Nemzetiszocialista Illegalitás
Egy „faji háború” nyitánya

Tíz ember halt meg 2000 és 2007 között az NSU (Nemzetiszocialista Illegalitás) gyilkosságai következtében. Mint oly gyakran a szélsőjobboldali terrorizmus történetében, a nyomozók nem tudták megfejteni a történteket, mert azok nem illettek bele a világképükbe.
 

München, egy keddi nap valamikor 2006-ban. Egy középkorú férfi lép oda egy utcai büfékocsihoz. Mindenféle előzmény nélkül szitkokat vág a dönerárus fejéhez. Csakhogy a pult mögött álló ember nem egyszerű eladó, hanem „bizalmi ember”, besúgó. A büfével egy sorozatgyilkosnak állítottak csapdát.

A rendőrség fel akar deríteni végre egy gyilkosságsorozatot, amelynek ekkor már kilenc férfi esett áldozatául. Mindegyiküket közvetlen közelről lőtték le egy Česká CZ 83 típusú, hangtompítós pisztollyal, fényes nappal, miközben a munkájukat végezték. Az áldozatok közül ketten olyan büfében haltak meg, mint ez a müncheni.

Enver Şimşeket 2000. szeptember 9-én lövik le egy nürnbergi virágárus standnál, két nap múlva meghal. Abdurrahim Özüdoğrut 2001. június 13-án gyilkolják meg Nürnbergben, a szabóműhelyében. Süleyman Taşköprü 2001. június 27-én hal meg apja üzletében, Hamburgban, Habil Kılıç 2001. augusztus 29-én a müncheni zöldségboltjában. Mehmet Turgutot 2004. február 25-én lövik le a gyilkosok egy rostocki kebab-gyorsétterem pultja mögött. İsmail Yaşart 2005. június 9-én gyilkolják meg nürnbergi büféjében, hat nappal később pedig Theodorosz Boulgaridészt a nemrég nyitott lakatosműhelyében, Münchenben. 2006. április 4-én az elkövetők lelövik Mehmet Kubaşıket a dortmundi kioszkjában, két nappal később pedig a 21 éves Halit Yozgatot, aki éppen az esti iskolai fizikavizsgára készül a kasseli internetkávézójában. Amire a nyomozók ekkor még nem jönnek rá: az elkövetők több mint egy tucat bankrablásért is felelősek, valamint három robbantásos merényletért, amelyek részben súlyos sérüléseket okoztak, mint például a 2004. június 9-i szögbombás merénylet a forgalmas kölni Keupstraßén.

A gyilkosok közelről lőnek, mindig ugyanazt a fegyvert használják, és – a tettükön kívül – nem hagynak maguk után üzenetet. A rendőrség az áldozatok környezetét vizsgálja, kapcsolatot keres a maffiával, védelmi pénzekről és kábítószerekről spekulál. A média is „sötét párhuzamos világról”, „kebabgyilkosságokról” beszél. Egy rendőrségi elemzésben ez áll: „Annak fényében, hogy kultúránkban az emberölés erősen tabusítva van, arra lehet következtetni, hogy az elkövető a viselkedésrendszerét tekintve az itteni normarendszertől és értékrendszertől távol keresendő". Távolról sem, mint később kiderül.

Ilyen bizarr előítéletek bőven akadnak, de konkrét nyom nincs. A müncheni hamis büfé nem az első kísérlet a rendőrség részéről, hogy lépre csalják az elkövetőket. A nyomozók előzetesen „érzékenyítették” az állítólagos eladót, hogy figyeljen a „török miliőből” érkező bűnözőkre. Ezt így rögzítik egy ügyiratban. Ehelyett ezen a napon egy olyan férfi kezd szitkozódni a büfénél, aki talán német, talán osztrák, ahogy a rendőrségi informátor később visszaemlékszik. A vevő negyed órán át szidalmazza őt, azt állítja, hogy a törökök elveszik a németektől a munkahelyeket, és teljesen ellepik Németországot. Majd a gyilkosságsorozattal kapcsolatban kiadott körözési plakátra mutat, és azt mondja: ha a törököket nem lehet elkergetni, akkor majd így küldik őket haza.

A büfénél történt incidens jó útra terelhette volna a rendőrséget: a „német miliőbe”. Az elkövetőknek azonban még öt évig nem esik bántódásuk. 2007. április 25-én lelövik Michèle Kiesewetter rendőrnőt, és súlyosan megsebesítik a járőrkocsiban ülő kollégáját.

Csak 2011-ben derül ki, hogy ki áll a gyilkosságok, bombák és rablótámadások mögött: neonácik, akik nagyképűen „Nationalsozialistischer Untergrund”-nak (Nemzetiszocialista Illegalitás, német rövidítéssel: NSU) nevezik magukat. Egy november 4-i, eisenachi bankrablás után a rendőrség bejelentést kap a járműről, amellyel menekülnek; Uwe Böhnhardt és Uwe Mundlos öngyilkosságot követ el a lakókocsiban. Beate Zschäpe ezután felgyújtja utolsó közös lakásukat Zwickauban, majd elküld egy beismerő videót, és feladja magát.

A terrorcselekmények üzenetet hordoznak. A jobboldali terroristáknak gyakran – ebben az esetben éveken át – nincs szükségük arra, hogy nyilvánosan magukra vállalják a cselekményeiket, mert azok önmagukért beszélnek. Félelmet keltenek az érintettek körében, és a saját környezetükben utánzásra buzdítanak. A müncheni büfénél szitkozódó járókelő esete azt mutatja, hogy még egy hétköznapi rasszista is megérti az üzenetet.

A német nyomozó hatóságoknak azonban nem sikerül megfejteniük ezeket az összefüggéseket. Nem foglalkoznak azzal a gyanúval, hogy rasszisták állhatnak a cselekmények mögött, bár a meggyilkoltak hozzátartozói többször is felhívják erre a figyelmüket. Ehelyett minden városban az áldozatok családjai ellen nyomoznak, megbélyegzik őket – ez az intézményi rasszizmus mintapéldája. A nyomozás irányát a széles nyilvánosságban sem kérdőjelezik meg. Mi történt volna, ha a halottakat Meyernek vagy Schmidtnek hívják?

A gyilkosságok csak az NSU leleplezése után rengetik meg az országot, és csak most derül fény a nyomozó hatóságok és az alkotmányvédelmi hivatalok égbekiáltó kudarcára. És a kérdések továbbra is fennállnak. Az NSU, legalábbis a beismerő videó szerint, „bajtársak hálózata”. A mai napig nem tisztázott, hogyan választották ki a helyszíneket, és hogy ebben segítettek-e eddig ismeretlen bűntársak. Az NSU-perben 2018 nyarán hozott ítélet után is folyik a nyomozás állítólagos támogatók és ismeretlen személyek ellen. Eddig azonban nem történt újabb vádemelés.

Az alaptrió a kilencvenes évek jénai neonáci mozgolódásaiból érkezik, amelyek akkoriban olyan „szabad bajtársiasságokba” szerveződnek, mint a „Thüringer Heimatschutz” (Türingiai Honvédelem). A fordulat éveiben Németországban fellángol a jobboldali erőszak, amely helyenként pogrommá is fajulhat: a Rostock-Lichtenhagenben található napraforgó-mozaikos panelház képe, amelyből lángok csapnak ki, híven jelképezi ezeket a cselekményeket – és az ezeket megtapsoló szomszédokat.

Fiatal neonácik egész generációja szocializálódik ebben az időszakban – az NSU terroristái, az a merénylő, aki 2015-ben késsel támadt a kölni polgármesterre, Henriette Rekerre, vagy Walter Lübcke gyilkosa (2019). Számukra a „baseballütős évek” tapasztalatai meghatározóak lehettek. Már akkor is keringtek a színtéren különböző elképzelések a többé-kevésbé spontán támadásokon és merényleteken túlmutató terrorista akciókról. Ezek hívószava a „vezér nélküli ellenállás” volt.

Az ötletek nem különösebben kifinomultak, de könnyen megvalósíthatók, és egyfajta modernizációs lökést adnak a tekintélytisztelő náci mozgalmaknak. A hierarchikus szervezetek helyett, amelyeket az állam könnyebben átláthat és szétverhet, „nem-szervezetekre” akarnak támaszkodni: olyan kis sejtekre, amelyek egymástól függetlenül működnek, és nincs szükségük központi utasításokra. A „magányos farkas” propaganda-kifejezés is ebből a kontextusból származik. Minden terrorcselekmény tűszúrás a gyűlölt rendszerbe: már nem kell várni egy adott pillanatra, és nincs szükség különleges logisztikai képességekre sem. A cél egy „faji háború” kirobbantása, hogy megakadályozzák „a fehérek elleni népirtást”. Ez az elképzelés ma is kering különböző változatokban a radikális jobboldalon.

Bár a titkosszolgálatok ismerik a jövőbeli akciókról szóló elképzelések leiratait, nem ismerik fel, hogy az NSU cselekedetei terrorista akciók. A német tartományi parlamentekben később összesen 13 vizsgálóbizottság próbálja kideríteni, hogyan alakulhatott ki ez a vakság. Az egyik magyarázat az, hogy a német nyomozó hatóságok a „terrorizmust” sokáig elsősorban a RAF-hoz kapcsolták. 2001. szeptember 11-től kezdve – az NSU gyilkosságsorozata ekkor már régóta zajlott – a militáns dzsihadisták kerültek a nyomozók figyelmének középpontjába.

Pedig a németországi jobboldali terrorizmusnak hosszú hagyománya van, amely a weimari köztársaság idején elkövetett merényletekig és önbíráskodó gyilkosságokig nyúlik vissza. Az ellenséges vonalak mögött, illegalitásban harcoló „Werwolf” (farkasember, illetve ezen a néven rövid ideig létezett náci szervezet a második világháború végén) náci propagandája is eleven, és a jobboldali terrorista elkövetők férfi-fantáziájának fix pontja. Ez veszélyes giccs: azok számára, akik úgy hiszik, az ellenállásban harcolnak, minden eszköz legitim.

Az NSZK-ban már korán megjelentek a jobboldali terrorista struktúrák. 1952-ben leplezték le a Bund Deutscher Jugend (Német Fiatalok Szövetsége) félkatonai „Műszaki Szolgálatát”, egy az USA által pénzügyileg támogatott antikommunista csoportot. A „Műszaki Szolgálat” a Szovjetunió NSZK elleni inváziójára készült fel, fegyvereket rejtegetett, és listákat állított össze az általuk nem kedvelt politikusokról.

Az 1960-as és 1970-es években az újonnan alapított NPD és a később betiltott Wiking Ifjúság holdudvarában olyan terrorista csoportok jönnek létre, mint az „Európai Felszabadítási Front”, a „Nemzeti Német Felszabadítási Mozgalom” vagy a „Nagynémetország Nemzetiszocialista Harci Csoport”. Ekkoriban alakulnak meg a „katonai sportcsoportok” is, amelyek fiatal férfiakat képeznek ki fegyverhasználatra, továbbadják a terror ideológiáját, és hálózatokat hoznak létre, amelyeknek a tagjai több halálos cselekményt is elkövetnek. A legismertebb csoportot akkoriban a nagybajuszú Karl-Heinz Hoffmann gyűjti maga köré, aki még ma is agitál a YouTube-on.

Gyújtogatások, robbantások, támadások, gyilkosságok és merényletek – például a Rudi Dutschke elleni merénylet 1968. április 11-én Berlinben – tartoznak a nyugatnémet jobboldali terrorizmus történetéhez. Nemcsak politikai ellenfeleket vesznek célba, hanem amerikai katonai létesítményeket és szovjet katonákat is. Az elkövetőket az antiszemitizmus vezérli, ellenzik a náci bűnökről való kezdetben még bátortalan megemlékezést és a társadalom növekvő liberalizációját.

Visszatekintve különösen az 1980-as év tűnik ki: 18 halott és több mint 220 sebesült a véres eredmény. Augusztus 21-én, nem sokkal éjfél előtt gyújtópalackok repülnek be egy hamburgi menekültszálló ablakán. A 34-es szobában Đỗ Anh Lân és Nguyễn Ngọc Châu már lefeküdtek. A fiatalemberek elmenekültek Vietnamból. Đỗ Anh Lân mindössze 18 éves, és a ZEIT segélyakciójával jutott el Németországba. Ők ketten nem élik túl a „Német Akciócsoportok” támadását. Ezt a cselekményt tekintik az első halálos áldozatokkal járó rasszista támadásnak a Német Szövetségi Köztársaságban.

Egy hónappal később, 1980. szeptember 26-án este robbanószerkezet robban a müncheni Theresienwiesén. A bomba megöli az Oktoberfest tizenkét látogatóját és magát az elkövetőt, és több mint 220 embert sebesít meg. A mai napig ez a legsúlyosabb terrortámadás az NSZK történetében. A hatóságok egy – állítólag öngyilkos hajlamú – férfit neveznek meg egyedüli elkövetőként. A szélsőjobboldali mozgalmakhoz, például a Hoffmann-féle katonai sportcsoporthoz fűződő kapcsolatait nem tisztázzák.

Ulrich Chaussy újságíró számára, aki 40 éve kutatja az ügyet, ez a „magányoselkövető-elmélet” meredek karrierjének kezdete. A szövetségi főügyész csak sok évvel később ismeri el a szélsőjobboldali indítékot. Az újraindított nyomozást azonban 2020 nyarán ismét megszüntetik; nem találtak bűntársat vagy háttérembert.

Azt sem tisztázzák, van-e kapcsolat egy másik 1980-as bűncselekménnyel: december 19-én lelövik a nürnbergi zsidó hitközség korábbi elnökét, Shlomo Lewint és élettársát, Frida Poeschkét. Az elkövető is a Hoffmann-csoporthoz tartozik, és el tud menekülni, ugyanis a hatóságok eleinte – ahogy később az NSU esetében is – az áldozatok környezetében nyomoznak. Alig pár nappal később, karácsony este egy neonáci, aki fegyvereket próbál Németországba csempészni, lelő egy svájci határőrt és egy rendőrt.

Visszatekintve világossá válik, hogy ezek az előfutárok mennyire fontosak az NSU számára. 1996-ban, amikor a „Német Akciócsoportok” vezetője sok évvel a Đỗ Anh Lân és Nguyễn Ngọc Châu elleni halálos támadás után ismét bíróság elé áll Hamburgban, két bomberdzsekis fiatalember is eljön, hogy támogassa őt: Uwe Böhnhardt és Uwe Mundlos. Két évvel később ők maguk vonulnak illegalitásba, és megalapítják az NSU-t.