`90 tavasza
„Egyszer csak újra ott voltak”

Egy évvel azután, hogy a berliniek az egykori fal tetején táncoltak, Németország újra egy ország. De vajon hogy élte meg az újraegyesítést valaki, aki korábban a hohenschönhauseni börtön fogja volt? Beszámolók argentin steakről az állambiztonsági központban, váratlan viszontlátásokról és berlini klubokról.

„Egyszer csak újra ott voltak ugyanazok az emberek”

Borult az ég. Ott, ahol különben magányosan szökik az égbe a győzelem szárnyas istennőjének négylovas fogata, örömmámorban úszó kelet- és nyugat-berliniek sziluettjei táncolnak a tűzijátékok ködében - akárcsak már november 9-én is. Felmásztak a Brandenburgi kapura, amelyet december 22-e óta két újonnan megnyitott átkelő fog közre. Az egyik német államból a másikba vezetnek. A berliniek olyan mámorosan ünnepelnek, hogy utána alapos restaurálásnak kell alávetni a kapu tetején trónoló quadrigát. 

Alig néhány napja volt karácsony. Ami valójában családi ünnep, ám 1989-ben szimbolikus dátummá válik, hiszen a németek most már vízum nélkül léphetik át a határt. Február közepéig csak Berlinben harminc új határátkelőt nyitnak meg.

Míg a tömeg ünnepel, a SED vezetősége már a fal értékesítésének lehetőségeit mérlegeli. | Dagmar Lipper © wir-waren-so-frei.de

Mario Röllig ismét szüleivel ünnepli a karácsonyt, akiket több mint egy éve nem látott. 1985-ben, egyik magyarországi útja alkalmával szerelembe esett egy gyógyfürdő párafelhőinek ködében - mégpedig egy nyugat-berlini politikussal. Kelet-Berlinben találkozgatnak. Újra és újra. Két éven át, miközben a Stasi, vagyis az állambiztonságiak árgus szemekkel figyelik szerelmüket. Végül Mario Röllig összeszedi minden bátorságát, és megpróbál átszökni a zöld határon át Dél-Magyarországról Jugoszlávián át egészen Nyugat-Berlinig, ám kudarcot vall. A hohenschönhauseni előzetesen fogva tartottak börtönében a végtelenségig nyúlnak a különböző pszichikai kínzásokkal tarkított napok. 1988-ban elhagyhatja az NDK-t. Benne a fal leomlása, valamint a különösen színes és hangos 1989/90-es szilveszter ambivalens érzéseket kelt.

„Az volt az érdekes: néhány napig egyáltalán nem örültem a fal leomlásának, mert egyszerre csak újra ott voltak azok az emberek, akik az életemet egykor annyira megnehezítették. Azon az éjszakán pedig, amikor a fal leomlott, egyáltalán nem voltam boldog. Apám hívott Kelet-Berlinből, és azt mondta: „Fiam, leomlott a fal.” Nehéz munkanap állt mögöttem, éppen aludtam. Először azt mondtam: „Hé, talán részegek vagytok? Ilyesmivel nem viccel az ember! "És letettem a kagylót." Mario Röllig apja ismét telefonál: „Fiam, leomlott a fal. Kapcsold már be a tévét!”  "És akkor bekapcsoltam a tévét, és bár még ugyanazon az éjszakán a Bornholmer utcai határátkelőhelyre hajtottam, és csaknem két év után ismét a szüleim karjaiban lehettem, először nem volt igazán jó érzés. Egyszerűen azért, mert a fal nemcsak elválasztott a családomtól, hanem meg is védett azoktól az emberektől, akik az NDK-ban annyira megnehezítették számomra az életet." Szilveszter éjjelén Röllig a Brandenburgi kapunál van és ünnepel.

Az NDK és az NSZK tévécsatornái egymással együttműködve, felváltva tudósítanak a Brandenburgi kapu mindkét oldaláról ezen az estén. A képernyőn fekete-piros-arany zászlók lobognak. A történészek ezért "második rendszerváltásról" beszélnek, amelyben a két német állam újraegyesítésének vágya érvényesül.
Bontják a falat. | Monika Waack © wir-waren-so-frei.de Időközben az NDK vezetése már azt fontolgatja, hogyan tudná a falat kereskedelmi célokra felhasználni. Január 31-én megkezdik az egyes falszegmensek árusítását, deviza ellenében. Ma nemcsak múzeumokban láthatók szerte a világon, és nemcsak feldarabolva faldarabka-szuvenírek formájában értékesítették őket, hanem utak és autópályák építőanyagául szolgálva összekötik azokat a helyeket is, amelyeket korábban elválasztottak.

A Stasi-székház megrohamozása

Erfurtban már decemberben fekete füstfelhők szállnak az ég felé. De nem ünnepi tűzijátékról van szó. A Stasi-központ kéményéből özönlik. Éveken keresztül rengeteg NDK-polgár élete valami torz filmbe illő forgatókönyvként ismétlődött itt: az állambiztonságiak munkatársai feljegyezték szokásaikat, politikai gondolataikat, érzéseiket, kapcsolataikat, még a legbensőségesebb apróságokat is. Mindez az információ elsuttogva vagy papírkán lefirkantva érkezett, és nemegyszer saját szomszédaik, barátaik, rokonaik, esetleg futó ismerőseik pötyögték be őket. A Stasi ezt a tudását aztán a nyomásgyakorlás eszközeként használta fel saját lakosságával szemben.
A Stasi-székház megrohamozása | Jan Kornas © wir-waren-so-frei.de Felháborodás és kétségbeesés az elkövetők miatt, akik igyekeztek nyomaikat eltüntetni; ez hajtja Gabriele Stötzer, Claudia Bogenhardt, Sabine Fabian, Tely Büchner és Kerstin Schön NDK-polgárokat és nőjogi aktivistákat. Ők vezetik az erfurti Stasi-székház elfoglalását - nemsokkal rá Rostock és Lipcse következik.

Hat héttel később, 1990. január 15-én, valószínűleg biztonsági őrök nyitják meg a berlini Állambiztonsági Minisztérium (ma: Biztonsági Hivatal) kapuit. Csizmák dobognak fel a lépcsőn, néhány perccel később végre emeletről emeletre kavarognak, vitorláznak le a lépcsőházban az iratok a rendszerkritikus polgárok szeme láttára, akik megrészegülve, ám egyszersmind a Stasi erőszakos megtorlásaitól rettegve állnak ott. Ez a részegítő fordulat pedig elsősorban azoknak a fiatal erfurti nőknek köszönhető, akik úgymond egymaguk harangozták be a Stasi-hatalom végét a titkos rendőrségi akták felett.
Húst találnak a Stasi-székházban | © picture-alliance/ ZB | Thomas Uhlemann Nekik és a rostocki, lipcsei, valamint a berlini megszállóknak köszönhető azonban az is, hogy az iratok - amelyek az erőszak és a megfigyelés bizonyítékai, egyszersmind azonban a Stasi saját embereinek megfélemlítési eszközei is voltak -, ezeken a téli napokon nem végzik teljes mértékben a tűzben ill. az iratmegsemmisítőkben, mint ahogy azt Erich Mielke, a Stasi főnöke november 6-án elrendelte. Hiszen az a pillanat, amikor ezeket a dokumentumokat betűkre és papírcsíkokra szedik, nemcsak elhomályosította volna az egypártrendszerre épülő állam rendszerét és módszereit, hanem tehermentesítette volna magukat az elkövetőket is.

Rejtett kincsek a Stasi-székházban | © picture-alliance/ ZB | Thomas Uhlemann A Stasi székházában a megszállók teletömött zsákokra bukkannak és rengeteg papírt találnak. Miután ők évekig álltak sorba, hogy húst, gyümölcsöt, cukrot és a legmindennapibb termékeket beszerezzék, itt luxuscikkeket találnak, például argentin marhahúst, valamint a Stasi saját házi fodrászatát. A bunkerbe rejtett finomságok és a döbbenet közepette egy új korszak kezdetének érzése vesz erőt rajtuk.

A berlini minisztérium elfoglalása jelenti a végét azoknak a nagyszerű fejleményeknek, amelyek Erfurtban kezdődtek. Hogy milyen alapvető módon fordult meg a világ ezekben a pillanatokban - és hogy milyen borulékony a helyzet -, azt jól mutatja a roham egyetlen halálos áldozata: egy kétségbeesett suhl-i Stasi-tiszt fejbe lövi magát a megszállás során.

Fodrászat a Stasi-székházban | © picture-alliance/ ZB | Thomas Uhlemann Még a Stasi-központokat ellenőrző polgári bizottságok sem tudják pontosan, mit kezdjenek az aktákkal. Továbbra is semmisítenek meg dokumentumokat. 1991 végén a Stasi-aktákról szóló törvény hatálybalépésével végül egyértelművé válik, hogy archívumban kell hozzáférhetővé tenni őket. A Stasi egykori áldozatai betekintést nyerhetnek az iratokba, a tudósok pedig kutathatják őket.
A tömeg a székházban. | Jan Kornas © wir-waren-so-frei.de Az akták nyilvánossá tétele egyértelműséget teremt. A kételyek, hogy kiben lehet megbízni és kiben nem, megkönnyebbülésben vagy csalódásban oldódnak fel. Nem sokkal a berlini fal leomlása előtt a Stasi-nak 190 000 „nem hivatalos munkatársa” volt: olyan emberek, akik barátaikról, szomszédaikról vagy diákjaikról szállítottak személyes információkat a Stasi-nak.

Miután az októberi felszabadult viszontlátás a korlátlan szabadság érzését váltotta ki mindenkiben, egyes találkozások most ismét régi sebeket szakítanak fel. "Azok az emberek, akik száz százalékig hűségesek voltak a SED-hez (Német Szocialista Egységpárt), elsőként szaladtak a bankba, hogy felvegyék az egykori NDK-polgárok számára biztosított száz márka értékű üdvözlőpénzt" - emlékszik vissza Mario Röllig.

Menekülések és felfedezések

A fal megnyílt. A búcsú és egy új kezdet keveréke borong a téli város felett. Nem sokkal karácsony előttig több mint 200 000 NDK-s állampolgár indul meg nyugat felé. Sokan közülük szorosan egymás mellé préselődve ülnek a berlini marienfeldi ideiglenes befogadóközpontban. Minden jelenlévő számára világos, hogy a tábor reménytelenül túlzsúfolt - és valószínűleg az is, hogy a helyzet az NDK-ban egyre nehezebbé válik. 250 000 munkaerő hiányzik. Az ápolók és az orvosok csak ideiglenes ellátást tudnak nyújtani betegeik számára a kórházakban.

Amikor február közepén a nap néhány napig nyári meleggel süt, sok nyugatnémet felkerekedik olyan helyekre, amelyeket eddig csak Theodor Fontane regényeiből ismert. Vándorolni indul Brandenburg tartományba, Ribbeck úr szellemi kíséretében pedig a havelland-i régióba. Az anyósülésen utazók közben számukra már-már mágikus csengésű városnevek után kutatnak a térképen: Stralsund és Wismar után a Störtebeker-fesztivál rajongói, Quedlinburg és Görlitz után a történelem szerelmesei, és természetesen Lipcse és Drezda. Az ország sokakat emlékeztetett az ötvenes évekre, mintha egy új korszakra várna, amely már régen felvirradt. A Nemzeti Néphadsereg laktanyájának kapui már nyitva állnak, a katonák horgásznak - nyoma sincs a "fegyveres szervek" egyébként szokásos szigorának. A nyugati turisták korgó gyomorral térnek haza, mert az a néhány kávézó, étterem és fogadó is, amelyet találtak, tehetetlenül ki volt téve a hétvégi vendégek rohamának, már ha egyáltalán nyitva voltak télen.

„Nyugat-Berlin szigetét eleinte nagyon jónak találtam. Az első pillanatokban súlyos és melankolikus érzések öntöttek el - most új idők következnek. De ugyanakkor nagyon rövid idő alatt nagyon sok minden megváltozott, mindenféle nagy elhatározás nélkül.” A romos épületekben megjelennek az első klubok Kelet-Berlin szívében. „Sok minden lehetséges lett mindenféle engedélyek nélkül is. 28 évnyi tespedés után - egyébként Nyugat-Berlinben is - a szabadságot akartuk ünnepelni. Hiszen Nyugat-Berlinben az ember úgymond a saját levében főtt. És keleten még sokkal rosszabb volt a helyzet. És hirtelen mindez felrobbant! A saját kezünkbe akartuk végre venni az életünket."

Míg az emberek korábban az egyik államban Gazdálkodj okosan!-t, a másikban pedig a Monopoly-t játszottak, most rövid ideig olyan klubokban rendeznek partikat, mint a Tresor, aktahegyek és kereskedelmi célok nélkül. A lakásokban alkalmi kocsmákat alakítanak ki, a lakók sörösüvegeket árulnak a földszinti ablakokból. Az új évtized új élettel tölti meg a lepusztult házakat Kelet-Berlin központjában. A hajdani határtól csupán néhány lépésnyire a romok és az elhagyott épületek a tespedés szimbólumaiból olyan helyekké alakulnak, ahol kipróbálhatja magát az ember. "Akkoriban a klubkultúra nem üzleti tevékenységet vagy fogyasztást vagy gyors pénzszerzést jelentett, egyszerűen arról volt szó, hogy új dolgokat próbáljunk ki és megünnepeljük a szabadságot."
Miközben az NDK lassan darabjaira hullik, Berlinben felélénkül az éjszakai élet | © picture-alliance ZB Manfred Uhlenhut Mario Röllig az újraegyesítés mellett volt: "Az NDK-ból való sikertelen menekülésem és a hohenschönhauseni állambiztonsági börtön miatt azt gondoltam: "Végre megbukott a rendszer." Mégis azt meséli, hogy az a bizonyos kelet-berlini közösségi szellem ezen a tavaszon már nem létezett - és egyelőre nem is várható, hogy visszatér. A vegyes érzelmek ellenére Mario Röllig még mindig örül annak, hogy újrakezdte Nyugat-Berlinben, a fal leomlása után is saját magánéletére és előmenetelére összpontosított. „Mindenkinek előbb önmagáról kellett gondoskodnia és arról, hogy miként juthat tovább.”

Csak később ébred benne újra a közösség érzése, amikor egykori iskolatársakkal és azokkal az emberekkel találkozik, akik látták másságát felvállaló meleg férfiként Kelet-Berlinben az 1980-as évek közepén. „Rendezvényeken, felolvasásokon, pódiumbeszélgetéseken és filmek kapcsán találkozunk újra és beszélgetünk arról, hogy milyen volt akkoriban. Sok barátom és családtagjaik lába alól húzták ki a talajt a vállalatok felszámolásakor. Először is a mindennapi megélhetésükről kellett gondoskodniuk. Ez sokuk számára nagyon kimerítő és szomorú folyamat volt, mert érezték az új társadalom árnyoldalait is.

”Mario Röllig leírja, hogyan váltottak át ezek az érzések egyes emberekben idegengyűlöletbe. „Attól féltek, hogy azok a vietnami emberek, akik meg akarják vetni a lábukat Németországban, és maradni akarnak, hirtelen jobb helyzetbe kerülnek, mint a németek.” Néhány évvel később az egyesült Németország legszomorúbb képei kísértenek a sajtóban: menekültszállások égnek az újságok címlapján.

Új karrier – régi teher

Röllig szüleinek egykori szomszédjaiból, az SED-hatóságok alkalmazottaiból hirtelen felettesek és osztályvezetők lettek. „Egy nő, aki a belügyminisztériumban egykor elutasította a kiutazási kérelmeket, hirtelen a treptow-köpenicki munkaügyi hivatal vezetője lett. És Istennek hála, sokan felismerték és végül eltávolították erről a helyről. De sokan közülük éppen atyafiságok, kapcsolatok révén mintegy belépőt nyertek az új rendszerbe, és a városi tanács tisztviselőivé, sőt a német Bundestag képviselőtagjaivá váltak - mint egykori Stasi-kémek!"

Röllig a 90-es évek elején önmagára koncentrál, a 90-es évek közepén kereskedői vizsgát tesz a berlini Kaufhaus des Westens nagyáruház szivarrészlegén. „Valójában jól éreztem magam a bőrömben. Akkoriban társadalmi munkát is végeztem, önkéntes voltam a berlini AIDS-eseket segítő szervezetnél, emellett még mindig tagja voltam az üzemi tanácsnak, de egyébként nem politizáltam. Még az 1989/90-es évek után sem foglalkoztam azzal, hogy ezek közül a példás kommunisták közül melyik csinál aztán karriert az új egységes Németországban is." Hamarosan azonban fájdalmasan kellett tudatára ébrednie ennek is.

Ennek ellenére szép emlékei vannak arról az időszakról, mielőtt az NSZK-ba szökött volna szerelme kedvéért, valamint az NDK-ban uralkodó nyárspolgári szűklátókörűség elől. Elfojtja magában a bebörtönzés emlékeit, amelyek pedig még mindig kísértik. „1999. január 17-én, még jól emlékszem, reggel dolgozni jöttem: hatodik emelet, KaDeWe, felállítottam a szivarstandomat. Hirtelen egy negyvenes évei közepén álló férfi állt előttem, sötét öltönyben, lebarnulva, és először azt hittem, hogy valami híresség. Olyan déjávu-érzés volt: ezt az embert valahonnan ismerem. És hirtelen leesett a szememről a hályog: az a Stasi-tiszt az, aki tizenkét évvel korábban, 1987-ben hónapokon át szekált, kihallgatott és különböző pszichológiai kínzásoknak vetett alá a hohenschönhauseni Stasi-börtönben! Amikor felismertem, falfehér lettem, és remegni kezdtem.” A volt Stasi-tiszt nem ismeri fel Mario Röllig-et. "Számomra olyan volt ez, mintha az ördöggel néztem volna farkasszemet. Előtte gyakran tűnődtem magamban, hogy hogyan szorítanék fegyvert a halántékához, ha viszontlátnám valaha. Az ember álmodozhat ilyesmiről, vagy gondolhat rá, de megtenni persze nem teszi." Ám amikor valóban viszontlátja, Mario Röllig-nek egészen más gondolatok villannak át az agyán: "Most verjem be a pofáját, hiszen megérdemli? Másrészt viszont arra gondoltam: Nem, hiszen akkor kirúgnak, és egy pofon csak egy pillanatra szolgáltat elégtételt, és nem segít abban, hogy megbékéljek a múlttal." Ennek ellenére Röllig mégis szeretné tudni, "mi most a tiszt hozzáállása a dolgokhoz. Addig nem is foglalkoztam a témával, és nem is ismertem senkit, aki bocsánatot kért volna áldozataitól." A KaDeWe áruházban Mario Röllig szembetalálkozik azzal az állambiztonsági tiszttel, aki a hohenschönhauseni börtönben pszichés kínzásnak vetette alá. | © picture alliance / dpa | dpa Amikor menni készül, Mario Röllig röviden megérinti kínzójának kabátujját. „Bocsánat, de ismerjük egymást!” Mire a másik: „Igen, és honnan?” „Stasi tiszt volt a berlini schönhauseni börtönben.” "Barátságos arca egyszerre jéghideggé vált, és azt mondta: „Na és, mit akar most tőlem?” Senki sem segített nekem, az áruház emberei valószínűleg maguk is teljesen ledöbbentek. Mondtam neki, hogy ki vagyok, hogy 1987-ben letartóztattak, mert megpróbáltam nyugatra szökni, és hogy ő volt, aki kihallgatott. Hogy kettőtől nyolc évig terjedő börtönbüntetést akart rám kiszabni, mert állítólag elárultam a hazámat azzal, hogy megpróbáltam elszökni. És erre hirtelen elkezdett hangosan kiabálni, hogy nem értettem-e meg, hogy jogosan voltam börtönben. Miért kellene bocsánatot kérnie? A bűnbánat kisgyerekeknek való dolog.” Megfordul és elmegy.

Ebben a pillanatban felszínre kerül minden, amiről Mario Röllig eddig azt gondolta, hogy feldolgozta: „Csak nagyon mélyen el volt temetve a lelkemben”. Kimegy a folyosóra és üvölteni kezd. Az áruház nővére nyugtatót ad neki és hazaküldi. „Otthon aztán tényleg nagyon beteg lettem. Bevettem rengeteg altatót. Egy barátom, akivel aznap este lett volna találkozóm, az üres gyógyszeres üvegek között talált meg. A kórházban visszahoztak a halálból, de már nem volt bátorságom szembenézni az élettel, mert azt kérdeztem magamtól, mire jó mindez, ha az ilyen embereknek, mint ez a Stasi-tiszt, ilyen jó életük van a mi egyesült Németországunkban?"

Röllig nem akar beszélni az orvosokkal. Azok nem tudják, mit tehetnének érte, hiszen magánéletileg és szakmailag, úgy tűnik, minden rendben van. A szüleivel folytatott beszélgetés során a főorvos megtudja, hogy Mario Röllig-et az állambiztonságiak fiatal emberként "menekültként" tartották fogva a hohenschönhauseni börtönben. "Tudta, hogy traumán estem át, és egy szórólappal jött oda az ágyamhoz, amelyen ennek az emlékhelynek a neve állt. "Fiam, ha most már nem akarsz élni, akkor elérték, amit akkor akartak. Nem mindenki számára, de neked az tenne a legjobbat, ha odamennél és elmesélnéd, min mentél keresztül, és akkor jobban fogod érezni magad." És most már több mint húsz éve ezt teszem", mondja Röllig.

Nyugati termékek

Mialatt a fák lassan rügyezni kezdenek, és kitavaszodik a szürke városok fölött, az NDK jövője még mindig bizonytalan. Alternatíva-e és lehet-e egyáltalán alternatíva a "harmadik út" az NDK számára - vagyis egy jobb szocializmus megteremtése?
 
Mivel a határokon már nincs ellenőrzés, sok nyugatnémet olcsón és kockázatmentesen vásárol be keleten. A nyugatnémet márka hivatalos árfolyama a keletnémetéhez képest 1:1, később 1:3. A feketepiacon azonban 1:10 arányban váltják be, és a folyamat csökkenő tendenciát mutat. A keletnémetek is drága fogyasztási cikkeket készleteznek, bár azok többe kerülnek, mint nyugaton. Attól tartanak, hogy hosszú évek kemény munkájának köszönhető megtakarításaik elveszíthetik értéküket. Szinte futószalagon érkezik a nyugati áruvilág, ugyanazon tárgy ezer változata különböző cégektől. Szükségtelen, de ez mintegy a fordított előjelű reakció az évekig tartó vágyakozásra és sorban állásra. A nyugati fogyasztási cikkek iránti vágy annyira erős, hogy az NDK-termékeket alacsonyabb rendűeknek tekintik, és nem vonzanak senkit. Az NDK gazdasága ezekben a napokban összeomlással fenyeget.
A határellenőrzés megszüntetése után a nyugatnémetek gyakran vásárolnak az NDK-ban, a keletnémetek pedig az NSZK-ban. | © picture alliance / ddrbildarchiv | Manfred Uhlenhut
Az átmenet a fogyasztás és a pénzvilág területén is kifejeződik: a nyugatnémet bankok új fiókokat létesítenek ideiglenes konténerekben. Az első kereskedők színes trópusi gyümölcsöket kínálnak nyugatnémet áron, olyan használt autókkal szállnak ringbe, amelyek fényezése ragyog a tavaszi napsütésben, és amelyeken a karcolások is mintha kalandokról és szabadságról árulkodnának: a vágyak hirtelen árucikké válnak.
 
Mario Röllig a berlini fal leomlása utáni első hónapokban a fogyasztói magatartást a politikai megnyilvánulás olvasataként is értelmezi. Az emberek a nyugati rendszert akarják. A vágyat és a fájdalmakat, mint minden fogyasztói társadalomban - így például az 50-es évektől kezdve az NSZK-ban is - már-már függőségszerű vásárlási rohamokkal próbálják eltompítani.
 
Népes keletnémet tüntetés a valutaunió mellett. | © picture alliance Wolfgang Weihs | Wolfgang Weihs Mind a kelet-, mind a nyugatnémet lakosság megpróbál saját előnyt kovácsolni abból a zavaros helyzetből, amelyben az állami végrehajtó hatalom tehetetlen. A lengyel kereskedők az elmúlt hónapok megszokott forgatókönyve szerint állítják fel standjaikat a "lengyelpiacon", és a nyugatberliniek kihasználják az olcsó feketepiaci árfolyamot kelet-berlini vásárlásaikhoz. Mivel a benzinkutakon és az áruházakban hirtelen üres polcok előtt találják magukat az emberek, új rendelet lép életbe: a Szövetségi Köztársaság állampolgárai csak nyugatnémet márkáért vásárolhatnak árut, az iparűzési szabadságot már januárban bevezették, most létrehozzák a vagyonügynökséget. Ennek célja az állami gazdaság piacgazdasággá alakítása, a vállalatokat például vagy privatizálják, vagy bezárják. Ez a lépés a mai napig ellentmondásos, talán még oka is annak a számos társadalmi különbségnek és problémának, amelyek napjainkig hatnak. A szövetségi kormány viszont olyan monetáris unió mellett teszi le a voksát, amelynek célja, hogy megállítsa a pénz kiáramlását és az emberek nyugatra költözését. A hétfői tüntetésekre festett „Ha a márka nem jön hozzánk, mi megyünk a márkához” feliratos fenyegető transzparensek most valóságos veszélyforrást jelentenek. A fogyasztás iránti vágy táplálja a politikai fejlődést - nyitva áll az út egy egységes állam felé.

Bőséges leves-kínálat: a keletnémet vásárlókat szinte zavarba ejtette a nyugatnémet áruházak árubősége. | © picture alliance ZB ddrbildarchiv Közös ügy

A változások hullámsodrában feltárul az is, hogy az emberek valósága, gondolatai és mindennapjai hogyan nőnek túl a pártpolitikai spektrumokon. A keletnémet és a nyugatnémet csoportosulások és intézmények kölcsönös eszmecserére törekszenek. Az SED utódpártjaként újjáalakult PDS (magyarul: Demokratikus Szocializmus Pártja) ragaszkodik az NDK önállóságához, és az ún. "harmadik utat" szorgalmazza Kelet-Németország számára. Az SED-n kívül az NDK-ban voltak ugyan szövetséges pártok ("blokkpártok"), amelyek pártpluralizmust voltak hivatottak sugallni, ám a parlamentben semmilyen hatalmat nem gyakorolhattak. Ezek nyugaton gyorsan megtalálják azokat a pártokat, akikkel szeretnének partnerként együttműködni. Az FDP (Német Szabaddemokrata Párt) támogatja a két liberális pártot, a keletnémet CDU (Keresztény-demokrata Unió) együttműködik a nyugati CDU-val. 1990 februárjában az állampolgári mozgalom támogatói megalapították a Bündnis 90-et (Szövetség 90). Reményteljesek, és a SED-rendszer ellen tanúsított ellenállásuk elévülhetetlen érdemei után hisznek az NDK, mint független állam demokratikus fejlődésében. Ezért természetesen tudatosan lemondanak a nyugati partnerekről.
1990 máciusában az NDK-ban megtartják az első demokratikus választásokat. | © picture alliance / zb | Eberhard Klöppel
Hónapok óta gyorsan pörögnek az események: a berlini fal leomlása, a "kettő plusz négy"-tárgyalások, a keletnémet márka gyors leértékelődése. Mindez olyan érzést kelt, mintha hirtelen kétszer-háromszor olyan gyorsan múlna az idő, mint az elmúlt évtizedekben, mintha be akarná hozni a fal két oldalán tespedésben eltöltött, elmulasztott éveket. Még az első keletnémet szabad választásokat is előrehozzák 1990. március 18.-ra. Végül ez lesz az első és utolsó olyan választás az NDK-ban, amely biztonságosan, demokratikus elvek mentén zajlik: a választóknak először van igazi választási lehetőségük; már nincsenek egységlisták, a jelöltek egymással versenyeznek. A 93,4% -os választási részvétel szinte utópikusnak hat - inkább azokra az államokra jellemző, ahol csak látszatválasztásokat rendeznek. De ezúttal az emberek meggyőződésből, vagy legalábbis azzal a szándékkal özönlenek az urnákhoz, hogy végre aktívan részt vegyenek jövőjük alakításában.

A "kettő plusz négy" szerződés

Az a tény, hogy az első szabad keletnémet választásokat előbbre hozzák, azt jelzi a győztes hatalmak számára, hogy Németország esetleg nemsokára újraegyesülhet. Az Egyesült Államok kivételével a második világháború győztes hatalmai szkeptikusak - hagyják-e, hogy Németország ismét hatalmi blokk legyen Európa közepén? Margaret Thatcher a következőképpen fogalmaz: „Az újraegyesített Németország egyszerűen túlságosan nagy és túlságosan hatalmas.” Nem sokkal a fal leomlása után Francois Mitterrand francia elnök azzal a kijelentéssel ad hangot kétségeinek, hogy az újraegyesítést „jogi és politikai képtelenségnek” minősíti. Ezeket a napokat tehát nemcsak optimista izgalom, hanem a Berlin feletti hatalomváltás eshetőségének hangulata is uralja, hiszen a két német állam egy hidegháborús rendszer részét képezi. A Szovjetunió különösen kritikusan gondolkodik arról, hogy egy össznémet állam csatlakozzon a NATO-hoz. 1990. február 10-én aztán minden megváltozik: Gorbacsov a Helmut Kohl-lal folytatott megbeszélésen zöld utat ad újraegyesítésnek.
 
Hónapokkal korábban, 1989. október 7-én a keletnémet tüntetők Gorbacsovra úgy tekintettek, mint a remény hordozójára, aki esetleg az NDK-ban is irányváltást hirdethet. Azt kiabálják: „Gorbi, Gorbi, segíts nekünk!” Ám amikor Gorbacsov elutazik, a tüntetést brutálisan feloszlatják. De most, csak néhány hónappal később, az út szabaddá vált, és megkezdődnek a "kettő (a két német állam) plusz négy (a második világháború négy győztes hatalma)" tárgyalások.
 
Az így létrejött szerződés teljes szolidaritást garantál Németországnak, a győztes hatalmak lemondanak az egyesített országhoz fűződő előjogaikról. A két német állam elismeri az 1945-ben meghúzott határokat. Különösen a nyugat-berlini lakosság lélegzik fel. Hiszen például a keleten és nyugaton állomásozó közepes hatótávolságú rakétákon keresztül folyamatosan szemmel tudták tartani a nyugati és keleti hatalmak versengését.
A keletnémetek szemében az újraegyesítés a jóléttel volt egyenlő, a gazdaság átalakulása azonban számos kihívást is tartogatott. | © picture alliance/ dpa | dpa
Július elején hivatalosan is felfüggesztik a személyazonosság ellenőrzését a belső határokon. 45 éven át az emberek ígéretekkel, tilalmakkal és szenvedéssel telten tekintettek a határra. Most a határ az NDK folyamatos nyugat felé nyitását reprezentálja. Az esemény karöltve jár a gazdasági, monetáris és szociális unióval. Aztán felpörögnek az események: az NDK átveszi a nyugatnémet gazdasági és jogrendet, valamint a társadalombiztosítási rendszer nagy részét, a német márka lesz az egyedüli fizetőeszköz, szeptember végén az NDK kilép a Varsói Szerződésből, a Szovjetunió katonai szövetségéből, ezután következik az egyesülési szerződés. Az új szövetségi tartományok körülbelül két héttel azelőtt csatlakoznak az alaptörvényhez, hogy a politikusok aláírnák a "kettő plusz négy" szerződést.
 
Röviddel a hivatalos újraegyesítés előtt 1990. október 2-án utoljára összeül a Népi Kamara. A mindössze 181 hivatali nap alatt aktívan vett részt a német egység megteremtésében. Egy jobb jövőbe vetett hit előfutáraként elismerik munkáját. Megkönnyebbülés vesz erőt mindenkin, noha a munka még korántsem fejeződött be.
 
Németország október 3-án újraegyesül.
 
Az országnak most elsősorban gazdasági, társadalmi és ökológiai kihívásokkal kell megküzdenie, amit különösen a keletnémetek nagy része másképp képzelt el. Ezen az októberi estén azonban az aggodalmak eltörpülnek.
 
Az újraegyesüléssel, a megkönnyebbülés pillanatával, egyúttal új gazdasági hatalmi dinamikák is kezdetüket veszik Németországon belül, amelyben a Mario Röllig-éhez hasonló életrajzokat feldolgozzák és újraértelmezik. A társadalomnak új közös értékeket kell keresnie.
 
Amikor Röllig korának tanújaként végzett munkájáról beszél, kis szünet után hozzáteszi: „Időközben sokat utazom: előadásokat tartok egyetemeken, iskolákban, de különféle alapítványoknál is. Ez úgyszólván a bosszúm mindazért az igazságtalanságért, amit egykor velem szemben elkövettek: a mai jó életem a szörnyű emlékek ellenében." Kis szünet után hozzáteszi: "Nem túl gyakran, különben lélekben az ember örökösen a börtönben érzi magát".