Függetlenség és fenntarthatóság a Független Színház Magyarország berkein belül

Amikor közel 20 éve úgy döntöttem, hogy tágabb aspektusból szeretnék színházzal foglalkozni, s nem feltétlenül alkalmazott színészként dolgozni, hanem saját gyártású színházi produkciókat szeretnék létrehozni, amelyekben olyan cigány hősök és történetek is megjelennek – amiket, és akiket addig sehol sem találtam a kőszínházi előadásokban, csupán negatív és sztereotip karaktereket és sztorikat – eszembe sem jutott, hogy az én munkámat bárkinek is támogatnia kellene. Mivel banki kölcsönből hoztam létre az első előadásomat, a De jaj!-t, az előadás fenntarthatósága nem támogatói elvárás volt, hanem a saját egzisztenciális érdekem. Sikerre kellett vinni az előadást, és sokszor kellett játszani, bevételt kellett termelni, hogy vissza tudjam fizetni a hitelt, ki tudjam fizetni a munkatársakat, és legyen lehetőség folytatni a munkát. A cigány mesékből szőtt, dalokkal színesített előadás valóban pörögni tudott, megteltek a nézőterek és bőven érkeztek megrendelések. A következő előadásban, Mirad, egy fiú Boszniából, azt dolgoztuk fel, hogy válhattak a gyűlöletkeltésnek köszönhetően egymás ellenségeivé szomszédok és rokonok a délszláv háborúban. Ez a téma sem tűnik kasszasikernek, azonban úgy gondoltam, hogy itthon a cigányok és nem cigányok között nemsokára komoly feszültségek lesznek, és ennek a veszélyére fel kell hívni a figyelmet. A bemutató után nem sokkal sor is került Olaszliszkára, és az etnikai feszültségek valóban elmérgesedtek. Tehát a színháznak nem csak anyagi szempontból kell fenntarthatónak lennie, de ahhoz is hozzá kell járulnia szerintem, hogy a világunk is fenntarthatóbbá váljon, amiben élünk, és ha lehet, ne essünk egymás nyakának, tudjunk közösen gondolkodni a minket érintő problémákról.

Eddig még neve sem volt a színházunknak – nemhogy stratégiája – ami ugyebár elvárható lenne egy hosszú távon gondolkodó művészeti kezdeményezéstől. Azonban az egyik munkatársam, Jászberényi Gábor, színművész édesapja, Bugyi Sándor létrehozott egy honlapot nekünk, és a honlapnak kell URL és cím, így ő keresztelte el Független Színház Magyarországnak a formációnkat. (Ekkor a ma függetlennek hívott kőszínházi struktúrán kívüli formációkat még alternatív színházaknak nevezték). Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor szólt, hogy átadná nekünk az oldalt. Szóval egy néző adta a nevünket, aki nem csak fotelben ülve lelkeskedett – hanem gazdagított minket egy névvel és honlappal. A szakmai és pénzügyi befektetések mellett szerintem az ilyen igazi drukkerek és támogatók nélkül sem tudott volna igazán fenntarthatóan működni a színházunk, és régen becsukhattuk volna a boltot, ha nem lennének körülöttünk olyan emberek, akik érdemben hozzátesznek a munkánkhoz.

Ez 16 éve volt, akkor lett nevünk. Azonban azzal is szembesülnöm kellett, hogy nem csak roma drámák és drámai hősök hiányoznak a hazai kulturális piacról, de cigány színészekből is elég kevés akad. Olyan társulatban szerettem volna dolgozni, ahol cigány és nem cigány emberek közösen dolgoznak, megosztva történeteket, ötleteket, ezáltal akár példát is adva, hogy így is lehet működni, meg azért is, mert szerintem sokkal szórakoztatóbb a sokszínűség. Ahhoz, hogy legyenek munkatársaim, el kellett kezdenem kinevelni őket. Szerintem akkor sem beszélhetünk a kultúra fenntarthatóságáról, ha nem fordítunk elég forrást és energiát az utánpótlás nevelésére. A Tollfosztás színdarabban és előadásban elsőként foglalkoztam a 2009-es roma gyilkosságokkal, és az azt megelőző 20 év diszkriminációs eseteivel és gyűlöletbűncselekményeivel – mégpedig gyerekek nézőpontjából. Az öt szereplővel és a szintén fiatal rendezőasszisztenssel négy hónapon át, hetente 15 órában dolgoztunk – és nem csak próbáltunk, hanem a színészmesterség alapjait is elsajátítottuk. Közülük Boda-Novy Emília (akkor még Lovas) és Szegedi Tamás András azóta is pályán lévő színházcsinálók, akik ma is munkatársaink. Oláh Edmond Mizó pedig a Tudás Hatalom formációban dolgozott egyebek között.

A fenntarthatóságnak vélhetően fontos feltétele a szervezeti, intézményi háttér. Ugyanakkor a Független Színháznak nem volt jogi személyisége. A pénzügyi és jogi képviseletét évekig a Multikulti 2009 Bt. névre hallgató cég, mint társadalmi vállalkozás látta el. Hittünk abban, hogy vállalkozói alapon is működtetni lehet színházat, és ekkoriban nagy divatja volt a társadalmi vállalkozásoknak. Kutattak is minket akkoriban és meg is állapították, hogy mi voltunk az egyik pénzügyileg leginkább rentábilis társadalmi vállalkozás az országban. Persze ez nem volt teljesen tiszta, hiszen piaci bevételek mellett ekkor már elkezdtek megjelenni támogatások is a bevételi oldalon.

Ahogy megjelentek a támogatók, kiderült, hogy magánszemélyként, illetve cégként sokféle támogatást már nem tudunk fogadni, így a Bt után egy civil szervezet a Nők a Jövőért Egyesület vált a fenntartónkká és az is maradt a mai napig. Ha már támogatókat említettem, fontos megjegyezni, hogy kezdetektől elzárkóztunk attól, hogy állami vagy önkormányzati támogatásokat fogadjunk – függetlenül azok aktuális színétől. A kisebbségi kulturális keretben pontosan tudtuk, melyek azok a maroknyi roma társulatok, akik kevesebb pénz kapnának, ha mi is erre a keretre pályáznánk, az alternatív színházak között pedig már 2010 előtt olyan acsarkodást tapasztaltunk a támogatásokért, amiben nem szívesen vettünk volna részt. Tehát maradtak a külföldi donorok, a magánalapítványok és adományozók.

Persze egy apró roma kezdeményezés nem lett volna meggyőző az EU-s és más nemzetközi alapok számára. A kezdő lökést a Badur Alapítványtól kaptuk, és annak is egyik kurátorától Durst Judittól, aki először egy előadást rendelt tőlünk Londonba, majd egyre több kezdeményezésünket támogatta, tisztán látva, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok oktatása és tehetséggondozása, valamint a társadalmi témájú színházi előadások soha nem lesznek képesek önfenntartó válni – ahogy azt a társadalmi vállalkozás mítoszában hívők gyakran látni szeretnék. Ahogy egy idő után azt is közösen beláttuk vele együtt, hogy más forrásokra is lőnünk kell – és az nem jó, ha fő mecénásként tőlük függ a működésünk. Ugyanakkor ezt a fejlődést több éves támogatási és fejlesztési folyamat keretében várták el tőlünk, és közben elősegítették, hogy mi is higgyünk és képesekké váljunk az önállóságra. Körülbelül 10 év után, 2023-ban zártuk le velük a támogatói kapcsolatot. Amikor egy donor 2-3 év alatt csodákat és fenntarthatóságot vár egy projekttől vagy egy szervezettől, jó lenne, ha néha arra is gondolna, hogy hosszú távon talán tényleg sikeressé és hatékonnyá lehet tenni egy kezdeményezést – már ha ez a valódi cél, és nem csak a status quo fenntartása.

A pénzügyi, szervezeti témák után azonban térjünk inkább vissza a szakmai területre, ami engem sokkal inkább érdekelt. A tízes évek közepére már voltak elődásaink, munkatársaink, ugyanakkor eléggé elszigetelve éreztük magunkat. Amikor 2015-ben a német Kulturstiftung felkért, hogy legyek egy nagy nemzetközi roma kulturális archívum színházi szekciójának vezetője és elkezdtem felkutatni az európai roma színházakat, nagyon pozitív meglepetésként ért, hogy korántsem vagyunk egyedül. Európa számos országában működnek professzionális roma színházi formációk – jólehet jobbára infrastruktúra és intézményi támogatás nélkül. Ráadásul múltja is van a roma színháznak – a moszkvai Romen Színház például a harmincas évektől működik. Ők a kivétele: a Sztálin által létrehozott és Putyin által fenntartott színház hatalmas épülettel és komoly állami támogatással rendelkezik – igaz, itt csak zenés-(show)táncos előadások kerülnek bemutatásra, amelyek nélkülöznek mindenféle társadalmi vagy politikai tartalmat. Bár az archívumban való munkám meglehetősen hamar véget ért, azt a missziót, amit itt elkezdtünk: összehozni és megmutatni az európai roma színház értékeit, azóta is folytatjuk. 2017 óta rendszeresen megrendezzük a Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivált – ami az első nemzetközi roma színházi találkozó volt az EU-ban, és az itt bemutatott darabokat lefordítjuk, az előadásokat videón rögzítjük – hogy a kulturális értékek ne csak egy színház nézőterén ülőknek egy adott estén legyen elérhető, hanem a távolabb élőknek és a későbbi generációknak is. 2022-ben létrehoztuk az európai roma színház és dráma digitális gyűjteményét, ami a romaheroes.org címen érhető el. Azt gondolom, ha a kultúra és a színház fenntarthatóságáról beszélünk, akkor azt sem szabad elfelejteni, hogy mi lesz elérhető a színházból a későbbi generációk tagjai számára, vagy, hogy elvisszük-e a kultúrát azokhoz, akik különféle okok miatt nem jutnak el kulturális terekbe. A létrejött videók és színdarabrészletek alapján oktatási módszertant dolgoztunk ki, amelyek mentén már sok szár workshopot megvalósítottunk elérve olyan roma és nem roma fiatalokat, akik bár nem voltak ott a fesztiválokon, mégis megérinthették őket a történetek. Ezeken a workshopokon azt járjuk körül mitől hős a hős, és mi jellemzi az útját, majd eltérő országok roma drámáit ismerjük-, és vitatjuk meg a résztvevőkkel. Ezután pedig a résztvevők saját hősei és hőstettei kerülnek terítékre, és a megosztott történetekből művészeti produktumok születnek. Szerintem a kultúra csak akkor válik fenntarthatóvá és élővé, ha nem csak megőrizzük és bemutatjuk a fiataloknak, hanem arra is lehetőségük van, hogy kapcsolódjanak hozzá, hogy megkérdőjelezzék akár az értékeket, sőt, akár a hősiességet egy drámai hős kapcsán, ha vitatkozhatnak arról, hogy ők mit tennének egy hős helyében, és ha saját magukban és a környezetükben élőkben is meglátják a hőst és az értéket. Ha a roma résztvevő is úgy érzi, hogy igenis van mire büszkének lennie – a drámákra, a drámai hősökre, a szüleire vagy éppen saját magára, és a nem roma résztvevő sem csak azt éli meg, hogy szégyelld magad, mert privilegizált vagy, hanem ő is pozitív élményekkel gazdagodik, meglátva saját magában és a roma kultúrában, közösségben vagy éppen a trénerben is az értéket. Persze ez nem jelenti azt, hogy rózsaszín képet festenek a workshopok, vagy a roma drámák a történelmünkről vagy a jelenkorunkról. Ellenkezőleg. Megmutatjuk, hogy Svédországban és Svájcban a közelmúltban is folyt még (biológiai) népirtás (sterilizálás és családok szétválasztása útján), hogy számos romániai roma közösségben még kényszerként él a korai házasság intézménye, vagy, hogy Olaszországban vagy Németországban született és az ország nyelvét anyanyelvként beszélő balkáni származású roma fiatalok sokszor szembesülnek azzal, hogy kiutasíthatják őket onnan, amit korábban otthonuknak gondolnak. A külföldi országokból érkező előadók közül többekkel partnerséget alakítottunk ki. Közös oktatási programokat dolgoztunk ki, új előadásokat hoztunk létre és mutattunk be egymás országaiban. 2017-ben még csak nálunk volt nemzetközi roma színházi találkozó. Az azóta eltelt 7 év során Ausztriában, Romániában, Csehországban, Szlovákiában és Olaszországban is sor került fesztiválokra. Ezt fontos hatásnak látjuk.

Művészeti munkánkban fontos, hogy eltérő szempontokból mutatunk meg helyzeteket, hogy nem fekete és fehér karaktereket állítunk színpadra, hogy a cigány és nem cigány emberek hasonlóságát, közös ügyeit, általános emberi történeteit is megmutatjuk, és nem csak a romákat és helyzetüket jellemző specifikumot.

A fenntarthatóság talán leginkább bennünk gyökerezik. Ha elhisszük magunkról, hogy képesek vagyunk nehéz helyzetekben döntéseket hozni és felelősséget vállalni,shogyhosszabb távon tartós, pozitívváltozást idézhetünk elő szűkebb és tágabb környezetünkben – csak úgy, mint a drámai hősök vagy bármely aktív állampolgár.