gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Német Könyvdíj
A longlist ellentmondásai

A Német Könyvdíjat minden évben a Frankfurti Könyvvásáron adják át: a 2020-as rövid lista.
A Német Könyvdíjat minden évben a Frankfurti Könyvvásáron adják át: a 2020-as rövid lista. | Fotó (részlet): © Deutscher Buchpreis

Az irodalmi díjak jók és fontosak, de nem mindig a díjazott könyvek a legsikeresebbek: visszapillantás a Német Könyvdíj elmúlt tíz évére.

Az olimpián nem lehet kétséges: aki a leggyorsabban fut, azé az aranyérem. Egy olyan díj esetében, amelyet „az év legjobb regénye” kap meg, ez nem feltétlenül van így. A Német Könyvdíj díjazott műveinek kiválasztásában hol az olvashatóság, hol az irodalmi színvonal dominál; és a zsűrinél elért siker nem mindig esik egybe a könyvpiaci eredményekkel. Visszapillantás következik az elmúlt tíz év díjazottjaira:

Eugen Ruge: In Zeiten des abnehmenden Lichts (2011)

Eugen Ruge Eugen Ruge | Fotó (részlet): © Claus Setzer Ez a könyv tette szélesebb olvasóközönség számára is ismertté Eugen Rugét. A családtörténet sok szereplővel és mellékszereplővel fest panorámát a német történelemről és az egész huszadik századról: benne van az emigráció, a szovjet gulág horrorja és az NDK reményt keltő megalapítása, valamint a szocialista német állam siralmas vége.

Németország regénye, rafinált és nagyratörő mű, amelyből gyorsan klasszikus olvasmány lett. (Magyarul: A fogyatkozó fény idején : egy család regénye, fordította: Győri László, Európa, 2012)

Ursula Krechel: Landgericht (2012)

Ursula Krechel Ursula Krechel | Fotó (részlet): © Claus Setzer Ursula Krechel Landgericht című alkotása szintén egy nagy körképben mesél el egy tipikus német sorsot a 20. században. Az 1930-as években Kubába emigráló Richard Kornitzer ügyvéd tényeken alapuló történetének középpontjában a háború utáni időszak áll, amikor Kornitzer megpróbál újra talpra állni a teljesen lerombolt Mainzban. Ursula Krechel magabiztosan keveri a valós és a fiktív elemeket, és a látszólag hűvös, távolságtartó stílusa ellenére szívszorító módon átélhetővé teszi ennek a nemzetiszocializmus által kisiklatott életnek a tragikumát.

A Landgericht méltó győztes volt. De 2012 olyan erős irodalmi év volt, hogy féltucatnyi „legjobb regényt” lehetett volna választani, ami a díj megoldhatatlan problémáját mutatja: egy időben jelentek meg olyan színvonalas regények, mint Wolfgang Herrndorf Sand vagy Stephan Thome Fliehkräfte, Clemens J. Setz Indigo (magyarul: Indigó, ford. Harmat Tamás) és Ulf Erdmann Ziegler Nichts Weißes című műve. Jenny Erpenbeck Aller Tage Abend című regénye csak a hosszú listára került fel, akárcsak Olga Grjasnowa kritikusok által nagyra becsült, Der Russe ist einer, der Birken liebt című első regénye

Terézia Mora: Das Ungeheuer (2013)

Terézia Mora Terézia Mora | Fotó (részlet): © Claus Setzer Felesége, Flora öngyilkossága után a letargiába süllyedt informatikusnak, Darius Koppnak rá kell döbbennie, hogy alig ismerte őt. A nő naplóit olvasva egy olyan házasság tárul fel előtte, amelyben a két partner mélyebb kapcsolat nélkül élt egymás mellett. 

A regény a két hang kontrasztjával és a szomorú, de időről időre szeszélyesen vicces jelenetek egyensúlyával nyűgözte le a zsűrit. Ez utóbbiakra sokszor nagy szükség van, mert a szerző láthatóan nagyon alaposan tanulmányozta, mit tesz az emberrel a depresszió, így a Flóráról szóló részek gyakran szinte klinikai pontossággal írják le az asszony állapotát, ami egy idő után fárasztó lesz, és már nem képes újat mondani. (Magyarul: A szörnyeteg, fordította: Nádori Lídia, Magvető, 2014)

Lutz Seiler: Kruso (2014)

Lutz Seiler Lutz Seiler | Fotó (részlet): © Claus Setzer A Német Könyvdíj egyik, csak utólag felismerhető folytonossága, hogy a keletnémet múlt feldolgozása, illetve az NDK 1989-es megszűnése több díjazott regényben is nagy szerepet játszik. Eugen Rugétól vagy Ursula Krecheltől eltérően azonban Lutz Seiler nem eposzt mesél el, hanem egy rendkívül hatásos trükköt alkalmaz: hőse, Edgar nem Berlinben vagy egy másik városban éli meg az NDK végét, hanem Hiddensee szigetén, ahol mosogatóként dolgozik, tehát az NDK és a társadalom peremén. Edgar összebarátkozik Alexander Krusowitschal, akit „Krúzónak” hívnak, és az ő segítségével találja meg a belső szabadságot az elnyomó államban.

Krúzó alakjával Seilernek valami olyasmi sikerült, ami a kortárs német irodalomban ritkaságszámba megy: Krúzó felismerhető ember, egy karakter a maga ellentmondásaival, szinte mintha egy 19. századi realista regényből lépne elő, de sohasem ódivatú. Nem példakép, anarchikus vonásai ellenére is valamilyen elvet képvisel, ő egyszerűen csak egy ember - az angolszász világgal ellentétben nálunk a szerzők túl ritkán mernek ilyen karaktert teremteni. (Magyarul: Krúzó, fordította: Győri László, Európa, 2017)

Frank Witzel: Die Erfindung der Roten Armee Fraktion durch einen manisch-depressiven Teenager im Sommer 1969 (2015)

Frank Witzel Frank Witzel | Fotó (részlet): © Claus Setzer / Börsenverein A gyermekelbeszélő világa feltámasztja a régi NSZK kozmoszát: a több mint 800 oldalas, nem könnyen olvasható regény kollázsokból, fikció- és valóságfoszlányokból, agymenésekből, elbeszélő és beszámoló részekből áll. Egy mixtúra a 13 éves főszereplő fejében.

A kritikusok lelkesedtek, az eladási számok emelkedtek – de hogy a szövegkolosszust valóban elolvasták-e a vásárlók, az más kérdés. De ezzel a regénnyel megtehetünk valami olyasmit, amit igazából bármelyik könyvvel megtehetünk, de itt szinte kötelező: kihagyhatunk vagy átfuthatunk egész fejezeteket, hogy annál mélyebben elmélyedhessünk más fejezetekben (például a Beatles „Sgt. Pepper” című remekművének elragadóan sajátos értelmezésében!). Egy könyv mint zsákbamacska.

Bodo Kirchhoff: Widerfahrnis (2016)

Bodo Kirchhoff Bodo Kirchhoff | Fotó (részlet): © Claus Setzer A kissé erőltetetten különcködő címet viselő mű egy hatvan év feletti férfi történetét meséli el, akit egy este meglátogat egy alig fiatalabb nő, aki spontán módon rábeszéli egy közös, dél-olaszországi utazásra. Bodo Kirchhoff a kis kiadó idősödő tulajdonosának sorsát összeköti egy menekült lány történetével; a cselekmény kissé túlkonstruált és sok reflexióval terhelt, de a történet hatásosan ütköztet össze két valóságot.

A Német Könyvdíj zsűrijének máig az egyik legfurcsább döntése, hogy Bodo Kirchhoff Die Liebe in groben Zügen című terjedelmes regénye, amely időközben az egyik legfontosabb művének számít, 2012-ben fel sem került a jelöltek rövid listájára. Talán túl későn jöttek rá, hogy milyen remekművet soroltak az „indultak még”-kategóriába. Ezt a csorbát négy évvel később némileg ügyetlenül próbálták kiköszörülni, amikor Kirchhoff az év legjobb könyvének járó díjat kapta meg a Widerfahrnis című hosszabb novelláért, amely inkább csak melléktermék a szerző munkásságában.

Robert Menasse: Die Hauptstadt (2017)

Robert Menasse Robert Menasse | Fotó (részlet): © Christina Weiß Robert Menasse A főváros című regényének megvan az a ritka tulajdonsága, hogy az olvasó a szórakoztató és izgalmas könyv elolvasása után többet ért meg az ábrázolt témáról, mintha átrágná magát tíz vaskos szakkönyvön. Pedig „Brüsszel” az EU sűrűn egymásba fonódott, labirintusszerű intézményeinek és mindazoknak az embereknek a kódneve, akik bennük dolgoznak, intrikálnak, szeretnek, szenvednek, kétségbeesnek – egy Moloch, amely felfalja az egyént.

Bár tanulunk és sok mindent megértünk, mégis van az egésznek némi keserű utóíze: ezeknek a szereplőknek mind valamilyen funkciójuk van, olyan igazán plasztikusan nem jelennek meg előttünk. Nem önmagukban, hanem az uniós viszonyok ábrázolásában rejlik a céljuk – emiatt van az a benyomásunk, hogy a regényből végső soron hiányzik az epikus erő. (Magyarul: A főváros, fordította: Győri László, Geopen, 2018) 

Inger-Maria Mahlke: Archipel (2018) 

Inger-Maria Mahlke Inger-Maria Mahlke | Fotó (részlet): © Sascha Erdmann A regény egyike azoknak a díjnyertes műveknek, amelyeknek nem volt hosszú utóéletük. Inger-Maria Mahlke visszafelé vezet minket végig egy átalakulásokkal és zűrzavarokkal teli évszázadon Tenerife szigetén, ami valószínűleg újdonság a kortárs német irodalomban. A szerző ügyesen világítja meg az 1919 és 2015 közötti történelmi eseményeket, különösen a Franco-diktatúra idejét – hangzott el a zsűri indoklásában.

Bármennyire régimódinak tűnik is ez az igény, az Archipel teljesen alkalmatlan az olyan olvasók számára, akik „tudni akarják, mi történik ezután”. És ami még rosszabb: a kronológiát felforgató elbeszélésmód mindig okosabbá tesz minket a szereplőknél; ez néha nagyszerű, de hosszabb távon mégiscsak lankad kissé az érdeklődés, és a módszer mélyebb oka sem derül ki olyan könnyen. (Magyarul: A szigetek, fordította: Fodor Zsuzsa, Geopen, 2021)

Saša Stanišic: Herkunft (2019)

Saša Stanišic Saša Stanišic | Foto (részlet): © vntr.media / Sascha Erdmann A 2019-es díj nyertese bizonyára nem az év legigényesebb regényét írta tisztán irodalmi szempontból, de a zsűri itt - meglehetősen kivételesen - egy roppant közérthető, helyenként elképesztően humoros művet választott. Ami nem változtat azon tényen, hogy olvasás közben újra és újra könnybe lábad az ember szeme, például amikor a nagyszülőkről van szó, vagy a fiú szeretetéről klubja, a belgrádi „Vörös Csillag” iránt, amelynek utolsó nagy európai kupameccsén, nem sokkal a polgárháború előtt a téren és a stadion lelátóin még egyszer összejöttek az emberek Jugoszlávia minden részéből, és a fiú magától értetődően hisz hazája jövőjében - de annak lakói alig néhány héttel később elkezdik gyilkolni egymást.

Így a sok benyomásból egyrészt a letűnt régi haza portréja rajzolódik ki, másrészt egy nem kritikátlan, de sehol sem keserű kép Németországról mint bevándorlóországról. Ezért beszél Stanišic szándékosan többes számban a „hazákról”; könyve részben regény, részben önéletrajz, és helyenként színtiszta, szépen megszőtt fantázia. 

Anne Weber: Annette, ein Heldinnenepos (2020)

Anne Weber Anne Weber | Fotó (részlet): © vntr.media Anne Weber Annette, ein Heldinnenepos című könyve viszont egy rendkívül kifinomult, nyelvileg kivételes verses eposz egy francia ellenállóról, aki két zsidó fiatal megmentőjeként a háború után megkapta a „Világ Igaza” kitüntetést. A neurofiziológusként dolgozó, hajthatatlan breton nő azonban saját hazája számára is kényelmetlenné vált – bekapcsolódott az algériai függetlenségi mozgalomba, amiért 1959-ben tíz év börtönre ítélték.
 
Weber a rímtelen, de gyakorta ritmikus költeménnyel némi távolságtartást teremt, amelyben egyensúlyba kerül a makacs nő iránti csodálat és az uralkodó viszonyokkal állandóan szembeszálló életre vonatkozó kétely. A hosszú évek óta Párizsban élő Anne Weber ugyanis nem életrajzot akar írni, hanem egy példaértékű életet mutat be, egy olyan egyéniséget, aki állandóan szembekerül a társadalommal.