Interjú Dorothee Wierling történészprofesszorral
Családi traumák generációk tükrében

Szeptember 30-án dr. Dorothee Wierling történészprofesszor, a kortárs történelem szakértője nyitotta meg a budapesti Goethe Intézet és a Független Médiaközpont közös, „Mindannyiunk története” című konferenciáját. A konferencia középpontjában a második világháború és az 1945-ös események narratívái álltak, amelyeket családi történetek révén igyekeztek feltárni. Itt ragadtuk meg az alkalmat, hogy egy rövid interjút készítsünk Wierling professzorral.

Hogyan definiálná Ön az emlékezettörténet fogalmát? 

Én inkább tapasztalattörténetről szoktam beszélni. Ez alatt azt kell érteni, hogy a történelmi események és folyamatok szubjektív tapasztalata milyen óriási szerepet játszik abban, hogy az emberek hogyan értelmezik a múltat, és hogy milyen következtetéseket vonnak le aztán ebből az életüket meghatározó döntéseik meghozatalának, politikai attitűdjeik kialakításának és a jövőjüket érintő elvárásaik megfogalmazásának tekintetében. Ha megértjük a történelmi tapasztalatok különböző szubjektív feldolgozásait, akkor azt is megértjük, hogyan hat ki a történelem a jelenre és a jövőre.
 
Dr. Dorothee Wierling egyetemi tanár, történész és a második világháború óta eltelt időszakot felölelő kortárs történelem szakértője 2003 és 2015 között a hamburgi Kortárs Történeti Kutatóközpont igazgatóhelyettese volt. Ezt megelőzően vendégprofesszorként tevékenykedett számos neves német és külföldi egyetemen (USA, Anglia stb.). Több doktori disszertáció konzulense és számos kutatást végez. Emellett tagja különböző történelmi könyvsorozatok és folyóiratok kiadói körének. Fő kutatási területei között elsősorban az oral history, a nemek története, a generációtörténet, valamint a 20. századi társadalomtörténet említendő. | © FZH Hogyan békíthetők ki a különböző, egymásnak ellentmondó narratívák a második világháborúról, valamint az azt követő eseményekről? Ön mit tapasztalt e tekintetben?
 
A második világháború semmilyen másik történelmi eseményhez sem hasonlíthatóan határozta meg az idősebb generációk – vagyis az 1940-es évekig születettek – élettapasztalatát. Ezek a tapasztalatok mérhetetlen erőszakról, bűnözésről, szenvedésről, halálról, pusztulásról, otthonvesztésről szólnak. Nyugaton a háború végével elkezdődött az újjáépítés, majd a viszonylagos jólét, mindenekelőtt azonban a béke korszaka, Európa keleti részén azonban a sztálinizmussal a politikai erőszak további számos megnyilvánulását voltak kénytelenek a saját bőrükön megtapasztalni az emberek. Ezekről a gyakran traumatikus élményekről eleinte többnyire hallgattak vagy a szőnyeg alá söpörték őket, csak később kerültek szóba a családokban és kaptak helyet a társadalomi közbeszédben. Az egykori szocialista országokban ráadásul csak az 1990-es években kezdődött ezeknek a társadalmi feldolgozása. Ezek során derült fény arra, hogy azok a generációk, amelyek a saját bőrükön tapasztalták meg ezt az időszakot, igencsak különböző álláspontokat képviseltek ezekben a történetekben, és egymástól igencsak különböző tapasztalataik voltak, amelyeket most aztán foggal-körömmel próbáltak védeni.
Ezeket az álláspontokat nem lehet egyszerű rendszerekbe belekényszeríteni, például elkövetők és áldozatok csoportjára redukálni. Ráadásul az erőszak és az igazságtalanság élményeinek a megtapasztalását mindig különböző perspektívákból kell értelmezni, vegyük csak például az áldozatok, a szemlélők, a haszonélvezők, a segítők, a megfélemlítettek nézőpontjait, és így tovább. Amikor ezt ma, 80 évvel később megvitatjuk, azt kellene próbálnunk megérteni, hogy hogyan jöhetett egyáltalán létre ez az erőszak, hogy milyen körülmények között válhattak az emberek elkövetőkké, hogy miért nem védekeztek a diktatórikus hatalom ellen, stb. A megbékélés mindig azzal a kísérlettel kezdődik, hogy a másik helyzetébe képzeljük magunkat, és megpróbáljuk megérteni és átérezni a múltról alkotott nézetét, még akkor is, ha nem osztjuk azt.

Hogyan változott a múlt örökségének feldolgozása Németországban az évtizedek során? Milyen ma? Milyen generációs különbségek érhetők tetten?
 
Németországban 1945-ben az erőszak élménye mellett felmerült a bűnösség kérdése is. Hiszen kétség sem férhetett ahhoz, hogy a második világháborút a „Harmadik Birodalomban” megtervezték és támadó szándékkal, kelet felé pedig egyenesen megsemmisítési háborúként hajtották végre. Kezdetben minden német, akit sem politikai, sem „faji” vagy vallási okokból nem üldöztek, profitálhatott a nácik politikájából és a háborúból. Ez csak 1943-ban vett ellentétes fordulatot.

Nyugat-Németországban leginkább a zsidókkal szemben elkövetett népirtásért való bűnösség kérdése dominált; az NDK-ban az antifasiszta harcosok, valamint a szovjet hadifoglyok és a kényszermunkára elhurcoltak álltak a nyilvános bűnvallomások középpontjában. E nyilvános beismerések során a németek önmagukat érezték a vereség és az ország pusztulása miatt a háború áldozatának, és alig koncentráltak személyes bűnösségükre, ill. alig realizálták azt.

Csak a háború után született generáció kezdte személyesen kifaggatni és vádolni a szülőket. Ebből aztán politikai szempontból kőkemény generációs konfliktus alakult ki, bár tegyük hozzá, hogy csak Nyugat-Németországban. A vita azonban legkésőbb az 1990-es évekre megváltozott. A háború után született gyermekek, akik most maguk is megöregedtek, bizonyos módon kibékültek elhunyt szüleikkel. A felnövekvő unokák generációja pedig részben erősen azonosul nagyszülei áldozattörténetével.
 

A lebombázott Köln a második világháborúban | Pixabay Hogyan dolgozhatók fel generációkon átívelően a családi traumák? Mit tapasztalt Ön a munkája során, amelyet túlélők és kortársak segítségével folytatott?
 
Ha szűken értelmezzük a fogalmat, akkor a lelki traumát pont az jellemzi, hogy azok az emberek, akik elszenvedték, képtelenek visszaemlékezni rá, és nem tudják elmesélni sem, mert amit megéltek, az olyan szörnyű, hogy kvázi „lehasították" magukról. A tágabb értelemben vett traumát viszont el lehet mesélni. Sokan azonban nem hajlandóak erre, mert el akarják kerülni, hogy az élmény elmesélése által ismét át kelljen élniük a velük történt szörnyűségeket; ráadásul a gyerekeiket sem akarják ezzel terhelni. Mi azonban tudjuk, hogy ezek a kimondatlan borzalmak ennek ellenére továbböröklődnek, még ha a gyermekek nem is értik ezek okát. A feldolgozás az élmény elmesélése nélkül csak ritkán lehetséges, ám azt erőltetni vagy kikényszeríteni sem szabad. Az utódok csak azt ajánlhatják fel, hogy türelemmel, tisztelettel és empátiával hajlandóak meghallgatni azt.

Van-e a második világháború végeztével Németországba érkezett kitelepítetteknek valamiféle emlékezetközössége? Hogyan viszonyulnak ők a gyökereikhez?

1945 után 14 millió kitelepített német érkezett a háború utáni Németország megszállt övezeteibe. Ebből négy millióan a szovjetek által megszállt területeken maradtak, a későbbi NDK-ban; tíz millióan pedig a nyugati hatalmak által megszállt övezetekben, ill. a Szövetségi Köztársaságban telepedtek le. Az NDK-ban német szóhasználattal „kitelepülőknek” („Aussiedler”) nevezték és a lehető leggyorsabban integrálták őket – bár nehéz anyagi és politikai körülmények között. Mivel az NDK kormánya azonnal elismerte az új keleti határt, az onnan kitelepítetteknek vagy az onnan menekülteknek nem maradt reménye a visszatérésre. A „kitelepülők” már 1950-ben sem szerepeltek külön csoportként az NDK statisztikáiban. Amint az 1987-es NDK-beli élettörténeti interjúkból kiderült, a „kitelepülőknek”, noha szakmailag sikeresek voltak az NDK-ban, soha nem sikerült elfelejteniük a kitelepítés kínzó emlékét.
Az NSZK-ban ezzel szemben a kitelepítetteket kezdetben szisztematikusan arra használták fel, hogy a Német Birodalom elveszett keleti területeire vonatkozó követeléseiknek érvényt szerezzenek. Az úgynevezett „Vertriebenenverbände”, vagyis a kitelepített németeket összpontosító társadalmi-politikai szervezetek fontos konzervatív erőként voltak jelen a Szövetségi Köztársaságban egészen a hatvanas évek közepéig, bár ők is, legalábbis szakmailag, a háború utáni nyugat-német területek legsikeresebb polgárai közé tartoztak.
A régi hazához való ragaszkodás a harmadik generációban már jócskán vesztett erejéből. Sokan, amikor 1990 után először utaztak vissza régi hazájukba, azt kevésbé revansista érdekekből, mint el nem múló honvágytól gyötörve tették. Ez pedig a társadalom egésze számára is megkönnyíti a kitelepítettek szenvedéseinek elismerését és elfogadását.