva lánya, Iara Brusse pedig azokból a levelekből olvasott fel nekünk találkozásunk alkalmával, amelyeket kérésére a barátok és családtagok küldtek Besnyőnek a 75. születésnapjára.