Háború Ukrajnában
Pincenapló Harkivból

A hetedik napon Harkivon már durva nyomokat hagyott az oroszok Ukrajna ellen indított támadó háborúja. Az ország északkeleti részének második legnagyobb városa folyamatosan ostrom alatt van. A Szabadság tér körül elterülő városközpont máris erősen megrongálódott. Az oroszok a lakónegyedeket sem kímélik, napi rendszerességgel támadják őket. Több tucat ember halt meg, és még többen vannak, akik megsérültek. Sokan megpróbálják elhagyni a nagyvárost. Aki nem tud, vagy nem akar így tenni, az aluljárókban, pincékben húzza meg magát. Így tesz Ruslan Niyazov is, aki az állandó veszély és félelem ellen próbálja az írással felvértezni magát: a közösségi oldalakon ismerőseinek szánt üzeneteiben és bejegyzéseiben mindennapi jeleneteket rögzít, reményeit és aggodalmait osztja meg. Olykor fényképekkel és rövid élő közvetítésekkel is jelentkezik.

Első nap, 2022. február 24.
Reggel: Az orosz támadás reggele - 04:16
 

Felébrednek az emberek, hajnali öt óra van, kint robajlik. Néhányan bőröndöket húznak maguk után. Legalábbis azok, akiknek van bőröndjük, és valami ötletük, hogy hová mehetnének.

Ezekben a napokban fog világra jönni az unokám. Hol fog vajon megszületni? Óvóhelyen, erdőben. Kurvaélet, nyugi, Ruslan, lélegezz.
 
Hisztériás rohamot kapok a javaslattól, hogy eresszem szélnek a macskáimat, ki az utcára.

Még jó, hogy van internet. Micsoda szerencse.

A városi közlekedés most díjtalan. Az üzletekben és a bódékban már kiárusították az összes vizet. A metróaluljárókban kis ivóvízkutakat állítottak fel.

Hívott a fiam, elmenekülnek. Rendben. Még nem világos, hova. Ez nincs rendben. A gyerek él az anyja hasában, kitartanak. Engem nem kérdeztek, de nem is mentem volna. Még maradok az állataim mellett … amíg csak lehet. Milyen jó itthon! Sehova máshova nem akarok menni. Ablakok leragasztva, figyelem a macskákat. Fegyveres erők és tűzoltóautók haladnak lefelé az utcán. Tovább lélegzek. Ruslan Niyazov hét macskával él Harkivban. Néhányuk itt ül az ablakban. Az ablakokat ragasztószalagokkal biztosították, hogy ne törjenek be a becsapódásokból származó lökéshullámoktól. | Fotó: © Ruslan Niyazov

Dél: Napsütés és robbanások – 12:19

Kilépek a boltból: napsütés és robbanások. Még nem itt a közelben. Elfog a pánik. Az emberek a metróaluljárókban ülnek, ki hol tud. Én otthon vagyok. Hallom a szomszédokat is.

Kézenfekvő kérdés: hogy aludjak? Leginkább a fürdőszobában. Az ablakokat még egy matraccal biztosítom be. Nekem nincs rá lehetőségem, hogy valahová elmeneküljek, és miért is tenném? Az otthonomban akarok élni, az országomban, a macskáimmal, békés égbolt alatt. Az emberek nem akarnak háborút, nem akarnak ölni. A háború – embertelenség, fasizmus! Meg kell őrizni a józan eszünket!

Délután: Az első könnycseppek – 16:05

Elmentem a szomszédos bejárat előtt. Mindenki a pincében van. Idegeneket nem engednek be, engem sem. Keressek magamnak más helyet. Még most sem tekintenek embernek. Mert transznemű vagyok. Nem tetszik nekik a kinézetem. Ez borzasztóbb, mint az általános nyomor. Habár, nem újság. Csak azt gondoltam, hogy legalább most… De nem. Az van, hogy már öt éve sokkolom őket, a rohadt életbe is.

Kicsordul a könnyem, ráhullik a telefonra.

Este: Az első pincében töltött éjszaka – 20:17
 

Mégis találtam valakit, aki befogad, itt a negyedben. Kint robajlik. Odafutottam. Itt van rá lehetőség, hogy lemenjek a pincébe, befogadnak. Csak a sötétben értettem meg, hogy nincsenek kötélből az idegeim. A macskákat bezártam a folyosóra. Sokan egyszerű lakóépületek pincéiben bújnak el a lövések elől. | Fotó: © Ruslan Niyazov

Második nap, 2022. február 25.
Reggel: Jobb nem egyedül lenni – 06:54

Életben vagyok. Most nyugalom van. Jó, hogy úgy döntöttem, nem maradok egyedül. A beszéd megnyugtat. Az elalvás, enyhén szólva, nehézkes volt.

Tartom magam, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy egyedül boldoguljak. Keresem a pozitívumokat, és próbálom dicsérni magam. Mégsem jól gondoltam, hogy egyedül is boldogulok. A támogatásotok nagyon is sokat segített nekem.

Dél: Lövések a távolban – 12:08
 

Már két órája tart kint a zaj. Hallgatózom, telefonálok. Ki akartam menni a bankautomatához, nem sikerült, mert lövések zaját hallottam. A vendéglátóimnál ülök, készen rá, hogy bármelyik pillanatban lerohanjak a pincébe. A távolban lőnek. Per pillanat nincs segítség a láthatáron. Egy barátom hívott, beszéltünk. Ettől mindjárt jobban éreztem magam.  

Délután: Jó helyen vagyok a pincében – 15:02
 

Itt vagyok a pincében. Van vízforraló, nem is olyan vészes a nedvesség. Két réteg cucc van rajtam. Annyira szeretnék hazamenni. Hiszen a macskák nem értik, miért nem mehetnek be a szobákba, hogy épp csak hazaszaladok, keresztülrohanok a lakáson és már megyek is el.

Van egy 16 éves lány. A szülei nem veszik komolyan, amikor azt mondja, fél a gránátoktól, kinevetik, erre hisztériás rohamot kap. Most már megértem, hogy jó helyen vagyok itt ebben a pincében, és azt is, hogy mivégre. Nehéz megmagyarázni egy gyereknek, hogy miért kell a pincében bújkálni. Képeket sem lehet neki mutatni, nehogy traumatizáld, másfelől viszont el kell foglalni őket. A lány zihál. Kimentek egy kis friss levegőt szívni.

Este: A hősiességről gondolkodom – 20:09

A leghősiesebb emberek azok között, akik nem viselnek fegyvert, a villamosvezetők. Mi az óvóhelyen vagyunk – ők meg villamosoznak. Hátha mégis várnak valakik a megállókban. Csodálom a heroizmusukat. Jönnek a repülők. Megint a pincében vagyunk. Egy pincehely a túléléshez. | Fotó: © Ruslan Niyazov

Harmadik nap, 2022. február 26.
Reggel: Élet légiriadó és bombázás közepette – 06:49

Kimásztam, hogy a lakásomban töltsem az éjszakát. Már megtanultunk robajra kelni, egy perc leforgása alatt felöltözni. Ez a harmadik nap reggele. Semmi különös, legalábbis a körülményekhez képest. Elhatározom, hogy teázok, megmosdok, amíg csend van. Bementem a cicákhoz. Életben vannak a kis mocskok. Esznek.

Figyelem, légiriadó! Bombázás! Mindenki az óvóhelyekre! Így élünk.

Dél: Pszichológiai eszmefuttatás – 12:17
 

A második napon – féltem a zárt ajtóktól. Bizonyára poszttraumatikus stressz szindróma, gondoltam. A harmadik napon ránk szakad az ég – ülök és dohányzok. A szülők közben azt magyarázzák a pincében a gyerekeknek, hogy a háború rossz! Hogy senkit sem szabad megölni. Büszke vagyok az embertársaimra. Mi már azt hittük, hogy a háború – ugyan, hol van az már! A gyerekeket más mentalitással kell felvérteznünk, különben ennek sosem lesz vége.

Úgy tűnik nekem, nemcsak a földön és a levegőben tartjuk a frontot, hanem a fejünkben és a lelkünkben is. És tudjátok, mit? Szerintem győzni fogunk. Nem vagyok mindenáron békepárti. Nem. Annak a pártján vagyok, hogy nyerjünk, hogy jogos dühvel válaszolhassunk a minket ért alattomos támadásra.

Épp csak kimásztam dohányozni, már megint repülők. Egészen közel már. Imádkozzatok Harkivért, kívánjátok, hogy éljük túl, rettegjetek értünk! Ennek nem lesz vége, amíg valaki megálljt nem parancsol. Mi kivárjuk. Dicsőség a hősöknek!
   

Délután: Blogger lettem, vagy mi – 16:40
 

Amikor az olvastam, hogy „Olvaslak“, hirtelen rájöttem, hogy most már én is blogger lettem, vagy mi. Részint, mivel valamivel el kell szórakozni a pincében, amíg a fegyveres erők odafönt dühöngenek.

Ügyes húzás. Hazamentem, hogy elhozzam a polifómot, mert nem hiányzik most még egy betegség is. A pince az mégiscsak pince. Ma az alvás szóba sem jöhet. Nálunk a helyzet „forró“ és ijesztő. Más negyedekben nem.

Este: Holnap reggelig elég a kávém – 19:00
 

Nálam van a kedvenc bögrém őrölt kávéval, a teteje jól zár, karabélyon lóg a hátizsákomon. Holnap reggelig elég a kávém. Az jutott eszembe, miért ne posztolhatnék valamit én is, mint egy igazi blogger – és bemutattam a bögrémet. Tényleg évek óta a kedvencem már.

Itt a pincében bátor vagyok. De hogy felmenjek a lakásba, hogy egyek valamit – szörnyű. A harc folytatódik. Kurvahideg van a pincében. A pincében lévő konnektorok igen keresettek - vízforralók és töltőkábelek számára. | Fotó: © Ruslan Niyazov

Negyedik nap, 2022. február 27.
Reggel: A gyerekek pánikolnak – 01:13

Alszunk, ahogy sikerül, szakaszosan, amikor csend van. Fázom.

Azt írtam, a harmadik napon pszichikailag hozzászoktam a helyzethez, és ura vagyok önmagamnak. A gyerekeknek ez nehezebb. Gyerekek PTSD-tünetekkel, gyerekek, akik félnek, és ez csak lassan fog elmúlni. A fogadott családom gyereke nem tud elaludni. Annyira fájdalmas látni, mennyire meg tud változni egy gyerek pszichéje két nap leforgása alatt. De egyelőre csak éljük túl. 

Ma taktikát változtattak. A fegyveres erőknek itt-ott sikerült az áttörés, és lakóházakra lőnek, még családi házakra is. A városközpontba akarnak eljutni. Megtalálják és visszaverik őket, az egész városban utcai harcok folynak. Rakétatámadás is van, de nem felettünk. A parancs úgy szól, hogy senki sem mehet ki, bár az idegeinknek napfényre és madárdalra lenne szükségük.

Délután: Mégsem szoktam hozzá, csak már nincs erőm félni sem – 14:51

Egész közel csapódott be valami. Mintha a szomszéd telken szólt volna. Mi meg már olyan lazák vagyunk. De még korai. Mikor lesz ennek vége? Nem szoktunk hozzá, csak már nincs erőnk félni. Most többen vagyunk. Új gyerekek érkeztek, egymást szórakoztatják. Jó, hogy van áram. A gond viszont, hogy minden konnektor foglalt.

Éhes vagyok, szárított gyümölcsöt rágcsálok. Nem sikerült ma főzni. Veszélyes. A macskákat tegnap etettem meg. Remélem, hogy még maradt nekik, és remélem, hogy holnap oda tudok menni.

Négy nap alatt elfelejtettem, mikor is használtam utoljára pénzt.
 

Ötödik nap, 2022. február 28.
Hajnal: A lélek kerülőutakat tesz – 03:27

Senki sem tudná megmondani Ukrajnában, hogy mi a mai dátum, de mindenki biztosan tudja, hogy ma van az ötödik nap.

Éjszaka úgy döntöttünk, hogy a tárgyalások alatt talán nem fognak lőni, és hazamentünk enni valamit. Tésztát főztünk. Annyira fáradt voltam, elaludtam. Hajnali fél háromkor ébredtem meg. Csodás érzés volt kipihenten felébredni, de az egész mindössze két percig, ha tartott. Csak addig, amíg az agyam nem realizálta, hogy hol is vagyok, hogy mi is történik nálunk.

Ha az ember állandóan a pincében tartózkodik, fennáll annak a veszélye, hogy megbetegszik. Én még mindig tartom magam, csak köhögök, ez engem is meglep. Vannak, akiknek a lába fáj, be is görcsöl, a krónikus betegek állapota romlik. Tegnap arról beszélgettünk, hogy egyszerre mindenki hogy megfeledkezett a covidról.

Megint robbanások, mindenki feléred. A befogadó nénim szerint: „Hát igen, ha kitör a háború, akkor, nem is tudom, kénytelenek leszünk leköltözni a pincébe“. Az ötödik napon sem fogta még fel, hogy a háború már itt van, hogy egy gránát csak másodpercek kérdése, és becsapódik. A lélek védekező mechanizmusa ez vagy simán csak ostobaság? Fogalmam sincs. Sokan vannak így. A lélek kerülőutakat tesz, nem hajlandó elfogadni azt, ami most van.

Reggel: Tárgyalások és bombázás – 07:40
 

„Írok, tehát vagyok“ – klassz mottó. Ha kint csend van, részletesen és értelmesen tudok írni, de most ideges vagyok.

Ó, épp időben értem vissza. Lőttek. Termoszt, gabonaféléket hoztam, alsóneműt és vizet. Meg jegyzetfüzetet és egy tollat, hogy akkor is folytathassam az írást, ha kimarad az áram.

Este: Teljesen kikészültem. Könyvek a hátizsákban – 18:23
 

Borzongató érzés volt hazamenni. De tegnap nem voltam, hát ma kellett mennem. Hogy megetessem a cicákat. Amikor megérkeztem, láttam az újságokban is, hogy mi történik most a városban.

Kevesebb az ennivaló, de azért még van. Hiányzik a tea. Életerős férfiak dohányoznak, és arról beszélnek, mennyire félnek a legkisebb rezdüléstől is. Senki nem akart velem hazajönni. Túl félelmetes. Mindnyájuknak gyereke van.

Kész, teljesen kikészültem. Megpróbáltam egyszerű, békés youtube-videókkal elterelni a figyelmemet, de akkor meg rám tör a pánik. Aggódom a macskákért. Az jár a fejemben, hogy minden hiába, és hogy mindnyájan meghalunk. A legnagyobb kérdés, hogy mikor lesz ennek vége. Válasz persze nincs.

Ó, azt hittem, már kiraktam őket! Véletlenül találtam még két könyvet a hátizsákomban! Most már minden rendben.
 

Hatodik nap, 2022. március 1.
Reggel: Szétbombázták a Szabadság teret – 06:54

Jó reggelt! Itt a tavasz. Megfürödtem. A távolban robbanások zaja. Vannak negyedek, ahol elment az áram.

Istenem, a főtéren minden egyes kőnek történelmi értéke volt. A lábam még emlékszik rá, hányszor jártam arra. Olyan, mintha tankkal hajtottak volna át a szívemen.

Kétoldali rakétatámadás. Csodával határos, de nem az események középpontjában vagyunk. Nem túlzok, úgy élem meg a dolgokat, ahogy vannak, de nem tudok pozitív dolgokra gondolni. Hogy ne veszítsem el a hitemet? Egyszerűen tovább lélegzek.

Túléltük a légitámadást. Megint légiriadó. A főtér és a városom kapcsán ezt érzem most: elvesztettem egy szerelmemet. Ettünk. Áram hol van, hol nincs. Élünk.  

Este: Ami ma történt, ahhoz soha nem fogok hozzászokni – 17:30
 

Este van. Fél napig lesújtva feküdtem. Ez az egész túl sok. Voltam még egyszer odafönt vécén, épp csak hogy meg tudtam magam mosni, aztán újra gyorsan elszaladtam. Fikarcnyit sem lett jobb.

Repülők felettünk. A kurvaéletbe, teljesen elhasználódtak az idegeim. Az ember mindenhez hozzászokik, de ahhoz, ami ma történt, szerintem soha nem fogok hozzászokni. Emberekre, lakóházakra nyitnak tüzet, mindent, ami fontos számomra, szétlőnek. Az egész életemet eltüzelik. Mivégre, miért? Reng a föld.
 
Életben vagyunk. A repülő elment. Mély levegő. A gyerekek máris elfelejtették, játszanak. Én meg itt állok, reszketek, fáj a szívem. A felnőtteknek vannak emlékeik, amelyekért kár, és nem tudhatjuk, mi mindennek az elvesztését leszünk még kénytelenek megsiratni.  

Hetedik nap, 2022. március 2.
Reggel: Egy hete tart már a háború – 08:46
 

Élünk. Egyre szarabb hazamenni: robbanások, a macskámmal a házunk pincéjébe akarok húzódni. A szomszédaim azt mondják, macskával nem jöhetek be. Nekik kutyájuk van. Most megint egy pincében vagyok, normális emberek vesznek körül. Egy mellékutcában, nem messze. Az út odáig azért borzasztó veszélyes.

Dél: Étel és hallgatólagos egység – 11:23
 

Az üzletekben újra kapni ennivalót. Nem mindent, természetesen, de van tojás, és gabonafélék, konzervek is vannak. Én nem megyek vásárolni. Nem tudok fizetni. Ellátnak, nem fogok éhezni. Hiszen leadtam a tartalékaimat is. Majd meglátjuk, hogy lesz tovább. Életben vagyok, és velem van a macskám is.

A rakéta-sorozatvetők nem a közelünkben vannak, de azért mindnyájan a pincébe húzódtunk. Félünk egy újabb támadástól. Vadászgép körözött a város felett.

Este: Ki ment meg kit? – 19:33
 

Nem én mentem meg a macskámat, a macskám ment meg engem.



Ruslan március 6. óta menekül.