Beszélgetés Nico Weber rendezővel
Prora belülről: metafora a tengerparton, a világ legbizarrabb épülete

Március 4. és 13. között rendezik idén a 13. Budapesti Építészeti Filmnapokat, ahol a budapesti Goethe Intézet támogatásával a PRORA BELÜLRŐL című német film is levetítésre kerül. A poétikus, finom képekkel operáló munka egy történelmi, építészeti és emlékezetkulturális szempontból is jelentős, de szokatlan helyszínt és épületet mutat be. A lefilmezhetetlennek tartott témák iránt kiemelten érdeklődő rendezőnő, Nico Weber több tévéfilmet forgatott már Proráról, a mozivászon azonban olyan szabadságot adott neki, mint korábban soha.

2013-ban járt először a Proránál, és úgy tűnik, az élmény azóta sem hagyja nyugodni: a PRORA BELÜLRŐL nem az első film, amit a helyszínen forgatott. Mitől olyan különleges ez a téma az Ön számára?
 
Közel 20 éve dolgozom a filmgyártásban, de mindig is vonzottak az „elfeledett” helyszínek és az esszéforma. Ennek eredményeként a legkülönbözőbb formájú és hosszúságú filmek születtek, amelyek lényegükben mind nagyon is személyes konfrontálódások, még ha ez első pillantásra nem is tűnik így. Az első találkozásom a Prorával zavarba ejtő volt, mert addig semmit sem tudtam róla. Több napig ott maradtam kitapogatni a hely szellemét. Valahogy minden olyan bizarrnak és szürreálisnak tűnt. Prora szokatlan helyszínként egyszerre tűnt taszítónak és vonzónak. Emlékszem, a megérkezésem estéjén rögtön egy kutyás öregemberbe botlottam, aki rögtön rám rivallt, hogy „maguk nyugat-németek csak így idejönnek, és tönkreteszik a strandot!“ Kiderült, hogy korábban tisztként dolgozott Prorában, és a közelben lakik. Világossá vált, hogy semmit sem tudok a helyről és a hozzá kapcsolódó emberekről. Napokig jártam a végtelenül lepusztult folyosókat, fényképeztem, és minden részlet mögött egy történetet fedeztem fel: olyan sokat, hogy azt sem tudtam, hova kapjak. Az első Prora-munkám végül egy rövidfilm lett 2014-ben, amit a 3sat-on vetítettek. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen sokáig foglalkoztatni fog a téma.
 
Miért épp Prora?
 
Építészcsaládból származom, az édesapám a bauhausi tradíciókból – vagy épp nem-tradíciókból – merítkezett. Így mindig is világos volt számomra, hogy az építészetnek óriási ereje és hatása tud lenni, szinte beleírja magát a testbe, a társadalomba, a szellembe, ha úgy tetszik. Ezen a tengerparton ért hajdanán véget a világ, innen már nem volt tovább. Ez volt az NDK-lakosok rügeni strandja. A náciknak pedig ez volt a világ kezdete: „örömben az erő” volt a program neve, amivel a társadalmat kívánták feltüzelni és a nemzetközi hódító háborúba hívni. Prora nem csak egy gigászi, megalomán épületegyüttes, egy hely, egy strand, hanem metafora is egyben. Ez a metafora érdekelt a leginkább. Egy kommentár nélküli filmes esszé a világ legbizarrabb épületegyütteséről: a hely anatómiájáról, természetéről és fejlődéséről, ami közvetve és közvetlenül olyan emberek történeteivel fonódik össze, akik egy demokratikus-kapitalista korban próbálnak a Prorával valamiképp navigálni – nekünk sokkal inkább ez volt a célunk. Egy film, ami kalandos módon mutatja be ezt a történetet, kezdve a tömegturizmus fejlődésének hátterével és ennek modernizmusban megjelenő építészeti kifejeződéseivel. Prora | © NOW Collective 2020 Milyen céllal készült a film?
 
Ideális esetben nem csak arra ad lehetőséget a közönség számára, hogy elfojtásmechanizmusokon gondolkozzon, hanem hogy észrevegyék: a történelem nem csak a megtörténtet jelenti, hanem rétegzettséget is. Ezek a rétegek még láthatók és megtapasztalhatók. Prora a nemzetiszocialista megalománia szimbóluma, egyúttal az NDK felemelkedéséé és bukásáé, ill. az újraegyesítés utáni túlterhelt német társadalomé is. Kritikus emlékezetkultúra nélkül eltűnnek az autentikus helyszínek. Alapjaiban az építészet feltételezett ártatlanságáról van szó. A PRORA BELÜLRŐL a történelmi dokumentum és a filmes esszé keveréke, ami a kapcsolódásokat keresi az építészeti forma és egyének, építészet és társadalom között. Egyúttal el is indít egy diskurzust az építészeti modernizmus történetéről, miközben célja mindvégig egy merőben eredeti történetírás marad, kitekintésekkel a tömegturizmus történetére.
 
Prora 1994 óta műemlék. Az épületkomplexum még ma is hordoz magában sötét és fájdalmas emlékeket, akár a nemzetiszocialista időkre, akár az NDK-érára gondolunk. Mi a véleménye a (részben) nyaralóként történő újrahasznosításról?
 
Fogalmazzunk úgy, hogy még ha meg is engedhetném anyagilag, biztosan nem vennék ott ingatlant. Az évek során maga a helyszín és a Prorához való viszonyom is sokat változott. 2013-ban meg voltam arról győződve, hogy képtelenség lenne ma ott üdülni, és hogy a náci korszak második legnagyobb építészeti hagyatékaként, valamint egykori NDK-kaszárnyaként teljesen és következetesen kulturális hellyé kell válnia. Egy egészen különleges oktatási, művészeti, kulturális színtérré, ami szöges ellentétben áll mindazzal, amit a Prora-terv eredetileg jelentett. Ezzel egyidejűleg az épület nagy részét át kellene engedni a kontrollált pusztulásnak. Mert pontosan ez az enyészet tanít meg minket valamire, ez állítja el a lélegzetünket, esztétikai és vizuális értelemben is. Véleményem szerint az épület eltűnésével Prora vonzereje is köddé válik. Időközben azonban sok pozitív változás indult el, ami a gyakorlatiasságnak köszönhető: négy és fél kilométernyi emlékművet – akár az enyészetnek engedjük át, akár átépítik – valahonnan finanszírozni kell. Ez valószínűleg aligha lehetséges anélkül, hogy egyes tömbjeit más célra „lehasítsák”.
 
Hogy diákszállótól kezdve hoteleken át idősotthonokig és nyaralókig mi minden található ma a parton, egy bizonyos mértékig jól mutatja a társadalom egy spektrumát. Sok év fog még eltelni, amíg ez az átalakulás befejeződik, és ki tudja, egyszer majd talán tényleg kisebb városként fogunk gondolni Prorára, nem egy építészeti monstrumként. A helybeliek, a politika és a befektetők is abban érdekeltek, hogy a hely megőrizze különleges szerepét, ahol művészeti és oktatási célokra mindig marad tér, és ahol – bár nem kizárólagosan – a hely történetével és az építészeti örökségével lehet konfrontálódni. De be kell vallanom, a természet és az öböl szépsége komoly kétségeket ébreszt bennem, hogy a most még kétségtelenül meglévő akarat meg is valósul. Mindettől függetlenül ma optimistábban szemlélem a helyzetet, mint néhány éve.
 
Igen komoly grémiumot sikerült a filmhez megnyernie, akik betekintést engednek álláspontjaikba: többek között feltűnik Peter Eisenman, Vittorio Magnago Lampugnani, a múzeumigazgató Justinian Jampol, ahogy a Prora Központ kurátora, Susanna Misgajski is. Milyen szempontok alapján választotta pont őket, és hogyan sikerült nézőpontjaikat a filmben egyensúlyban tartani?
 
Ha lehetek őszinte, ez az egyensúly nem is állt szándékomban; teljesen vállaltan szubjektív, kiket kértem fel. Nagyon fontos volt számomra, hogy kirángassam Prorát a szokásos keletnémet vs. nyugatnémet vitákból, és nemzetközi szintű témaként új perspektívákat hozzak be a diskurzusba. Pont ezért készült ez a mozifilm, ami Németország határain túl is eljut a közönséghez. Prora olasz párhuzamai és előképei nem csak azt mutatták meg, milyen források hatottak a tervezett üdülőre, hanem azt is, hogy még nagyon sok feldolgoznivaló van a történelemben, hiszen sok ítélet és mítosz ma ismert formájukban nem igazak, vagy csak részben azok. Nagyon izgalmasnak találtam, hogy olyanokkal beszélgethettem a Proráról, akiknek ugyan alapvetően kevés közük lenne hozzá, valamilyen úton-módon mégis hozzá kötődnek.

A készítés során pedig igazi álomcsapatunk volt, jobbat nem is álmodhattam volna: számíthattam Marc Nordbuch operatőri és vágói munkájára, Ralf Merten csodálatos zenét szerzett, ill. a férjem, Jörg Leine is részt vett több munkafázisban. Nico Weber | © NOW Collective 2020 Egyszer így nyilatkozott: „Nem vagyok dokumentumfilmes, filmkészítő vagyok. A dokumentarista jelleg legtöbbször csak akkor foglalkoztat, amikor a dokumentarista és a fikciós réteg produktív módon találkozik. Amikor benne van a kockázat.” Mit kockáztat Önnek a PRORA BELÜLRŐL?
 
Az épület és azt körülvevő természet terei szabad utat engednek az asszociációknak. Egyetlen főszereplő maga Prora, mindenki más hátrébb lép. Prora nem helyszínre ledobott tárgyként jelenik meg, hanem egy kutató igényű tekintetnek, egy látszólag antropomorf kamerának vetik alá. A film témája az a látvány, aminek kedvéért az üdülőkomplexumot megtervezték: a tengerre nyíló kilátás. PRORA BELÜLRŐL egy sajátos látványélményt kíván a film médiumán keresztül közvetíteni: elsőre még kaleidoszkóp, később már az egész kép kirajzolódik. A film történelmi rétegeken keresztül keres kapcsolódási pontokat és referenciákat emberek és helyek között.
 
A fesztivál minden évben igyekszik megmutatni, mennyire sokat árul el az építészet, az épített örökség, az épített környezet az emberekről, társadalmi struktúrákról, kollektív emlékezetről. Mit gondol az emlékezetkultúra és a film viszonyáról ma Németországban?
 
Szerintem a vásznon megjelenő építészet nagyon gyakran látványos épületekhez és sztárépítészekhez kötődik. Minden más rétegfilmnek minősül, a nagy víziókról alig esik szó. Talán azért is, mert alig veszik észre őket. Ennek talán ahhoz van köze, hogy a sztárépítészek ma múzeumokat vagy bankokat építenek, szociális bérlakásokat azonban nem (kivétel erősíti a szabályt). Azok a filmek, amelyeket támogatnak vagy teljes egészében finanszíroznak, évfordulóknak, nézettségi adatoknak és a német filmfinanszírozási rendszer mechanizmusainak vannak kitéve. Attól tartok, az emlékezéskultúrával ugyanez a helyzet. Miért nincs még mindig esszéfilm például a nürnbergi Reichsparteitagsgelände átalakításáról? Vagy csak elkerülte volna a figyelmemet?
 
Az átalakulási folyamatok és az elfojtási mechanizmusok mindig nehéz filmes témák. Mindenekelőtt sok időbe és pénzbe kerül a gyártás. Jelenleg egy olyan projekten dolgozom, amely egy átalakulási folyamatról mesél, témája pedig a Bauhaus. Csak lépésről lépésre haladhatunk a jelenlegi pandémiában. Nyugodt szívvel tervezni szinte lehetetlen, ami egy eredményorientált kínálati kultúrában, amire minden finanszírozás alapul, azt jelenti, hogy egy filmet szinte soha nem lehet teljes mértékben finanszírozni, ha nem találunk senkit, aki még hisz benne. Prora | © NOW Collective 2020 A Prora-diskurzus egyre kiterjedtebb és átfogóbb lesz: Ősz Gábor pl. 2002-ben foglalkozott a hellyel saját Prora-projektjében. Ön is szívesen egyensúlyoz film és képzőművészet között. A Prorával is vannak ilyen tervei, ti. valami, ami sokkal inkább a képzőművészet területére téved?
 
Ősz Gábor nagyszerű munkát végzett és idejekorán mélyrehatóan foglalkozott a témával. Nagyon izgat a Prora művészeti feldolgozása, és valahogy mindig eszembe jutott a forgatás során, hogy egy metaforikus álomképekből filminstallációt lehetne létrehozni. De még a PRORA BELÜLRŐL sem zárult le számomra. Még nem sikerült a témától való szükséges távolságot elérnem.
 
Hosszú éveken át mélyrehatóan és sokoldalúan foglalkozott a rügeni kolosszussal, rengeteg emberrel került kapcsolatba. Személy szerint milyen jövő kívánna Prorának?
 
Egyrészről örülnék neki, ha az az elfeledett, elvarázsolt hely, a maga minden sötétségével, melankóliájával és a karibi türkizszínű vízzel olyan maradna, amilyennek az első alkalommal megéltem. Másrészről szeretném, ha olyan kezdeményezéseknek adna helyet, amelyek ellentétesek az építés eredeti céljaival. Ez egy roppant romantikus és naiv elképzelés. A klasszikus értelemben vett turizmust biztosan nem preferálnám. De azt hiszem, létezik középút, elvégre az épület elég nagy. Elsősorban annak örülnék, ha a hely több figyelmet kapna, ha több odafigyeléssel fordulnának az épület számtalan rétege felé. Elvégre Prora pont ezért merült feledésbe, mert soha nem volt úgy igazán gonosz, és sosem volt tisztán jó sem. Ha nem lenne ez a hatalmas léptéke, építészetileg még banálisnak is mondanánk. Pont ez utóbbi teszi őt érdekessé, mert nem tudjuk kényelmesen eltenni a fiókba vagy fel a polcra, a szó legszorosabb értelmében, hanem folyamatosan változik. 100 évvel az alapkő-letétel után sem fejeződtek be az építkezések, és 100 év múlva Prora talán újra a semmivé lesz. Ki tudja?