Interjú
Karoline Herfurth: „Eszményképünk egy gyerektest, amelyről jó nagy mellek lógnak”

Karoline Herfurth évek óta egyre-másra kapja a díjakat színészi munkájáért, és a Wunderschön (Csodaszép) című filmmel a 2022-es év legnagyobb sikerét aratta a mozikban. A filmben nemcsak eljátszik egy kétgyermekes anyát, aki nem elégedett a testével, hanem a forgatókönyv megírásában is részt vett, és a rendező is ő volt. Herfurthot nagyon foglalkoztatja, hogy még mindig sok nő nem elégedett a testével. Meg akarja keresni az okokat – és szívesen változtatna is ezen.

ZEITmagazin Online: A Csodaszép című filmjében azt a zavarba ejtő fogalmat használja, hogy „mami-makeover”: fiatal nők, akik most szülték meg első gyermeküket, azt mérlegelik, hogy operációt végeztetnek magukon, mert a szülés után emitt túl kövérnek, amott túl löttyedtnek, a vaginában túl tágnak érzik magukat. Van ilyen, tényleg?

Karoline Herfurth: Persze. A film csapatával végeztünk egy kis kutatómunkát, és kiderült, milyen széles választéka van az ilyen beavatkozásoknak: mellkisebbítés, ráncfelvarrás, zsírleszívás, vaginaszűkítés. A cél az, hogy a nő testét minél gyorsabban a korábbi állapotába hozzák – sőt, ha lehet, még annál is jobb állapotba. Olyan ajánlatot is láttam, hogy az ilyen beavatkozásokat már szülés közben elvégzik.

ZEITmagazin Online: Miért érdekli önt annyira, hogyan bánnak a nők a testükkel?

Herfurth: A testre irányuló kényszeres optimalizáció témája régóta foglalkoztat. Ezzel nőttem fel. Kilenc vagy tíz éves koromtól fogva folyton azt hallottam, hogy tegyek meg mindent, hogy még jobb vagy ideális formájú legyen a testem. Fiatal lányként, a pubertás idején teljesen normálisnak gondoltam, hogy elégedetlen vagyok a testemmel. A magazinok, a reklám, a barátnők, a peer-csoportok, minden a külső megjelenésről szólt.

ZEITmagazin Online: Aztán tizenöt éves korában felfedezte önt a film.

Herfurth: Igen, de azt gondolom, hogy ez nem csak a filmesek problémája, hanem mindenkit érint: egy érzékeny életkorban, tinédzserként, amikor minden változik és fejlődik, ilyen optimalizációs kényszerrel kerülünk szembe, és úgy hisszük, hogy intenzíven kell foglalkoznunk a testünkkel. Én is sok időt pazaroltam arra, hogy a testemet egy bizonyos ideálnak megfelelően alakítsam. Órákat töltöttem sportolással vagy azzal, hogy a combomat valamilyen hengerekkel gyúrtam, mert az eltünteti a narancsbőrt. Sok időt és energiát fecséreltem el a táplálkozás, a kalóriák és diéták kérdéseire. Míg aztán el nem kezdtem azon gondolkodni, hogy mi hasznom van ebből és mit mulasztok el miatta.

ZEITmagazin Online: Mi vezette erre?

Herfurth: Az egyik legfontosabb tényező az volt, hogy megismerkedtem Nora Tschirnerrel. 2016-ban, első közös filmünk, az SMS für dich (Sms-t kaptál) sajtóturnéján teljesen más felfogással közelítette meg a sajtóval való kapcsolattartást, mint ahogy én azt ismertem. Nem akart megfelelni a cool, csinos, sikeres nőről festett képnek, nem akarta felvenni a tipikus pózokat. Más tartalmat akart – egyáltalán, tartalmat. Ez a gondolat számomra új volt, és azon kezdtem töprengeni, tulajdonképpen mik azok a tartalmak, amikkel foglalkozni akarok, és amik tényleg örömet okoznak. Ha a korábbi képeimet nézem, akkor a fotókon látszik, hogy nagyon el vagyok foglalva azzal, hogy szexinek és szépnek kell lennem. A gondolkodásom megváltozásához az is hozzájárult, hogy huszonhárom évesen elkezdtem szociológiát tanulni. A férfiak és nők közötti strukturális egyenlőtlenségek és a gazdasági függőségek azóta elméletileg is foglalkoztatnak. Amikor a testképek és a függőségek körüli viták főleg a #Metoo-nak köszönhetően sokkal nagyobb hullámokat csaptak, nagyon megkönnyebbültem.
Herfurth filmjének egyik szereplője modellként dolgozik (Emilia Schüle) és anorexiás lesz. | © Warner Bros. Home Entertainment ZEITmagazin Online: A test és a testképzavarok visszatérő témák az ön munkájában. A Vincent will Meer (Vincent tengert/többet akar) című filmben egy anorexiás nőt alakít. A Csodaszépben is anorexiás az öt főszereplő egyike. Ön szerint milyen probléma manifesztálódik ebben a betegségben?

Herfurth: Ez egy óriási jelenség tünete. A nők, akik rossz viszonyban vannak a testükkel, nem elszigetelt esetek. Ez társadalmi probléma. Ezek a nők próbálnak megfelelni annak a szépségideálnak, mely szerint a nőnek kicsinek és lehetőleg karcsúnak kell lennie. Eszményképünk egy gyerektest, amelyről jó nagy mellek lógnak. Ez az eszménykép meghatározza az emberek szemében azt a teret is, amelyet a nők ideális esetben elfoglalnak a társadalomban: legyen ez a tér kicsi és ellenőrzött.

ZEITmagazin Online: A Csodaszépben egy fiatal anya szerepében ön megmutatja a testét. Milyen visszhangja volt, hogy úgy döntött, látni enged magán egy kis pocakot?

Herfurth: Sonja a filmben nyolc hónappal korábban szült. Ilyen test nekem nem állt rendelkezésre. Hogy autentikus és realista módon mesélhessünk egy nőről a szülés után, létre kellett hoznom ezt a testet: felszedtem magamra tíz kilót, és mesterséges bőrrel megnagyobbítottuk a hasamat. A reakciók többnyire arról szóltak, milyen bátor vagyok, hogy ilyennek mutattam magam – ilyen „csúnyának”. Ezt nagyon izgalmasnak találom: a felszedett kilókkal és ezzel a hassal úgy nézek ki, mint egy teljesen normális nő, aki nemrég gyereket hozott a világra. Hogy már ez is „bátor” dolog, vagy hogy ez „csúnya”, az nagyon érdekes. Pedig ez kedves megjegyzés akart lenni. Hogy elismerés jár azért, hogy normális nőnek mutatjuk magunkat, az azt bizonyítja, hogy még nagyon messze vagyunk attól, hogy tudomásul vegyük, milyen az igazi test.

ZEITmagazin Online: Azt mivel magyarázza, hogy elsősorban a nők elégedetlenek a testükkel?

Herfurth: Úgy vélem, hogy ez a mifelénk uralkodó mentalitás miatt van. Sokan azt gondolják, hogy a filmeseknél – és főleg a színészeknél – a probléma azért olyan jelentős, mert nagyon a test van a középpontban. De én igazából azt gondolom, hogy ez össztársadalmi jelenség, és a nők és férfiak közötti szereposztással függ össze. Nem szabad elfelejteni, hogy nem is olyan régen még a nő csak a házasság révén tudott biztos egzisztenciához jutni. És ehhez tetszenie kellett egy férfinak. A férfiaknak való tetszés továbbra is nagy motiváló erő. Bizonyos értelemben ez az örökségünk. A gazdasági kényszer enyhült, de a testi megmaradt. Mi, nők ahhoz szoktattuk magunkat, hogy megfeleljünk a male gaze-nek, a férfipillantásnak. Ez most már belső kényszer nálunk. Sőt, azt gondolom, a kényszer még kifinomultabb lett: ma főleg arról szól a dolog, hogy a nő szexi legyen – fuckable maradjon, hogy ezt a szörnyű szót használjam.

ZEITmagazin Online: Ennek milyen jelei vannak?

Herfurth: Egy példa: nemrég olvastam, hogy egy kislánynak azt mondták az óvodában, hogy a szoknyája alá hosszú bugyit vegyen fel, mert különben ha fára mászik, vagy lelógatja magát egy rúdról, beláthatnak neki. Érdekes ellentmondás, hogy nem a pillantással van a baj, hanem a kislányoknak kell úgy öltözniük.
Később ez a kislány talán ott ül egy buszmegállóban, és nézi azokat az óriási fehérneműreklámokat, amiken nagyon gyéren öltözött nők mutogatják a testüket, és közben ártatlan pillantással néznek. Elgondolkodtatónak tartom, milyen világot lát maga körül ez a kislány: fára mászás közben nem mutathatja meg a bugyiját, de a felnőtt vagy a félig-meddig felnőtt nők számára mintha épp ez lenne a feladat, magukra vonzani a férfiak pillantását. Szerintem ez azt szemlélteti, hol is tartunk: normálisnak tartjuk ezt a gondolkodásmódot, és elfogadjuk vagy toleráljuk a szereposztást és a túlkapásokat.

ZEITmagazin Online: Hogyan adják át már a legfiatalabbaknak is a hagyományos nemi szerepeket?

Herfurth: Még mindig – sőt, egyre inkább – megy a besorolás: ez nőies, ez férfias. A játékboltokban a fiúknak traktorokat kínálnak, a lányoknak babákat – hogy megtanulják, később mi lesz a dolguk. A ruhaüzletekben külön részleg van a fiúknak és a lányoknak. Miért nincs egyetlen részleg a gyerekeknek? Az ilyen nemi szerepeket jó lenne megkérdőjelezni és feltörni. Rendkívül furcsának tartom, hogy a gyerekeknek szóló formátumok, például a könyvek vagy a hangjátékok milyen magától értetődően transzportálják a testiségre vonatkozó eszményképeket. A Die drei Ausrufezeichen (A három felkiáltójel) című hangjátékban arról beszélgetnek a lányok, hogy most aztán jól teletömhetik magukat, mert ma sokat mozogtak. El sem hiszem, hogy a gyerekeknek szóló dolgokban ilyesmit átengednek.

Dilara Aylin Ziem | © Warner Bros. Home Entertainment ZEITmagazin Online: Ön egy olyan művészeti ágban dolgozik, ahol nagyon fontos, hogyan jelenik meg a test. Mivel magyarázza, hogy a nemi szerepek ilyen tartósan konzerválódtak?

Herfurth: Ha meg akarunk kérdőjelezni egy fennálló konstrukciót, ahhoz sok erőre és bátorságra van szükségünk. Számolnunk kell a legszűkebb köreinkből jövő ellenállással, mert a körülöttünk levő embereket is megkérdőjelezzük, még talán a partnerünket is. Ez minden érintett számára fájdalmas folyamat. Ha elvitatjuk valakiktől a privilégiumokat, vagy az erőforrások újraelosztását követeljük, az ráadásul azzal a veszéllyel is jár, hogy gyengül a társadalmi összetartozás. Többnyire egyszerűbb a kivételezettek oldalára állni abban a reményben, hogy nem veszítjük el ezt a társadalmi ölelést.

ZEITmagazin Online: Mennyire általános jelenség a filmekben a testnek és a test képének a manipulálása?

Herfurth: Némi módosítás magától értetődő dolog. A filmekben az utómunkálatok során szűrőt lehet tenni egy képre, és rendelkezésre áll a mesterséges fény, hogy bizonyos testrészeket kiemeljünk vagy elleplezzünk. De a filmezésnél tulajdonképpen nehezebb ügy, ha fotókat csinálnak rólam. Még mindig úgy van, hogy a nők egy, másfél órán át ülnek maszkkal az arcukon, a férfiak csak tíz percig.

ZEITmagazin Online: Miért fektetnek sokkal nagyobb munkát a nők csinosításába?

Herfurth: Miért sminkelik magukat a nők, és a férfiak miért nem? Ez nemcsak a filmeseknél van így, hanem mindenhol: a nyilvános fellépéshez megváltoztatják a nők külsejét, a férfiakét sokkal kevésbé. Ne értsen félre – a sminkelésben és csinosításban vannak örömteli és szép komponensek is. A kérdés a motiváció: egy eszmények akarok-e megfelelni, vagy a magam kedvéért csinálom?

ZEITmagazin Online: Mit változtatna meg a filmkészítésben?

Herfurth: Több tóra lenne szükség.

ZEITmagazin Online: Több tóra?
 
Herfurth: A testek nyilvános képe, tehát a testeknek az a képe, amit a filmek, de más médiumok is a nyilvánosság számára közvetítenek, még mindig nagyban különbözik a valóságtól. Ha én nyáron elmegyek a tóhoz vagy egy strandra, akkor a legkülönbözőbb testformákat látom. Senki nem mentes az úgynevezett problémazónáktól, amik persze valójában nem is problémásak. Senki nem felel meg a megrajzolt eszményképnek – vagy nagyon kevesen. Van mindenféle alak, életkor, bőrszín. Ha a nyilvános testkép jobban igazodna ahhoz, amit a tónál látni lehet, akkor végre majd jobban ellazulhatunk.

A Csodaszép c. film október 6-án és 15-én lesz látható a Művész moziban a SZEMREVALÓ Filmfesztivál keretében.