gyors belépés:

ugrás a tartalomhoz (Alt 1) ugrás a főmenühöz (Alt 2)

EP-blog
Nyitott határok és szolidaritás

Nyitott határok és szolidaritás
Nyitott határok és szolidaritás | © Mérték Médiaelemző Műhely

Az Európai Uniót meghatározó négy szabadságelv már az 1957-ben aláírt Római Szerződésnek is része volt. Ezek egyike a munkavállalók szabad áramlása: az akkori gazdasági közösségek területén a munkavállalók szabadon közlekedhettek egyik országból a másikba, útlevelük vagy személyi igazolványuk felmutatásával, de a határokon a személyi ellenőrzés megtörténtével. Az 1980-as évek közepére megérett az idő, hogy az Európai Gazdasági Közösség továbblépjen az integráció szintjén. Mint ahogy ma sem, ez akkor sem ment könnyen, hiszen az európai közösség történetében mindig voltak az integrációban proaktívabb országok – nevezhetjük őket magországoknak –, és kevésbé aktív országok, amelyek lassabban akartak haladni az integrációval.

A schengeni rendszer

Az akkori magországok, Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, illetve a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) tehát elhatározták, hogy megnyitják egymás előtt határaikat, megszüntetik a határellenőrzést, hiszen a munkavállalóknak már így is joguk volt a szabad mozgásra. A tagországok megbízhattak a többi tagállam által kiállított dokumentumokban, a határellenőrzés a tagországok között az államok számára ezért csak költséges feladattá, az állampolgárok számára pedig időrabló tevékenységgé vált.  A határok lebontásáról szóló egyezményt 1985. június 14-én írták alá a Moselle folyón a Luxemburgban található Schengen város mellett. A városról elnevezett „schengeni egyezmény” eredetileg nem volt az akkori európai jog része, hiszen nem minden tagország vált tagjává, viszont a közös határok működtetésén és szabályozásán túl szükségszerűen magába foglalta a közös vízumpolitika kialakításának szükségességét.
 
Az egyezmény azonban nem sokáig működött az EU jogától függetlenül, hiszen 1995-ben lépett hatályba, de az 1997-es amszterdami szerződés máris az uniós jog részévé tette, mára pedig éppen annyira szimbóluma az Uniónak, mint a közös piac vagy az uniós zászló. Ma a schengeni rendszernek 26 uniós ország a tagja, és több nem uniós tagja is van.  Az Európai Unió országai közül egyedül az Egyesült Királyság nem tudta elfogadni a határellenőrzés megszüntetését, ezért élt kimaradási jogával.  Írország, noha hajlott volna a határok lebontására, az Egyesült Királyság kimaradása miatt végül szintén a kimaradás mellett döntött: nem akarta ugyanis felrúgni a két ország közötti határoknélküliséget biztosító együttműködést[1]. Ez egyúttal az úgynevezett „Good Friday Agreement”[2] felmondását is jelentette volna, veszélyeztetve ezzel a törékeny Észak-Ír békét. Ugyanez a probléma ma a Brexit kapcsán visszaköszön: ha az Egyesült Királyság megállapodás nélkül hagyja el az Európai Uniót, akkor az Unió határainak védelme érdekében elvileg vissza kell vezetni a határellenőrzést Írország és Észak-Írország között. Ennek következményei beláthatatlanok lehetnek az Észak-Ír békére.
 
A schengeni rendszernek azonban nemcsak uniós tagjai vannak. Egyrészről benne van a közös rendszerben Norvégia és Izland, amelyek tagjai az Északi Útlevél Uniónak[3], s emiatt társult tagjai lehettek a schengeni övezetnek, valamint Svájc és Liechtenstein is. Emellett gyakorlatilag tagja még a közös határellenőrzési rendszernek három miniállam is: Monaco, San Marino és a Vatikán is, noha ők nem részesei az egyezménynek.

A nyitott határ jelentősége és következményei

Az, hogy az európai polgárok a schengeni övezeten belül szabadon mozoghatnak, határellenőrzések nélkül, csak a jéghegy csúcsa: a schengeni egyezmény az európai országok közötti bizalom jelképe is.  Nemcsak az egyes tagországok állampolgárai mozoghatnak az EU-n belül szabadon, hanem azok a harmadik országból érkezők is, akik valamilyen alapon belépési jogot kaptak az Unió területére, legyenek azok turisták vagy munkavállalók. Tehát az uniós országok megbíznak egymásban, hogy csak olyan embereknek biztosítanak beutazási jogot, akik nem veszélyeztetik sem az adott államot vagy polgárainak érdekeit, sem az EU egészének érdekeit.
 
A belső határok lebontása szükségszerűen magában foglalja az unió külső határainak megerősített ellenőrzését, egy minden tagállam számára hozzáférhető adatbázist, egy közös vízumrendszer kialakítását is. A Schengeni Információs Rendszer (SIS)[4] egy olyan adattároló rendszer, amelyet a schengeni határ bármely pontján le lehet hívni. Minden, a rendszerben résztvevő tagállam joga és kötelessége az adatok frissítése. Az információs rendszert, részben a menekültválság hatására, 2018-ban továbbfejlesztették, és a jövőben még több biometrikus adatot, terrorizmus és más bűncselekmények megelőzésével, illegális migrációval (pl. belépési tilalom, kiutasítás) kapcsolatos adatot fog tartalmazni.
 
A belső határok lebontása és a közös külső határok védelme a bizalmon túl igényli a tagállamok közötti szolidaritást is. Egyes tagországoknak vannak külső uniós határai, másoknak pedig nincs, s ez eltérő terheket ró a tagországokra részben a határőrizet költsége, részben az illegális bevándorlás kezelése és költségei, valamint az unión kívüli esetlegesen fellépő menekültügyi helyzetek kezelése miatt.

Legális és illegális bevándorlás

Fontos ugyanakkor különbséget tenni a menekültek helyzete és a bevándorlás között. A legális bevándorlás kérdése, vagyis az, hogy melyik tagállam kiket enged az országba legálisan bejönni, letelepedni és munkát vállalni, továbbra is tagországi hatáskör. A legális migrációt illetően az uniónak van ugyan hatásköre a részletszabályok és a feltételek meghatározásában, de nincs beleszólása, hogy ezen feltételek alapján egy tagállam hány bevándorlót fogad be.
 
Az illegális bevándorlás és az embercsempészet elleni küzdelem is főszabály szerint tagállami feladat, hiszen azt a tagállami hatóságok végzik. De tekintettel arra, hogy az unió különböző országain a nyomás eltérő mértékű, a terület a tagállamok egymás közötti szolidaritását igényli. Emiatt vannak jogszabályok az embercsempészet, az illegális bevándorlás, illetve az illegális bevándorlók harmadik országokba való visszatérését illetően is. Az EU pénzügyi támogatást is nyújt azon tagországok számára, amelyeknél a határellenőrzés, az illegális bevándorlás elleni küzdelem megnövekedett terhet jelent. Továbbá az uniós szolidaritás jelképeként a fenti feladatok ellátásában nyújt segítséget az unió határőrizeti ügynöksége, a Frontex is.
 
A menekültek kérdésének kezelése a fentiektől eltérő feladat: nemcsak uniós normák, hanem az ENSZ emberi jogi egyezményei írják elő minden országnak a menekülteknek való segítségnyújtás kötelezettségét. Ezeket a normákat a bennük részt vevő országok vezetőinek aktív közreműködésével és egyetértésével alkották meg. Ezek alapján a menekültekkel kapcsolatos megfelelő bánásmód, a tisztességes eljárások lefolytatása, a menekültek megfelelő ellátása minden uniós és ENSZ tagországnak egyaránt kötelezettsége.
 
A 2015-ös menekültválság során hirtelen nagy nyomás nehezedett az unió déli külső határaira: Görögországra, Olaszországra, Horvátországra és Magyarországra. Ugyanakkor nagyobb nyomás nehezedett az igazi célországokra is, például Németországra és Svédországra. Az Európai Bizottság a terhek megosztására elosztási kvótát javasolt, hogy a menekültügyi eljárások lefolytatásának és a menekültek letelepítésének terhei a tagországokat kiegyenlítettebben érjék. Az erről szóló Tanácsi Határozatot[5] Magyarország, Csehország, Szlovákia és Románia ellenszavazata mellett, valamint Finnország tartózkodása mellett fogadták el. A határozat ellen Magyarország és Szlovákia az Európai Bírósághoz fordult.[6] A Bíróság a kereseteket elutasította, ugyanakkor a határozatot már nem lehetett a tagországokkal végrehajtatni, tekintettel arra, hogy a határozat érvényességi ideje 2 év volt, és a Bíróság ítéletét néhány nappal az érvényességi idő lejárta előtt hozta meg.

A határozat lejárata után azonban már nem volt szükség újabb ideiglenes kvótarendszer felállítására, hiszen a menekültügyi helyzet visszaállt a normál kerékvágásba, mi több, az Európai Bizottság legutóbbi jelentése[7] szerint 2018-ra a menedékkérők száma még a válság előtti értékeknél is alacsonyabb.
A menedékkérők számának változása 2014 és 2018 között A menedékkérők számának változása 2014 és 2018 között | © Mérték Médiaelemző Műhely A 2015-ös menekültválság lecsengése ellenére szükség lenne egy közös európai menekültügyi stratégia kialakítására, amely egy jövőben esetlegesen előforduló válság esetén megoldást és segítséget kínál valamennyi tagállam, köztük Magyarország számára.  Teljesen jogos az az igény, hogy közös határok miatt az azon keresztül érkező menekültekről az EU tagországai közösen gondolkodjanak.


Jegyzetek
[1] Az úgynevezett „Common Travel Area” egyezmény az Egyesült Királyság, Írország és a Man-szigetek közötti határoknélküliséget biztosítja.
[2] A megállapodás, amely elismerte, hogy Észak-Írország lakosságának jelentős része az Egyesült Királyság része kíván maradni, míg a lakosság másik jelentős része és Írország lakosságának
[3] A Nordic Passport Union 1952-ben jött létre, és tette lehetővé Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia és Izland polgárainak, hogy egymás országába útlevél nélkül utazhassanak.
[4] A Schengeni Információs Rendszer tárolja az EU-ba ki- és belépő személyek vízumadatait és gépjárművek adatait, illetve a tagországok által bevitt riasztásra alkalmas adatokat is, mint például körözött személyekre és tárgyakra, belépés megtagadására, eltűnt személyekre vonatkozó adatokat.
[5] A Tanács (EU) 2015/1601 határozata (2015. szeptember 22.)
[6] C-643/15. és C-647/15. sz. egyesített ügyek
[7] COM(2019) 126 A Bizottság Közleménye az európai migrációs stratégia végrehajtásáról