gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1) ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Beszédtéma – A nyelvrovat
Nyelvtan

Illusztráció: két szóbuborék egy könyv fölött
Az igék nevet adnak a cselekvésnek | © Goethe-Institut e. V./Illusztráció: Tobias Schrank

Rovatunk új szerzője, Sharon Dodua Otoo nyelvtani kérdésekről fog értekezni – megannyi dicshimnusz a nyelvről. Első írásában az igékkel és azok emancipatorikus hatásával foglalkozik.

Bevezető

A nyelvtan a legszórakoztatóbb dolog az életben. Nem gondoljátok?
(Lemony Snicket)

Ha angolul írok, rendszerint nem sokat törődöm a nyelvtannal. Mivel kreatív írással keresem a kenyerem, abból indulok ki, hogy ismerem annyira anyanyelvem szabályait, hogy azt is tudom, hogyan tudom őket megszegni. Első kisregényem, a the things i am thinking while smiling politely (dolgok, amikre gondolok, miközben udvariasan nevetek) írása közben nagy kedvvel játszottam olyan szóalkotásokkal, mint például a „reforgetmembering” (felejtemlékezés). Azonkívül azt a feladatot tűztem ki magam elé, hogy az érzelmeket a szokásostól eltérő leírásokkal adjam vissza, például: „the emptiness I feel then looks louder than it has ever smelt or tasted before – it makes me shake and weep” (Az üresség, amit utána érzek, hangosabban néz ki, mint amit előtte bármikor szagoltam vagy ízleltem – reszkettem és sírtam tőle).
 
Az angol nyelvtanról való tudásom intuitív. A német nyelvtanról ezt nem állíthatom. Bár szívesen játszom új szavakkal és szokatlan leírásokkal, a nyelvtan németül számomra sokkal komolyabb ügy. És annak ellenére, hogy biztosan több hibát követek el németül, mint angolul, a német nyelvtan elméletéről sokkal többet tudok, mint az angoléról.
 
A nyelvrovatba szánt cikkeimben a következő hetekben meg szeretném írni néhány vidám megfigyelésemet az igékkel, a főnevekkel, a névmásokkal, az elöljárókkal és a központozással kapcsolatban. Nem akarok nyelvtant tanítani – elvégre nem vagyok nyelvtudós. Inkább dicshimnuszt akarok zengeni a nyelv ajándékáról általában és különösen a német nyelvről. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek nem a nyelvtan a legszórakoztatóbb dolog az életükben, de talán nekik is tetszeni fognak ezek az eszmefuttatások.

Igék

Úgy gondoltam, a művészet inkább ige, mint főnév.
(Yoko Ono)

 
A szófajok közül minden nyelvben az igéket szeretem a legjobban. Optimista embernek tartom magam. Aktivistaként hinnem kell abban, hogy a dolgok jelenlegi állása megváltoztatható, és meg is fog változni. A haladásnak és a változásnak ezt az érzését számomra az igék közvetítik. Az ige nevet ad egy cselekménynek, és egyben azt is kifejezi, hogy ez előtt a cselekmény előtt más volt a helyzet. A „van” létige talán kivétel. Úgy mondom, „talán”, mert én a létet sem érzem statikusnak. A spanyol nyelvben például kétféle létige van. A „ser” igével állapotokat és tulajdonságokat lehet leírni: „Angol vagyok”, „ez a nő rendőr” vagy „ők nagyok”, míg az „estar” igével, amely szerintem a legközelebb áll a német „sein”-hez, általában olyan helyzeteket írunk le, amelyek (remélhetőleg) nem tartósak: „beteg vagyok”, „munkában vagy”, „a konyhában vagyunk”.
 
Mivel én kifejezetten politikai elkötelezettségű írónak tartom magam, akinek központi témái közé tartozik a rasszizmus- és szexizmuskritika, az igének nagy jelentőséget tulajdonítok. A diszkriminációról szóló uralkodó beszédmódot elsősorban a főnevek határozzák meg: „faj”, „etnikum” és „bőrszín”. A „kultúra” és a „migrációs háttér” szavakat úgy használják a vitákban és kommentárokban, mintha ezek is változtathatalan személyiségjegyek lennének. Nem tudok szabadulni attól az érzésemtől, hogy rossz helyen van a súlypont. Nem lenne egyszerűbb azt megváltoztatni, amit az emberek tesznek, ahelyett, hogy azt firtatjuk, hogy milyenek? A közfelfogással ellentétben egy fekete nőt nem a bőrszíne miatt sértegetnek, és egy zsidó férfit sem a vallása miatt támadnak meg – mindkét esetben azért történik jogtalanság, mert ezeket a személyeket diszkriminálják.
 
A vita, amely mostanában arról folyik, hogy töröljük-e a „faj” fogalmát az alaptörvényből, azon alapszik, hogy biológiai szempontból nem léteznek emberfajok. A változtatás hívei olyan szavakat javasoltak, mint az „etnikai származás” vagy a „faji besorolás”. A két megoldás közül nekem a második tetszik. A „besorolás” szó jól működik ebben az összefüggésben, ugyanis a „besorol” igéből származik, és így egyértelművé teszi, hogy a diszkrimináció egy cselekményen alapszik, és a problémát a diszkrimináló cselekmény okozza. Ha én dönthetnék, akkor a „faj” szót a „rasszifikálás” szóval helyettesíteném. A „rasszifikálás” a „rasszifikál” igéből jön. Ezzel a fogalommal jóvá lehetne tenni egy jogtalanságot. A fogalom bizonyos cselekményeket állít annak a vitának a középpontjába, amely a diszkrimináció minden formája ellen vívott harcról szól. Hogy kinek a cselekményeit? Azon az emberekét, akik részesei voltak más emberek rasszifikálásának – vagy a fajelméletek kidolgozása révén, vagy az emberek különböző kategóriákba sorolásával, vagy a népirtásban való részvétellel, vagy azzal, hogy mindezt némán tudomásul vették.
 
A „besorolás” és a „rasszifikálás” szavakat tehát igéből képeztük. Szintén igéből képezzük a melléknévi igeneveket, amelyek egy részének főnévi tulajdonságaik vannak, és a németben egyre gyakrabban használják őket személyek leírására. Az olyan fogalmak, mint „tanuló” és „tanító”, bármilyen nemű személyt jelölhetnek. E fogalmak használatával sokkal több lehetőség nyílik arra, hogy figyelembe vegyük a nem genderkonform embereket is egy olyan nyelvben, amelynek bevett nyelvtani szabályai az embereket nők és férfiak egymást kizáró csoportjaira osztja fel.
 
Nem osztom azt az elterjedt vélekedést, hogy a nyelvi változásoknak nincs befolyásuk az életünkre. Szerintem az igék minden formájukban emancipatorikus hatást fejtenek ki – és ezt nagyon tudatosan ki kellene használnunk!
 

Beszédtéma – A nyelvrovat

A „Beszédtéma” című rovatunkban kéthetente a nyelvvel foglalkozunk. Hogyan fejlődik ez a különleges kulturális és társadalmi jelenség, hogyan látják az írók a „saját” nyelvüket, hogyan jellemez a nyelv egy társadalmat? – A felkért hozzászólók, akiket szakmai vagy más szempontból közelről érint a téma, mindig hat egymást követő kiadásban írják meg véleményüket, megfigyeléseiket.