Frazon Zsófia
Kötény és otthonka

„Konyha Jolánék lakásában / JOLÁN (Nem szép, nem csúnya. Egy lestrapált, kortalan, nagyjából negyven éves nő. Illetve húsz. Illetve hatvan. Álmosan, gyűrötten támolyog elő a szobájából, hálóing vagy nyuszis pizsama, steppelt, virágos otthonka. […] A konyha csupán jelzés, netán egy hokkedli, Sokol-rádióból szól a reggeli krónika, csattog a gázóra, szörcsög a kávéfőző.)” – írja Parti Nagy Lajos Ibusár című zenés-táncos huszerettjének második jelenetében. Ha nem látom a jelenetet, csak a szöveget olvasom, akkor is könnyen fordítom látványra a szerzői instrukciót. Egy múzeumi enteriőrhöz hasonló teret gondolok, amely térbe sűríti a mindennapi tapasztalatot. Ehhez egyedinek tetsző, tipikus tárgyakat használ. Színházban mindez mozog (jelmez, díszlet), a múzeumi enteriőr azonban mozdulatlan és panoptikumszerű: kimerevít és megállít, másképp „mozgatja” a tárgyakat. Leginkább intellektuálisan. Nyuszis pizsama; steppelt, virágos otthonka; hokedli, Sokol-rádió, gázóra és kávéfőző. Ezek mind egytől-egyig egy elképzelt háztartás rétegei. Benne Jolán, ő lenne az elvágyódás metaforája. Otthonkában – bár, ha steppelt, akkor inkább pongyolában.  
 

Esendőség és formátlanság

 
A mindennapi tárgykultúra jelentésteli, komplex elemeire úgy tekintünk mint fontos dolgokra: jellegzetes formájú, erős szimbólumkarakterrel rendelkező tárgyak. Ritkán gondolunk ilyenkor esendő, efemer vagy formátlan tárgyra. A jelentéssel és jeltőséggel bíró dolgok, úgy véljük, kiviláglanak a mindennapok tárgyuniverzumából. Az etnográfia és a néprajzi muzeológia azonban frankón kapcsolja a szimbólumkaraktert a hétköznapisággal, a jelentőséget az esendőséggel, a komplex karaktert olyan formákkal és anyagokkal, melyeket talán elsőre nem sorolunk a „különösen fontos dolgok” közé. Az otthonka mint az otthoni nő és az otthoni munka kísérőtárgya ezek közé a karakteres, mégis „formátlan” tárgyak közé tartozik.
 
OTTHONKA – magyarul talányos fogalom: édeskésen hangzó, becéző forma, amely akár szellemesnek is tűnhet. Örök kérdés azonban, hogy az öltözetet vagy viselőjét, az otthoni nőt becézi: az otthoni asszonyka. A hangalak szinte automatikusan idéz egy ismert formát és mintázatot: elől gombos, ujjatlan, kétzsebes felsőruha, ami nagyjából térdig ér, virág- vagy foltmintával, leginkább nejlonból. Könnyű és áttetsző, látható és láthatatlan, megfogható és megfoghatatlan, régi és új. Egy általános típust szinte mindenki fel tud idézni, de egy konkrét példányt csak kevesen.
 
Nem ismerjük tárgykarrierje kezdőpontját, és azt sem, meddig tart. Az első példány születésének körülményei, tervezője és készítője ismeretlen – vagy legalábbis rejtőzködő. Viselőjének általában nénit képzelünk – holott gyerekméretben is létezik. Parti Nagy Lajos egy helyen úgy hivatkozik rá, mint „szaladgálati asszony-ruha”, avagy az „elnéniesedés” attribútuma („lestrapált, kortalan, nagyjából negyven éves nő. Illetve húsz. Illetve hatvan”); Bödőcs Tibor humorista megfogalmazásában: az „emberi test fóliasátra”. Az otthonkát viselő idős asszony képe, illetve az öltözet nejlon alapanyaga tehát mindennapi tudásunk része, másképp nem működne sem a vicc, sem az irónia. Ha nem mozdulunk ki ebből a tartományból, akkor marad a nyúlós nosztalgia: az otthonka-jelenséget édesbús mázba mártjuk, ráragasztjuk a „retró” címkét, és beakasztjuk egy „hatvan éven felülieknek” feliratú polcra, ahol a nénik ma is problémamentesen elérik, kiveszik és hordják. De ha nem engedünk a nosztalgiának és kinyitjuk a tárgy határait, akkor más rétegek és világok is láthatóvá válnak.
  KÖTÉNY – nevezzük így. Míg az otthonka egyértelműen közelmúltbeli és ma is populáris jelenség, a női kötény többszáz éves története a polgári és paraszti társadalom dolgozó és uralkodó rétegei közötti kölcsönhatásokat is megidézi. A történeti öltözetkutatások szerint a kötény már a 14. századi európai parasztviseletben jelen volt, férfiak és nők is hordták. Eredetileg gyakorlati funkciója miatt kedvelték: megvédte a ruhát a munka során a kosztól és a sérüléstől, de már a 16. századtól létezett polgári változata, amit a polgárasszonyok a házias erények jelvényeként is viseltek. Az úri divatban később díszítő szerepet kapott – a magyar úri viseletben például a 19. századi díszmagyar fontos eleme volt a kötény. A néprajzi vizsgálatok számtalan példát hoznak arra, hogy a női parasztviseletekben a szoknya eleje, amelyet kötény takart, gyakran rosszabb, lestrapáltabb anyagból készült, mint a ruha többi része. A kötény alapkaraktere tehát a takarás.
 

Privát és nyilvános terek

 
Anélkül, hogy részletesebben elemeznénk a kötény polgári és paraszti öltözködésben betöltött szerepét, tekintsünk rá funkcionálisan: úgy, mint az otthoni házimunka praktikus védőruhájára, ami láthatóvá teszi a házimunka végzőjét. Egyben lehetővé teszi számára, hogy átöltözés nélkül lépjen ki a házimunka közegéből az otthon más, szennyeződésektől mentesebb, reprezentatív tereibe és szférájába. Köténye annak van, aki az eltérő otthoni világok, illetve a privát és nyilvános közegek között mozog. Amennyiben ez a kötény nem speciális, mint a szakácsé, a hentesé vagy a kovácsé, és nem olyan formaruha/uniformis, mint amilyet a szobalányok hordanak, hanem az otthon dolgozó nőé, akkor megérkezünk a láthatatlan otthoni munka női terébe. Továbbá a védő- és munkaruhák hétköznapi világába is belépünk. De a kötény és a kötényruha az utcára is kilépett: egy adott történeti szituációban határozott és demonstratív jelleggel bír: a divat és az ünnep mellett láthatóvá vált politikai karaktere. A szüfrazsettek és a női egyenjogúságért hangjukat felemelő női szervezetek 19. század végi, 20. század eleji utcai küzdelmeiben ugyanis – a kerékpár mellett, ami a mobilitás, a szabadság, a szabad térhasználat és a modern életforma szimbóluma is volt – a demonstrációk meghatározó öltözete volt a kötény és a kötényruha – kalappal és esernyővel, szendvicstáblával, zászlókkal és jelvényekkel. A patriarchális polgári társadalom korabeli koncepciója szerint a férfiak által uralt nyilvános tér és a nők számára fenntartott magántér párhuzamos világokat jelentettek. Gyakran átjárók nélkül. Ezen ütöttek rést az utcára vonuló nők: akik a férfiakkal azonos politikai és jogi státusz kivívásáért harcoltak, de reformköveteléseik a véleményszabadság, a munka- és karrierlehetőség kérdését is érintették, továbbá a nők önrendelkezésének jogát, a válási törvényeket és a nők döntési szabadságát.
  'The Suffragette Housemaid' 1908, (1933) | Szüfrazsettek kampánya a választójogért | © dpa A kötény ebben a történeti szituációban radikálisan mássá vált: kritikai teret teremtett. Olyat, amilyet a pongyola és a slafrok soha nem tudott – bár ezek az öltözetek sokkal inkább tartoztak a pihenés és szabadidő, mint a munka világához. Az otthonka viszont hiába egyezik funkcionálisan a kötény szerepével, soha nem szólalt meg kritikai hangon. Talán épp láthatatlansága, esendősége, nehezen felidézhetősége miatt. Vagy formátlansága, anyaga és színe miatt? Esetleg periférikus társadalmi státuszának köszönhetően? Vélhetően ezek egyaránt befolyásolták az otthonka megítélését minden korban. Periférikus léte élesen mutatja azt a gondolkodásmódot, amely az otthon végzett női házimunkát is periférikusan kezeli. Ahogy az otthonka is eltűnik a szemünk elől, az otthoni női munkával szemben is vakok vagyunk, elismerésével pedig adósak – társadalmi szinten mindenképp.
 
Száz vagy százhúsz évvel ezelőtt a szüfrazsettek és követőik azért harcoltak, hogy a nők egyenjogúak legyenek. Hogy szavazhassanak, tanulhassanak, dolgozhassanak, az életükről önállóan, apáik és férjeik beleegyezése nélkül dönthessenek. Ma már nem az a kérdés, hogy munka vagy család, mert tudjuk, hogy a kettő nem zárja ki egymást, hanem sokkal inkább az, hogy család vagy saját karrier. A karrier alatt pedig nem csak azt értjük, hogy lehet-e valaki topmenedzser, vállalatvezető vagy államelnök nőként, hanem felépíthet-e egy olyan saját szakmai életet, amelyhez elég ideje, kreativitása, szabad kapacitása marad – családi élete, otthoni munkája, a gyerekekről és az idős szülőkről való gondoskodás mellett. Amelyek nem kizárólagosan, de a kutatások alapján még ma is inkább a nők feladata a családban. Ezek vizsgálata és nyilvános térben való tárgyalása viszont nem kapcsolódik olyan karakteres öltözethez, mint a kötény, ami alkalmas volt a házias erények szimbolikus sűrítésére. A mai kor kötényében, az otthonkában nincs meg ez a pontenciál. 
 

Periféria, művészet, design

 
Az otthonka perifériára sodródott. A nosztalgia, a vicc és az irónia nem mozdítja ki onnan, inkább csak beleragasztja. A periférikus és koloniális terek nem engedik el, fogva tartják. Kritikai hangja néma maradt, mert nem hozták létre a nők, akik hordták és hordják ma is. Az otthonka mindennapi valósága ugyanis áthidalhatatlan messzeségben van a társadalmi egyenlőtlenségek kritikus megközelítésétől. Magyarországon mindenképp. Nem vált hős tárggyá, nem vált politikai állásfoglalássá. Otthon maradt.
 
Az otthoni lét különös feszültségét – láthatatlanságát, egyben evidens létét – is jól mutatja Szász Lilla Vasárnap délután (2013-2019) című videóinstallációja. A majdnem negyedórás mű az alkotó nagyszüleinek tipikus vasárnap délutánjait örökíti meg, éveken keresztül. Csak ülnek házuk udvarán, egy padon, és beszélgetnek: a szomszédról, az újságról, a termésről, a rokonokról. Hétről hétre, évről évre. A témák és a látvány alig változik. A videó képei csendéletszerűek: egy ajtó és ablak között álló pad, vödrök, palackok a földön, az idős házaspár pedig ül a félárnyékban, arcukra és ruhájukra vetül a falevelek árnyéka. Az idős asszony melegítőben, pólóban és otthonkában, az idős férfi melegítőben, ingben, mellényben, kardigánban és sapkában. Olyan, mintha nem is képet néznénk, hanem egy érzést éreznénk. Az otthonlét – az állandó tevékenység és pihenés – öltözeteit hasonló szerepben látjuk, mint Parti Nagy Lajos huszerettjében. Ami viszont hiányzik ezekből a képekből: az az irónia. A képek csendéletszerűek, mégsem színpadiasak, nem hangsúlyoznak és emelnek ki részleteket, hagyják nyugodtan telni az időt, és ehhez egészen közel engedik a nézőt. Láthatóvá teszik azt a munkával és állandó otthoni tevékenykedéssel töltött közeget, amelyben az otthonka kiteljesítette karrierjét.  
  A Tatuum lengyel ruhamárka 2017-ben azonban csavart egyet az otthonka társadalmi szerepén, és beemelte a szüfrazsetteket a történetbe: felkérte Marta Frej (1973) lengyel festőművészt egy limitált szériás nyári kollekció tervezésére. Ebben sorozatban készült egy térdig érő, ujjatlan, az otthonka színvilágát idéző pamut trikóruha, amelynek megfejtéséhez próbafülkei közelnézetre és egy lengyel szótárra volt szükségem. A ruha foltszerű mintázatába rejtett vonalrajzos figurák ugyanis lengyel szüfrazsettek: kötényruhában, zászlóval, kerékpárral, kezükben táblával, „Hangot a nőknek!” felirattal. Emlékszem a pillanatra, hogy állok a próbafülkében, telefonon szótárazom a feliratot, nézem magam a tükörben, és egyszer csak megértem, hogy a ruha, amit próbálok kelet- és közép-európai női tapasztalaton alapul. Egyfelől az otthonka érthető és megfejthető formai megoldásán, másfelől az alapvetően patriarchális kelet-európai társadalmakban a női szerepek és státusz hétköznapi valóságán. A ruha nem hű másolat, hanem parafrázis, amelyben az alkotói értelmezés nem teszi irreleváns formai elemmé a női testet – ahogy az otthonka –, anyagát is megváltoztatja. A praktikus, rejtettzsebes, kényelmes ruha foltszerű mintázatából kirajzolódó szüfrazsettek több mint száz évet fognak egybe: a női egyenlőségért vívott harc és az otthoni női öltözetek történetéből.  
Marta Frej lengyel képzőművész tervei alapján készült Tatuum ruha tárgyfotója és az alapanyag mintájának részlete szüfrazsettekkel | Foto: Kerekes Zoltán © Goethe-Institut Budapest