gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Nemes Z. Márió
Magyar poszthumanizmusok

Ungarische Posthumanismen
© Goethe-Institut Budapest

A poszthumanizmus egy olyan heterogén gondolkodási mód, mely történeti és módszertani értelemben a posztstrukturalizmus örököse, annak a búvópatakként megjelenő kritikai attitűdnek a kiterjesztője, melyet a 20. századi filozófiatörténetben antihumanistának (is) neveztek. Ugyanakkor az antihumanizmus fogalmába beleértett tagadással és destrukcióval szemben a poszthumanizmus nem egyszerűen az „ember halálát” posztulálja, hanem arra kérdez rá, hogy hogyan változik meg az „ember” státusza a modernitás humanista projektjeinek posztmodern kritikái mentén.

A kritikai perspektíva mindenekelőtt arra az eurocentrikus, maszkulin és antropocentrikus univerzalizmusra irányul, mely az „Ember” fogalmát kizárási és marginalizálási gyakorlatok segítségével próbálja rögzíteni. Ezzel az elnyomó humanizmussal szemben a poszthumanizmus a „kizárt” és nem-antropocentrikus Másikat próbálja újra felfedezni, illetve rámutatni arra, hogy az Ember önmaga „kitüntetettségét” már mindig is a nem-emberivel szembeni belső szorongásától hajtva konstruálja meg.
           
Az előbbi főbb (és a legtöbb irányzat által elfogadott) irányelv mellett azonban érdemes kihangsúlyozni, hogy a poszthumanizmus esetében nem beszélhetünk egy határozott és koherens gondolatrendszerről, hiszen olyan beszédmódok heterogén összességéről van szó, ahol közös halmazba kerülnek és elkeverednek a cyberpunk regények jövővíziói, posztmodern teoretikusok gondolatmenetei, pszeudo-vallásos dogmák, a legújabb természet- és kultúratudományos kutatások eredményei és a futurológiai spekulációk. Emellett azt is fontos megjegyezni, hogy az irányzati sokféleség és esetleges (ön)ellentmondások mellett számolni kell a geokulturális különbségekkel is, miszerint a konkrét lokális kulturális terek specifikus (történelmi-politikai-gazdasági stb.) sajátosságai miatt másképp és másképp jelentkeznek és artikulálódnak a poszthumanizmus problémái. A továbbiakban a magyarországi kulturális életben és hangsúlyozottan a művészeti szcénákban jelentkező poszthumanista tendenciákról szeretnék röviden értekezni, mely feladat során megkerülhetetlennek tűnik a közép-európai kontextus futó reflexiója, hiszen a posztszocialista országok kultúratörténetében a humanizmusnak vagy a futurisztikus spekulációnak a nyugatihoz képest eltérő ideológiai és egyben esztétikai hangsúlyai voltak.
           
A rendszerváltás utáni évek egyik szellemi-kulturális életének egyik jellegzetessége a beáramló új elméletek kaotikus kavalkádja, egyáltalán a posztmodern fogalma körüli viták felélénkülése, aztán gyors elapadása. A posztmodern (különösen a filozófiai-esztétikai-politológiai-szociológiai diskurzusban) egyfajta megemésztetlen csomóként / maradékként van jelen máig is, melynek számos, jelen keretek között nem kifejthető következménye van. A poszthumanizmus számos ponton összekapcsolódik a posztmodernnel, hiszen a kritikai pozíció „poszt” jellege (mely nem csupán meghaladást, hanem egyfajta belső revíziót jelez) is ezt az összefüggést erősíti, miközben a poszthumán szerzőkre jellemző hibrid kultúrakép, a populáris kultúra és a magas kultúra közti határok dinamikus kezelése is érthetetlen vagy irritáló marad a posztmodern kontextus nélkül. De azt is egy posztszocialista sajátosságként értékelhetjük, hogy a kilencvenes években megerősödő elméleti pozíciók (a szocialista kultúra- és tudományfelfogás ideológiai terheitől traumatizálva) hajlamosak voltak a beáramló, új szellemi irányzatokat depolitizálni, mely a poszthumanizmus egyes irányzatai számára is fontos ideológiakritikai perspektívák kitakarásához vezetett.
           
A posztmodern hálózatos, hibrid kultúrafelfogással szembeni magyarországi idegenkedés azért okozott problémát, mert a poszthumán gondolatok egyik legfontosabb közvetítői az ezredfordulóig éppen a populáris kultúrához társított műfaji alkotások voltak. A magyar filmkritika a cyberpunk kilencvenes évekbeli tetőzése idején nem úszhatta meg a kiborgizáció, a digitális kultúra és a virtuális realitás emberi állapotra tett hatásának reflexióját, ugyanakkor mindez nem haladta meg a poszthumanizmus fogalmával való esszéisztikus játékot. Ebből a szempontból kivételt képez a gondolatkör (és ezen belül főként a transzhumanista irányzat) első fontos magyar közvetítője a Filmvilág kritikusaként is ismert Kömlődi Ferenc, akinek Fénykatedrális (1999) című munkája a legkorábbi könyvterjedelmű publikáció a témában. Az „első betörési pontként” szolgáló filmkritikai színtérről azonban csak lassan terjedt tovább a diskurzus. Ha valamiféle kultúratörténeti kronológiát szeretnénk megszerkeszteni, akkor talán a képzőművészet volt a következő fontos terület, ahol a tömegkulturális kódokra is nyitott, tágan értelmezett vizuális kultúra iránti érdeklődés segítette a folyamatokat. Persze ehhez hozzátartozott, hogy a poszthumanizmus Jeffrey Deitch 1992-es Post Human című csoportos tárlata óta már egy létező brand volt, illetve hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek több meghatározó képzőművésze (Orlantól a Chapman testvérekig) számára az emberi test / alak technoesztétikai átalakíthatósága releváns témaként jelentkezett. A magyar közegben Gyenes Tibor munkássága volt úttörő jellegű ebből a szempontból, míg aztán a 2012- es besztercebányai Organs&Extasy csoportos tárlaton a poszthumanizmus deklaratív formában válik alkotó stratégiák középpontjává. Az itt bemutatkozó művészek (akik közül többen az ún. Budapest Horrorszcéna képviselői) számára a (neo)konceptualista törekvések testszkepszisével szemben az emberi alak újra releváns téma. Ugyanakkor a test-, illetve emberábrázolás nem a művészet magától értetődő „adottságaként” jelenik meg, hanem egy olyan esztétikai és kultúrtörténeti problémaként, mely folyamatos poétikai újrakezdéseket és felülvizsgálatokat igényel. A különböző nemi, politikai, vallási és humanista ideológiákkal szembeni kritikai viszonyt a poszthumán antropológiának az a felismerése táplálja, miszerint a test egyezményes határai immár felbomlottak, az ember szétválaszthatatlanul összekeveredett a gépi-állati-mediális stb. valóságokkal. A kétezertízes évek folyamán aztán sorban jelennek meg a különböző poszthumanista ihletettséggel (is) bíró irányzatok, a posztdigitalitástól a posztinternet arton át az antropocén művészetig, melyek az emberábrázolás kérdésén túlnyúlva médiaelméleti, technokritikai és oköpolitikai irányban tágítják diskurzust, melynek szóródása és hálózatos kiépülése máig tart.
           
A kortárs irodalomban relatíve későn jelentkezik a poszthumanizmus. Igaz ugyan, hogy már a hetvenes-nyolcvanas években elindul a magyar irodalom paradigmaváltása, az ún. prózafordulat, de ebben a Nádas Péter és Esterházy Péter nevével fémjellemezhető folyamatban mégsem jelenik meg az az angolszász kontextusban jelentős és a poszthumanista kísérletek számára inspiráló alternatíva, melyet Brian McHale a posztmodern scifizálódásának nevez. A posztmodern scifizálódása egy olyan kulturális átmosódási folyamat, aminek keretében a posztmodern széppróza felismeri saját nem kanonizált, „alacsony” művészeti hasonmásának vagy testvérműfajának felhajtó erejét. Legkorábban az ezredforduló után tapasztaljuk, hogy mind a zsánerirodalom, mind a szépirodalom, illetve a két terület metszéspontjában elhelyezkedő köztes kulturális zónákban elkezdődik az olyan spekulatív fikciós (sci-fi, horror, fantasy stb.) művek termelése, melyek az emberi és nem-emberi technokulturális értelemben megváltozott viszonyrendszerét vizsgálják. Ebben a folyamatban úttörő szerep illeti meg Bartók Imre Virágba borult apokalipszis című trilógiáját (2013-2015), melynek burjánzó világában a legkülönbözőbb műfaji és kulturális kódok ütköznek össze a posztapokaliptikus disztópiától Heidegger filozófiájáig.
           
A Bartók-trilógia a poszthumanizmushoz kapcsolható témák tekintetében lassú erjedést hozott a kortárs prózában, de ezzel párhuzamosan a lírában is számos humanizmuskritikai tendenciát érzékelhetünk. Ezek egyike az állatpoétika, mely a kortárs animal studies diskurzusokkal összefüggésben kutatja az ember és állat közti határok átjárhatóságának kérdését. Mindenekelőtt Németh Zoltán Állati férj (Kalligram, 2016), Kele Fodor Ákos Echolália (PRAE.HU, 2017) vagy Zilahi Anna A bálna nem motívum (Magvető, 2017) című kötete említhető ebben a kontextusban  Az állatpoétikán túl számos individuális szökésvonal említhető, ilyen például Tóth Kinga feminista kiborgesztétikája, mely az ember–technológia–betegség jelenségeit olvassa össze, de Komor Zoltán líra és próza között ingázó neoszürrealista bizarro fictionje is számos ponton használja nem-humán esztétikák eszközkészletét. Ugyanakkor egy másik nagyobb sűrűsödési pont is megjelenni látszik az irodalmi térben, nevezzük ezt antropocén- vagy biopoétikának, ugyanis az idesorolható szerzők (Mezei Gábor, Lanczkor Gábor, Korpa Tamás) a természet(líra) fogalmának áthangolására tesznek kísérlet.
           
Látható tehát, hogy a poszthumanizmus jelenleg számos ponton jelen van a művészeti szférában, noha épp a jelenség heterogenitása miatt nehéz csoportosítani, illetve elkülöníteni a különböző pozíciókat. Túl vagyunk azon a fázison, hogy a kifejezés maga okozzon reflektálatlan eufóriát vagy averziót. Értelmezői oldalról a legfontosabb feladatnak a specifikus magyar viszonyokba ágyazódó poszthumanizmusok összehasonlító elemzése tűnik. Vagyis olyan konstruktív vitákra lenne szükség, melyek képesek az irányzati különbségeket, illetve az értelmezői műhelyek közti konfliktusokat termékeny rendszerbe szervezni. Ha vannak már magyar poszthumanizmusok, akkor tudni kéne, hogy „milyenek”, illetve miért „magyarok”. Mi közük és hogyan kapcsolódnak lokális történelmi-társadalmi valóságunkhoz, illetve a globális tendenciákhoz? Mennyiben tükrözik a posztszocialista emberkép(ek) válságát, a technológiához (és egyben a jövőhöz) való hozzáférés geokulturálisan is meghatározott helyzetét?