Bakos Piroska
Hinni egy jobb életben

2-es számú lakószoba. Benyitunk, a hatalmas ablakokon át éles napfény áraszt el mindent.
Kevéske szekrény, asztal nincs, csak székek. A ruhaszárító tele, az ajtó mellett óriási kupacban rengeteg cipő. Mint egy kollégiumi szobában. Csak az összetolt négy heverő nem illik a képbe. A középső párnán piros plüss-szív. Itt alszanak. A három fiú és az édesanyjuk. Egyik nap az egyikük, következő nap a másikuk oldalán fekszik. Ez megnyugtatja őket.
Az Ökumenikus Segélyszervezet titkos menedékházában vagyunk. Olyan bántalmazottak – főként gyerekes anyukák – húzhatják meg itt magukat néhány hónapra, akiknek menekülniük kellett otthonról.   
A család puritán lakószobája. A három fiú és anyukájuk az összetolt heverőkön, egymás mellett alszanak | © Bakos Piroska A 33 éves Kata alig töltötte be a tizenötöt, amikor összeismerkedett Tomival. “Én neveltelek”, mondogatta neki a férfi később. A szülei nem támogatták a kapcsolatát, de Kata nem tágított. Abbahagyta az iskolát, az érettségit sem tette le. Egy gyárban kezdett dolgozni, szerette a munkát, a pörgést, de amikor kiderült, gyereket vár, az üzemben használt mérgező anyagok miatt azonnal táppénzre kellett mennie. Aztán még két gyereke született.
 
Amikor a két első fiú kicsit nagyobb lett, újra nekifutottam az érettséginek, de már az első vizsgaidőszak után fel kellett adnom. Tomi semmit sem segített. Szó szerint azt mondta, nekem az a dolgom, hogy kinyaljam a gyerekek seggét, ezért otthon kell maradnom. Miközben állandóan a fejemhez vágta, hogy semmim sincs, még keresetem se. Ő legszívesebben otthon tartott volna. A fiúk születése előtt volt is arra példa, hogy rám zárta a lakást  és otthagyott.
 
Kata halkan beszél. Nincsenek benne indulatok. A szemében mérhetetlen szomorúság. Szinte az egész lénye elnézést kér, amikor megszólal. Ő ezt tanulta meg az elmúlt években. 
Kata, az anyuka nemrég elkezdett dolgozni. Új életet, saját otthont szeretne | © Bakos Piroska Neki csak úgymond a rabszolgája voltam, úgy kezelt, mint a tulajdonát. Ő hangulatember, ha rossz kedve volt, az mindig rajtunk csattant. A gyerekekkel nem foglalkozott, pedig a legnagyobb imádott focizni, de csak én jártam el a meccseire.  Hétvégenként az volt a program, hogy elmentünk a város másik részébe egy gyorsétterembe enni. A pénzzel ő gazdálkodott, minden napra adott egy bizonyos összeget, a bankkártyámat elvette. Ha valamelyik gyerek beteg lett és gyógyszert kellett kiváltanom, fel kellett hívnom, hogy megvehetem-e. Tételesen vezettem, hogy mikor mire, mennyit költöttem. Az ezer forint különbséget is kiszúrta, állandó rettegésben éltem, hogy ’te úristen, leírtam mindent?’. Még azt is meg kellett beszélnem vele, ha magamnak egészségügyi dolgot kellett vennem. Semmiben nem segített, míg ő egyfolytában kocsikázott, én autó nélkül húztam a három gyereket oda-vissza a városon át az óvodába, iskolába. Vagy szó szerint 12 liter tejet cipeltem haza a vállamon a boltból, meg a főznivalót. Már a haverjai is cukkolták emiatt, így lett végül nekem is jogosítványom. Szó szerint oda akart ragasztani magához, uralkodott rajtam.
 
Sokáig ringatta magát Kata abban a hitben, hogy élettársa legalább a gyerekek miatt megváltozik. Aztán abban, hogy végül is van családja, otthona, valahogy majd csak túlélik. Miután a gyerekek megszülettek, átköltözött hozzájuk a gyerekszobába és már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy velük minden rendben legyen. De a dolgok három évvel ezelőtt, amikor a férfi külföldön kezdett el dolgozni, végleg elromlottak.
 
Hétvégenként járt csak haza, de akkor mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő akarta. Péntekenként szó szerint gyomorgörcsöm volt attól, hogyan megy majd le a három nap. A gyerekeken is láttam, hogy ez nem jó így. Hiába próbáltam elmagyarázni az élettársamnak, hogy ennek nem lesz jó vége, nem érdekelte. Ma már tudom, hogy korábban kellett volna lépnem. Ő mindig azt erősítette bennem, hogy én buta vagyok, hülye vagyok, nélküle semmi vagyok. Lelki terror alatt tartott mindannyiunkat. Végül két évvel ezelőtt valahogy rászántam magam és elmondtam neki, hogy nem tudom így tovább folytatni a kapcsolatunkat. Nem mondtam el szemtől szemben, csak telefonon, mert féltem tőle. Ő rögtön másnap hazajött. Reggel a gyerekekkel épp leparkoltam az iskolánál, még járt a motor, amikor megjelent az autó mellett. A két kicsit kirángatta a kezemből és elindult velük gyalog azzal, hogy elviszi őket. A fél városon át győzködtem, hogy beszéljük ezt meg, de nem sikerült. Hazavitte őket a lakásunkba, de minket már nem engedett be, a nagyfiúval egy barátnál húztuk meg magunkat. Két hétig nem mehettem a gyerekek közelébe. Elmentem a rendőrségre segítséget kérni, azt mondták, most ő volt a gyorsabb. Meglepődtem, ez így működik? Ha én érek előbb az iskolához vagy az ovihoz, akkor enyémek a gyerekek? Ő közben hazaköltözött, helyben vállalt munkát.  Ügyvédek előtt nagy nehezen megegyeznünk a gyerekek láthatásáról is.
 
Innentől már nem tud könnyek nélkül mesélni. Olyan dolgokat mond, amiket kívülállóként még felfogni is nehéz, mert nem szabadna előfordulniuk egy mai családban.
 
Két éve nyáron két hetet voltak Tomival a gyerekek. Amikor mentem értük, nem adta oda őket. Ellökött tőlük, “húzzál innen, nem érhetsz hozzájuk, még elkapnak valamit, csinálj magadnak új gyerekeket!” Mindennek összehordott, az egész utca zengett tőle, és én megint hiába hívtam ki a rendőröket, azt mondták, nincs bírósági végzésem. Egész nyáron ott tartotta őket. Próbáltam a közelükbe kerülni, ha a szomszédok telefonáltak, hogy kint vannak a gyerekek az utcán, rohantam hozzájuk, de nem engedett a közelükbe, a szemük láttára kidobta a dolgokat, amiket vittem nekik. Közben elindult az iskola. Az ügyvédem azt tanácsolta, hogy ne csináljam ugyanazt, mint az apuka, ne kezdjük el ide-oda cibálni a gyerekeket. Közmunkásként a napközis épületben kaptam munkát, minden délután megvártam a fiúkat, így láthattam őket. Annyiszor szerettem volna a hónom alá kapni őket, de nem tettem meg. Nem akartam még rosszabb életet nekik. Az apjuktól mindig kaptak azért, ha találkoztak velem. A középsőt fel is képelte. Minden alkalommal elmondtam nekik, mennyire szeretem őket, bármikor számíthatnak rám. De a nagyfiam csak azt hajtogatta, hogy ’anya, te elhagytál minket’, az apjának sikerült elidegenítenie tőlem.
Közben jártunk a bíróságra. Nem tudom, miket mondott a volt élettársam, de csak kapcsolattartást ítéltek meg nekem. A fiúkat hol odaadta, hol nem. Volt, hogy menekülnöm kellett, mert azt hittem, ott ver agyon. Máskor nekem vágta a karácsonyfát. A gyámhivatal közbelépett, a fiúkat elvették tőle és két hónapra nevelőszülőkhöz adták. A mai napig nem értem, miért volt erre szükség, hisz ott voltam én, az anyukájuk, mint törvényes szülő. Mire visszakaptam őket, már jött a szeptember és minden kezdődött elölről. Megjelent a háznál, hogy elviszi a fiúkat, lekapta a bicikliről az ötévest, nekilökött az autónak. Követett a bolthoz, a parkolóban elnyomta rajtam a csikket a legkisebb gyerek szeme láttára. Szó szerint az utcára is féltünk kimenni. Ő bármit megtehetett, joga volt bántani, joga volt velem üvöltözni, joga volt a gyerekeket lelkileg tönkretenni, semminek nem volt következménye. És én nem tudtam mit tenni. Mindenki inkább elfordította a fejét, a rendőrök is, a pedagógusok is. Volt olyan, hogy az óvónők végignézték, ahogy megfenyegetett, hogy elvágja a torkomat. Vagy mínusz 10 fokban tavaszi szellőzős cipőben, átmeneti kabátban engedte el őket, mégis azt írták a jellemzésben, hogy mindkét szülő megfelelően ellátja a gyerekeket.
 
Végül az iskolakezdés előtt a helyi családsegítőtől felhívta a kríziskezelési szolgálatot (Országos Kríziskezelési és Információs Telefonszolgálat). Még a fiainak sem mondta el, hová indulnak. A diszpécserek telefonon segítették, melyik vonatra szálljanak fel, melyik állomáson várják majd őket. Azóta itt laknak. A most már 10, 8 és 5 éves fiúknak a környéken találtak óvodát, iskolát. Ők is, mint minden bántalmazotti kapcsolatból érkező gyerek, vendégtanulók lettek. Vagyis az otthoni iskolájukból hivatalosan nem vették ki őket, így az apa nem tudja kideríteni, hol tanulnak.
A gyerekek a közeli óvodávól és iskolából gyakran hoznak haza rajzokat | © Bakos Piroska Az volt a célom, hogy a gyerekek végre megnyugodjanak, kiszakadjanak abból az ártó környezetből. Más kiutat nem láttam. Megérkezésünk másnapján volt egy mélypontom, de tudom, hogy a gyerekeket csak így tudom megvédeni. Nagyon nehéz nekik, szó szerint a nulláról kellett indulnunk. Hiányzik a saját otthonuk, a szobájuk és a kiskutyájuk, de együtt vagyunk, és én már tudom, hogy valójában ez tart össze egy családot. Most a rosszabbik énjüket mutatják nekem, az apjuk rengeteget roncsolt rajtuk. De türelmes vagyok, idő kell nekik, hogy belássák, nem az ő viselkedése a normális. Az én szememben igazi hős mind a három. Büszke vagyok rájuk.
A most 10, 8 és 5 éves fiúk ragaszkodnak a plüssállataikhoz, játékaikhoz. | © Bakos Piroska A perünk miatt viszont nagy a csalódottság bennem. A bírónő ellen elfogultsági kifogást adtunk be. Hiába javasolt a szakértő felügyelt kapcsolattartást az apával, ő mégis azt irányozta elő, hogy négynaponta adjuk át egymásnak a gyerekeket. Úgy, hogy tudja, mi elmenekültünk a volt élettársam elől, több száz kilométerre vagyunk egymástól. A gyámhivatal feljelentette az apát veszélyeztetés miatt, de megszűntették az ügyet, mondván, már nem vagyunk veszélyben, mivel nem élünk egy településen. Így nagyon nehéz. Állandó bizonytalanságban élünk. De megyek tovább, amíg csak kell. Igenis létezik az a szülői erő, ami a végtelenégig kitart, ha a gyerekekről van szó.
 
Kata hangjából most először hallom ki az elszántságot. Már nincs egyedül a küzdelmével, egy éve van párja. Közösen tervezik a jövőt.
 
Én nem igazán akartam szerelmes lenni. De ő kitartott. Nőként, anyaként is megbecsül és végre nem úgy kezel, mint egy darab tárgyat. Felnyitotta a szememet. Valahogy el kell jutni arra a pontra, amikor a bántalmazott is rájön, hogy neki jár ennél jobb. El kell hinnie, hogy létezik jobb ember. Hogy van olyan partner, akit igenis érdekel, hogy a másik hogy van. Nagyon szeretném, ha egy-két év múlva lenne igazi otthonunk. Az érettségiről sem tettem le, szeretnék példát mutatni a fiúknak, lássák, hogy vannak terveim. Szerintem sosem késő valami újat elkezdeni.
 
(A szereplők neveit megváltoztattuk.)