Demokrácia és hatalom
"A vírus nem lophatja be magát a demokráciába"

Rainer Forst filozófus új társadalmi darwinizmustól tart. Aggodalommal figyeli a nemzeti elszigetelődést és azt, hogy a válság következményeit a leggyengébbekre hárítják át.

Von Elisabeth von Thadden

Nem akarjuk egyedül a virológusokra hagyni a helyzet értelmezését. Ezért kérdezi a ZEIT ONLINE "Min töpreng éppen?" sorozatában a bölcsész- és társadalomtudományok vezető kutatóit arról, hogy milyen aggályokat ébreszt bennük a válság, és min törik éppen a fejüket. A kérdéseket Elisabeth von Thadden teszi fel. A Leibniz-díjas filozófus Rainer Forst (55) politikaelméletet és filozófiát tanít a frankfurt am main-i Johann Wolfgang Goethe Egyetemen, ahol egyszersmind a Normatív Rendszerek Kutatóközpontot is vezeti. Nemrég jelent meg "Toleration, power and the right to justification" című könyve (2020).
 
ZEIT ONLINE: Min töpreng éppen, Forst úr?

Rainer Forst: Bár a filozófusok örökkévaló kérdéseken töprengenek, mégis a mindenkori aktualitás az, ami felpiszkálja figyelmüket, és gondolkodásra készteti őket.  És ez most éppen annyira sürgető, hogy kénytelen vagyok újragondolni a demokrácia és a hatalom kérdéseit a világjárvány körülményei között. Hiszen most valami hallatlan történik, valami olyan, ami felülmúlja a szokványos politikai képzelőerőt.

ZEIT ONLINE: Mi ebben az új a demokrácia elméleti szakemberének számára?

Forst: Nem csupán egyetlen társadalom rúgja fel most azokat a törvényeket, amelyeket korábban megdönthetetleneknek tartottunk, például a gazdasági élet törvényeit, a tankötelezettséget, a digitális szabadságot vagy azt az általános elvárást, mely szerint ápoljunk szoros kapcsolatot az idősekkel. Ehelyett világszerte majd' minden társadalom állítja át normál üzemmódját egyetlenegy mindenek fölé rendelt cél, mégpedig a vírus megfékezése érdekében. Eddig azt hittük, hogy egyfajta belénk épült, szisztematikus belső logika az, amely cselekedeteinket nagymértékben meghatározza. De ez így nyilvánvalóan nem igaz. Ha a gondolkodás a rácsodálkozással kezdődik, akkor éppen ennek van most itt az ideje. Egészen a közelmúltig még "fekete nullákról" vitatkoztunk, és az embernek arról a demokratikus kötelességéről, hogy mindenki vállalja nyíltan az arcát – mindez volt-nincs.
 
ZEIT ONLINE: Pontosan mi történik most, kinél van a hatalom? Nem egyszerűen úgy áll a dolog, hogy az állam gyakorolja azt felettünk különböző rendelkezések által?

Forst: Óva intek mindenkit a politika tekintélyelvű értelmezésétől. Egy demokráciában az állam nem korlátozhatja az alapvető jogokat (nem is szabad azokat korlátoznia), mintha saját tulajdonai lennének, hanem a politikai közösség egésze dönt úgy, hogy betartja az általa meghatározott szabályokat. Az alapvető jogok ideiglenes korlátozása tehát a demokratikus szabadság gesztusa is lehet, ha nyilvánosan igazolt és elfogadott, és nem sérti lényegüket tekintve ezeket a jogokat. Ha meg akarjuk érteni, hogyan működik a hatalom, honnan származik, és hogyan szilárdul meg, fel kell tennünk a kérdést, hogy ki uralkodik az igazolások terében, ez pedig azt jelenti: egyes társadalmak és a politika jelenlegi átfogó irányváltása csak azért lehetséges, mert, – és egyúttal csak akkor lehetséges, ha – az emberek helyénvalónak és elkerülhetetlennek tartják azt. Egy ilyen sarkalatos irányváltás pedig, amelynek egyetlen egy igazolása van csupán, csak akkor sikerülhet, ha mindenki megérti azt az egyetlen, mindenek fölé rendelt célt, hogy a veszélyt másként nem lehet elhárítani. Tehát az embereknek képeseknek kell lenniük arra, hogy elfogadják ezt az indoklást, és magukévá tegyék, ha nem is minden kritika nélkül. Mivel a felvilágosult hatalmat – ellentétben az ideológiai vagy a rákényszerített hatalommal – ellenőrzött meggyőződések generálják. Egy demokráciában a hatalom végrehajtói csak a törvényen belül eső szabadságjogokat korlátozhatják, éspedig csak akkor tehetik ezt törvényesen, ha ezek a korlátozások megfelelő nyilvános igazolást nyernek. Minden más forgatókönyv visszaesés az abszolutizmusba – amitől óva kell inteni mind a jelenlegi történések értelmezőit, mind a cselekvő politikusokat.
 
ZEIT ONLINE: Milyen jelentőséggel bír mindez akkor, ha, mint Gütersloh-ban a válság helyi kiéleződése új próbára teszi a demokratikus folyamatokat?  

Forst: Még akkor is, ha helyi vagy regionális szinten robban vagy éleződik ki a válság, egy demokráciában az emberek egymással és együtt vitatják meg, hogy mi a teendő, mi várható el a túlzsúfolt lakótömbökben vagy csoportos szállásokon élőktől, és hogyan védhetők meg a többiek a fertőzéstől. Minden egyes megtett intézkedés általános szinten is igazolásért kiált. Mindeközben pedig döntő fontosságú, hogy a vírus ne magába a demokráciába lopja be magát. Így el kell például kerülni, hogy a szűklátókörű nacionalizmust természetes reflexként tüntessék fel, például amikor a fertőzések számát etnikai csoportokra lebontva prezentálják – anélkül, hogy feltennék azt a kérdést is, hogy miként fordulhat elő, hogy emberek összezsúfolva élnek egy szűk térben, és egymáshoz olyan közelségben kell dolgozniuk, ami veszélyezteti egészségüket, és hogy ki ezért a felelős. Abban látom a veszélyt, hogy kulturalista besorolások szerint osztályozzák majd, ki tartozik egy adott közösséghez és ki nem, és így egy-egy politikai közösség szolidaritása nemzeti és etnikai határokon bukik majd el.
 
ZEIT ONLINE: Ugyanakkor azonban a nemzetállamok világában élünk, ahol az esetek számát és a fertőzési arányszámokat egymással versengve számolják, és a mi demokráciánk is nemzetállami struktúrájú.
 
Forst: A jelen egyik paradoxonja kétségtelenül éppen az, hogy a hatalmas nemzetállam korlátozza polgárainak szabadságjogait, hogy megvédje őket, miközben a vírus valójában határokon túllépő választ és szolidaritást kíván meg. Éppen ezért a határzár elhamarkodott reakció volt, ráadásul az EU-n belül igencsak megkérdőjelezhető, és remélhetőleg nem csak az oltóanyagok beszerzésével kapcsolatban fogjuk belátni, hogy a globális válságok globális, kooperatív válaszokat követelnek.
 
ZEIT ONLINE: Az elmúlt hónapok világossá tették: a vírus nem egyenlőségpárti. A hátrányos helyzetben levők különösen veszélyeztetettek.

Forst: Egy igazságosságra épülő politikának elsősorban velük szemben kellene igazolnia magát, és mindenekelőtt a legkiszolgáltatottabbakat figyelembe vennie. Nemcsak arra kell figyelni, hogy kiket érint leginkább a vírusveszély, hanem arra is, hogy kik szenvedik meg leginkább a meghozott intézkedéseket, esetleg hosszútávon is. A húsiparban már régóta fennálló és most már túlnyomórészt mindenki számára láthatóvá vált áldatlan állapotokat például nem lett volna szabad, hogy a járvány fedje fel. Hiszen bárki láthatta volna őket, ha hajlandó odanézni. A "Maradj otthon!"-kampány pedig kíméletlenül feltárja, hogy kinek vannak meg a kulturális és gazdasági erőforrásai ahhoz, hogy egy ilyen időszakot átvészeljen. Ugyanez mondható el globálisan is: mindenekelőtt azok a világjárvány áldozatai, akiknek a legkevesebb erőforrás áll rendelkezésére.
 
ZEIT ONLINE: Mit jelent ez egy demokratikus nemzetállam számára?

Forst: Egy ilyen nemzetállamnak meg kell értenie, hogy nem aknázhatja ki egyszerűen a globális együttműködés előnyeit, és nem háríthatja át ugyanakkor a hátrányait olyan társadalmakra, amelyeknek nincsenek eszközeik lakosságuk védelmére és ellátására. A demokráciának – amely nem más, mint a kollektív élet megszervezése általánosan és nyilvánosan igazolást nyert normák révén – része az is, hogy nemzetközi szinten is eleget tesz önigazolási kötelezettségeinek. A világjárványban nemcsak a frankfurti egyetemen nevelkedett szakemberek fedezhetnek fel egy olyan dialektikát, amelynek kihatásai sokkal inkább feudálisak, mint demokratikusak: a demokratikus együttműködés nemzeti keretek között felértékelődik, miközben kifelé határokat építenek. Ám ez egyben azt is jelenti, hogy szándékosan nem vesszük figyelembe azt a tényt, hogy nemzetközi kontextusban is mindenkinek döntenie az életét meghatározó szabályokról. Ez nem lehet a nyugati demokráciák egyes embereinek kiváltsága, például ami a Kínával való együttműködést illeti. Útelágazáshoz érkeztünk: a válság új társadalmi darwinizmusba sodorhat minket, amint a jövőbeli torta elosztására kerül a sor. Ám olyan demokratikus antitesteket is létrehozhat, amelyek megvédenek minket attól, hogy egy neokoloniális világba sodródjunk bele. Meg kell tanulnunk transznacionálisan betűzni a demokrácia szót.