Műfordítás
A Faust stílusa mint fordítói probléma

A Faust nemcsak verselés tekintetében, hanem nyelvileg is igen sokrétű alkotás. Márton László író, műfordító lebilincselő pillanatfelvételekben mesél róla, hogy magyarra fordításakor miképp térképezte fel a gazdag rímtechnika dramaturgiai funkcióit, és hogyan őrizte a különféle nyelvi rétegek sodrában a mű alapvető fogalmi hálóját.

A Faust első részét az 1990-es évek elején egy könyvkiadó számára fordítottam, de már akkor is fontos volt számomra, hogy ne csak könnyen olvasható, hanem színpadon is jól mondható szöveget hozzak létre. A második rész átültetésébe kifejezetten színpadi megbízásból, a pesti Katona József Színház felkérésére kezdtem bele, és csak utóbb merült fel annak lehetősége, hogy a két rész (valamint a mű korai, Goethe által nem publikált változata, az úgynevezett „Ős-Faust” és az ismeretlen szerző által írt 1587-es Faust-népkönyv) együtt, kötetben is megjelenik.

Mindez felveti a műfaj és a stílus kérdését is. Mi a Faust műfaja? Hogyan érzékeltethető a stílusa mai magyar nyelven?

Gigantikus költői potenciált felvonultató dráma

A műfaj kérdése viszonylag egyszerű, tudniillik fordítói döntés kérdése. A régebbi fordítók olyan költeménynek tekintették a Faustot, amely véletlenül párbeszédes formában van írva. Én viszont olyan drámának, amely gigantikus költői potenciált vonultat fel. Más kérdés, hogy ennek a döntésnek önmagában is messzemenő nyelvi és verselési következményei vannak. A műben megszólaló igen sokféle versformának, akárcsak Goethe rímtechnikájának is igyekeztem megtalálni a dramaturgiai funkcióit. A versformákat, illetve jellemző szöveghelyeiket megpróbáltam egy „őszinteségi” vagy „közvetlenségi” skálán elhelyezni, és aszerint lazábban vagy szigorúbban kezelni őket. A madrigálvers például „őszinte” forma, „közvetlenül” adja vissza a beszélő személyiségét és pozícióját, ezért – ha az értelmi egység így kívánja – a négy verslábat meg lehet toldani egy ötödikkel, és a keresztrím adott esetben felcserélhető ölelkező rímmel. A barokk alexandrinus viszont stílusimitáció, tehát „nem őszinte”, ott feszesen és pontosan meg kell csinálni a cezúrákat, valamint a hím- és nőrímek váltakozását. A Faust rímei pedig sohasem dekorációnak tekintendők, hanem a hatalmi viszonyok, illetve az akarati és érzelmi nyomatékok kifejeződéseinek. (Hogy ezt Goethe mennyire tudatosan végiggondolta, arra a 2. rész 3. felvonásának eksztatikus rímjelenete a bizonyíték.)

Ennél jóval bonyolultabb ügy a Faust stílusának érzékeltetése vagy megjelenítése mai magyar nyelven. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy általában véve mi a stílus, hogy miképpen ragadható meg egy irodalmi alkotás stílusa, és hogy Goethe mit gondolt a stílusról. (Ha egy fordító úgy dönt, hogy ez utóbbit figyelmen kívül hagyja, akkor is tudnia kell, mit hagy figyelmen kívül.) Azon is érdemes elgondolkodni, hogy egyáltalán létezik-e „mai magyar nyelv”, és ha igen, akkor meddig „mai”. Mettől meddig tart egy jól körvonalazható nyelvállapot? Például „a magyar nyelvújítás kora”, amely időben nagyjából egybeesett Goethe korával.

Regionalizmusok és muzeális nyelvrétegek

Mindez azért érdekes, mert a Faust nemcsak verselés tekintetében, hanem nyelvileg is igen sokrétű alkotás. A fiatalkori jelenetek markánsan más nyelvállapotot tükröznek, mint az időskoriak. Ráadásul az előbbiekben még gyakoriak a Frankfurt környéki regionalizmusok és a rokokóból átvett francia szavak, a kései szövegrészekben pedig Goethe jellegzetes szóalkotásai vagy szóértelmezései. Találomra néhány példa: a 11927. sorban a „Ringverein” nem valamiféle egylet, hanem a halva született kisfiúk körtánca. A 10315. sorban a „Kriegsunrat” jelentheti a haditanács tanácstalanságát is, meg a háborúval járó szennyáradatot is. A mű legvégén, a Chorus Mysticus soraiban a „vergänglich” nem mulandó, hanem eltűnő, a „Gleichnis” nem hasonlat, hanem hasonlóvá váló (dolog vagy személy). Az „Ereignis” – amelyet Goethe „Eräugnis”-nak írt, érzékeltetve a benne rejlő „Auge” (szem) szót – nem esemény, hanem szem elé táruló (látvány vagy felismerés).

Mit kezdjen a fordító ezekkel a problémákkal? Hogyan vigye közel, minél közelebb a szöveget az olvasóhoz és a nézőhöz, anélkül, hogy lebutítaná? Az én elképzelésem ez volt: a lehető legpontosabban megőrizni a szöveg fogalmi hálóját és poétikai koncepcióját, és feláldozni a nyelvi időrétegeket, valamint a muzeális furcsaságokat. Nem próbáltam a fiatalkori jeleneteket régiesebben fordítani, mint az utolsó korszakban írtakat (noha a német olvasó ilyesmit észlel), és nem kísérleteztem tájszavakkal. Viszont a szóválasztásban igyekeztem igazodni a szöveg logikájához.

A szöveg szubverzív ereje

Vannak aztán helyek, fordulatok, ahol a szöveg meglepő aktualitást nyerhet. Ezt a fordító nem kell, hogy észrevegye, szőnyeg alá is söpörheti. Én viszont arra törekedtem, hogy minél többet visszaadjak a német szöveg szubverzív erejéből. A 11274. sorban Mephistopheles a „Kolonisieren” szót használja, amiből „kitelepítés” lett: Baucis és Philemon erőszakos kiköltöztetésére (mint tudjuk, valójában meggyilkolására) rávetül a XX. századi tömeges kitelepítések rémes árnya. A 10406. sorban a küldönc a „Schafsnatur” szót használja a császártól elpártoló sokaságra; a magyar olvasó fülében a „birka nép” Goethétől függetlenül is meghitten cseng. A Klasszikus Walpurgis-éjben a hiányzó negyedik kabírra azt mondják, hogy „der Rechte”. Goethe nem tudhatta, hogy ez a szó, néhány emberöltővel később, politikai jelentést is hordoz majd. Magyarul „mély-kabír” lett, aki „híg kabírok helyett / is gondolkodni bír”. Bízom benne, hogy Németh László hatalmas árnyéka nem fog éjfélkor egy sötét erdőben kérdőre vonni a választott megoldás miatt.

További kérdések is fölmerülnek a stílussal kapcsolatban. A filozofikus, meditatív és lírai részek visszaadásával nincs különösebb gond, ennek élő hagyománya van a mai magyar irodalomban. De hogyan szólaljanak meg a részegeskedő diákok az Auerbach-pincében anélkül, hogy a szöveghűségre törekvő fordítás nyelvemlékhamisítás lenne? Hogyan beszéljenek a fosztogató martalócok? Nyilván durván, csakhogy Goethe korában másképpen működött a durvaság és a verbális agresszió, mint a mai magyar közbeszédben. Ugyanezt a problémát vetik fel a Lamiákként színre lépő prostituáltak és a Walpurgis-éj kicsapongó boszorkányai. A német eredeti, már csak az időbeli nyelvi távolság miatt is, jóval több kétértelműséget hordoz, mint a magyar. Ha mégis megoldható, az a fordító szerencséje. Például, amikor Mephistopheles körbeszimatol Margaréta szobájában, és azt mondja: „Nem minden lánynak ilyen tiszta”, akkor nem elsősorban Margaréta gondos portörlését dicséri. Ha viszont a fordító akár csupán résnyire nyitja az ajtót a szubverzív erők előtt, akkor a szöveg csupasszá és túl harsánnyá válhat.

Nincs tökéletes megoldás, és nincs az a fordítás, világirodalmi klasszikusok esetében, amelyen a szigorú és hozzáértő kritikus ne találhatna fogást. A fordítás legalább annyira tükrözi a fordító koncepcióját és a kort, amelyben él, mint az eredeti szöveget és a szerző benne megmutatkozó szándékait. A Faust második részének legkorábbi fordítója, Váradi Antal arra hívta fel a figyelmet 130 évvel ezelőtt, hogy Goethe nagy művét kellő távolságból, egészében érdemes szemlélni: ez esetben a részletek diszharmóniája kiegyenlítődik. Váradi fordításának szövege régesrég elavult, ám ez a gondolat, amelyet az utószóban fejtett ki, ma is érvényes.