Magyarország 1882-ben
(Egy készülő regényből)
A másik hidrafej, amely hazánkra vicsorog, a galíciai menekültügyi válság. A zsidók Oroszországból tízezrével, százezrével özönölnek a velünk szomszédos Galíciába, régi magyar nevén Gácsországba vagy Halicsba. Jönnek a Prut és a Szeret völgyében. Lebzselnek Stanislauban, lopják a napot Drohobicsban. Átlopakodnak az Uzsoki-szoroson, végigsompolyognak a Vereckei-hágón, és mindjárt itt lesznek közöttünk, pedig már így is tele vagyunk zsidókkal.
A közvélemény józanabb, mérsékeltebb része annak az óhajnak ad hangot, hogy le kell zárni az államhatárt. Építsünk szögesdrót-kerítést a galíciai határra, Jablonkától Körösmezőig, jó sok őrtoronnyal és nagy létszámú, szigorú határcsendőrséggel. Az majd gátat vet a népvándorlásnak.
A radikális megoldás hívei azt javasolják, hogy a menekülteket még a galíciai oldalon le kell tartóztatni, gyűjtőtáborba vinni, ott megásatni velük a sírjukat, és belelőni őket.
És persze itt vannak az érzelgős emberbarátok, a taknyukat csorgató, nyáladzó humanisták, akik azt makogják, hogy szerencsétlen embertársaink – mármint az Oroszországból menekülő, kampós orrú zsidók és pereputtyuk – úgysem akarnak Magyarországon letelepedni, hanem az a szándékuk, hogy kivándorolnak Amerikába. Úgyhogy adjunk nekik egy karéj kenyeret meg egy pohár vizet, aztán szállítsuk el őket Fiumébe vagy Triesztbe, ahol hajóra ülhetnek Isten hírével.
Na persze. Ahogy azt elképzelik az ilyenek. Az új orosz cár átdobja hozzánk a zsidóit, mi meg államköltségen etessük, itassuk, babusgassuk őket. Még jó, hogy nem akarnak vasúti első osztályon, hálókocsiban utazni Triesztbe vagy Fiumébe. Mintha nászútra mennének. Vagy kéjutazásra!
Ismét csak röviden, hogy az olvasó lássa az összefüggéseket: az oroszországi pogromok tavaly, 1881-ben kezdődtek, miután egy forradalmi terrorszervezet aktivistái meggyilkolták az öreg cárt. A cár a hintójában ült, amikor valaki a tömegből bombát dobott rá. A bomba felrobbant, húsz ember szörnyethalt, és legalább ötször annyian megsebesültek. A cárnak azonban semmi baja nem történt, mert a hintót golyóállónak és bombabiztosnak építették, tudniillik addig már hatszor kíséreltek meg merényletet az uralkodó ellen.
Így tehát a cár, akin egy karcolás sem esett, megparancsolta, hogy haladjanak tovább. Csakhogy ez nem volt lehetséges, mert a robbanás végzett a lovakkal. A kíséret tagjai hiába könyörögtek az uralkodónak, hogy maradjon a biztonságot jelentő hintóban, és várjon, amíg hoznak újabb lovakat, a cár úgy látta, hogy elmúlt a veszély. A tömeg – már aki élt és mozgott – szétfutott, a hintó körül csak vértócsák, leszakadt testrészek, halottak és jajgató sebesültek maradtak. A merénylők (ha ugyan többen voltak), amilyen gyáva patkányok, nyilván elszaladtak a többiekkel együtt. A cár kinyitotta a hintó ajtaját, és kilépett a kövezetre.
Ebben a szempillantásban egy mozdulatlanul heverő, holttestnek látszó ember felugrott, és újabb bombát hajított a hintó felé. A robbanás letépte a cár mindkét lábát. Másfél óra múlva halott volt.
A hírlapok részletes tudósítást közöltek a merényletről. Többnyire azt is hozzáfűzték, hogy mind a tettesek, mind a felbujtók zsidók. Csak zsidók lehetnek. Keresztény orosz ember képtelen volna ilyen aljas és gyáva bűncselekményre az uralkodója ellen.
Utóbb kiderült, hogy a merényletet megszervező és végrehajtó csoport tagjai egytől egyig oroszok és keresztények. Zsidó nem is lehetett tagja a csoportnak, mert a csoport az Oroszországban élő hárommillió zsidót kapitalista kizsákmányolónak tartotta, és ennek megfelelően gyűlölte. Ám ez a tény nem felmentő, hanem terhelő bizonyíték volt a zsidókra nézve. Lám csak, ezek, amilyen alattomos patkányok, még a narodnyikok közé is befurakszanak! Még a népi forradalmárokat is ők pénzelik, ők irányítják! Álcázzák magukat, sötétben bujkálnak, makacsul tagadják bűnösségüket. Pedig most már csak a töredelmes beismerő vallomás segítene rajtuk. Vagy most már inkább az sem.
Két nappal azután, hogy a hírlapok beszámoltak a cár elleni merényletről, Oroszország zsidólakta falvaiban és városaiban fellángoltak a pogromok. A szó szoros értelmében fellángoltak, mert a pogrom velejárója a gyújtogatás.
A pogrom úgy kezdődik, hogy a zsidók elkezdenek összevissza rohangászni, mint a megbolygatott hangyák vagy termeszek.
A zsidó összekapkodja a holmiját, és a gyerekeivel kirohan a vasútállomásra, noha tudhatná, hogy a vasútállomáson összegyűlt zsidókat verik agyon legelőször.
A zsidó kirohan a városból a mezőre, noha tudhatná, hogy a mezőn három versztányi messzeségből is észreveszik, és utolérik, és összezúzzák a csontjait.
A zsidó elrejtőzik a padláson, noha tudhatná, hogy a padlásról le fogják hajítani.
A zsidó elrejtőzik a pincében, noha tudhatná, hogy a pinceablakon petróleumot öntenek be, amelyet égő rongy követ.
A zsidó elrejtőzik a máshol rejtőzködő zsidó szomszédja lakásán, noha tudhatná, hogy az ő belét ugyanúgy kitépik a hasüregből, ahogy a szomszédjáét kitépnék, ha a lakásban találnák.
A zsidó elrejtőzik helyben maradó keresztény szomszédja lakásán, noha tudhatná, hogy a házmester úgyis nyomra vezeti az őrjöngő csőcseléket.
A zsidó meghúzza magát a sötétben, és retteg a sötéttől, mert a sötétben semmit sem lehet látni.
A zsidó kióvakodik a világosságra, és iszonyodik a világosságtól, mert a világosságban mindent lehet látni.
A zsidó kerüli a többi zsidót, noha tudhatná, hogy egyedül semmi esélye a védekezésre.
A zsidó sokadmagával összezsúfolódik, noha tudhatná, hogy úgy fogják együttvéve ledarálni őket, mint a mozdony kereke a sínekre terelt birkanyájat.
A zsidó szervezi a fegyveres önvédelmet, noha tudhatná, hogy erre nincs idő, nincs bátorság és nincs lehetőség, és hogy ezzel csak még inkább felhergeli a bosszúszomjas néptömeget.
A zsidó maga köré gyűjti kedves tárgyait, noha tudhatná, hogy ezek a tárgyak halálos ellenségei lesznek. Tudhatná, hogy a saját asztalkendőjével fogják megfojtani. Hogy a saját kenyérszeletelő késével fogják elvágni a torkát. Hogy a saját borospoharának szilánkjait fogják beletömni a szájába. Hogy a saját esernyője hegyével fogják kiszúrni a szemét. Hogy a saját éjjeliszekrényének acélveretes oromdíszébe fogják beleverni a homlokát.
És aztán bekövetkezik mindaz, ami előre tudható volt. Továbbá bekövetkezik sok olyasmi is, amit nem látott előre a csekély teherbírású képzelőerő.
Ott fekszenek a halottak. Teljesen halottak és félig-meddig halottak. Épnek látszó halottak és megcsonkított halottak. Azonosítható halottak és felismerhetetlenné tett halottak. Szénné égett halottak és lepénnyé taposott halottak. Magukban heverő halottak és családostul heverő halottak. Egyenesen fekvő halottak és törött gerincű, derékszögben kifordult lábú, elgörbült halottak. Belső szervek nélkül tátongó halottak és hosszában kettéhasított halottak.
Ablakon kidobott csecsemők, fejjel a falhoz csapott csecsemők, labdaként magasba hajított, kés hegyével elkapott csecsemők, feldarabolt csecsemők, szétmarcangolt csecsemők, anyaméhből kimetszett magzatok. Fiatal lány, akinek levágták az orrát, miután megerőszakolták. Fiatal lány, akinek levágták a mellét, miután megerőszakolták. Öregasszony, akire rádobtak egy vaskályhát az emeletről. Öregember, akinek rozsdás szögek állnak ki a halántékából.
Ahol még nem volt pogrom, onnan menekülnek a zsidók, mert nem akarnak addig várni, amíg elkezdődik. Ahol már volt pogrom, onnan menekülnek a zsidók (már aki életben maradt), mert nem akarnak addig várni, amíg ismét elkezdődik.
A magyar politikusok egy része annak a vélekedésnek adott hangot, hogy a menekültügyi válságot Oroszországban kell megoldani. Az új cár, az előzőnek a fia vagy fékezze meg a zsidóellenes zavargásokat, vagy tartóztassa fel a menekültáradatot, amely Magyarország biztonságát most már komolyan veszélyezteti.
Mi a saját szegényeinket és elesettjeinket sem tudjuk gyámolítani. Hát akkor hogyan is fogadhatnánk be több százezer, esetleg több millió koldusszegény, vadidegen menekültet? Ha én egy palack tintát egy nagy tóba öntök, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol vagy amerikai népsokaságban a zsidó feloldódik, úgyszólván elenyészik. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe önt az ember egy palack tintát, nagyon is megromlik a leves, és azt meg nem eheti az ember!
Ezek nem azt a nyelvet beszélik, amit mi. Nem azt az öltözéket viselik, amit mi. Nem azt az ételt eszik, amit mi. Nem azt az Istent imádják, akit mi. Nem azt a törvényt tisztelik, nem azt a szokást követik, amit mi. Nem azt a munkát végzik, amit nagyra becsülünk. Hangosan imádkoznak, némán csalnak. Szemetelnek, az út szélén végzik a kisdolgukat és a nagydolgukat. Behurcolják a kolerát és a pestist. Tele vannak tetűvel. Panaszkodnak, vádaskodnak, vesztegetnek. Nehogy már beengedjük őket, mert ha ezek egyszer beteszik ide a lábukat, soha többé meg nem szabadulunk tőlük.
Sok magyar politikus gondolkodik így, nemcsak a Függetlenségi Pártban, hanem a „mérsékelt ellenzék” néven emlegetett Nemzeti Pártban is, sőt a kormányon levő Szabadelvű Pártban is akadnak férfiak, akiktől nem áll távol ez a látásmód. És ha a politikusok, valamint az újságírók között akad nem kevés, aki így gondolkodik, akkor nyilván a közvéleményben is jelen van az ilyen vagy ehhez hasonló felfogás.
Hogy messzire ne menjek, a tiszaréti közvéleményre mélységesen jellemzők voltak az imént megjelenített nézetek. A tiszaréti közvélemény öt személyből áll, ezek pedig: a plébános, a református lelkész, a falubíró, a jegyző és a tanító. Módszertani okokból nem számítom a közvéleményhez Döbröghy Gézát, aki ritkán tartózkodik a falujában, de persze nagy hatással van a közvéleményre, valamint a Züszmannt sem, aki ugyan művelt embernek számít – én legalább tíz-tizenkét könyvet számoltam össze a házában –, és két hírlapra is előfizet, az
Egyetértésre, valamint a
Taksonyvidékre, de azért senki sem gondolja, maga Züszmann sem, hogy ő része a tiszaréti közvéleménynek.
A tiszaréti közvélemény már akkor is galíciai menekülthordákat vizionál, ha meglát négy-öt egymást követő tutajt a Tiszán, rajtuk Máramarosba vagy Beregbe való tutajosokkal. Meghűl az ereiben a vér, mármint a közvéleménynek, ha megpillantja az Ungvár környéki orthodox zsidók jellegzetes fekete kalapját. Elszörnyed, ha meghallja német beszédjüket, amelyet a németül tudók sem értenek, mert az nem is német nyelv, hanem csak egy eltorzított, romlott zsargon.
Márpedig a húsvét előtti szombaton ezektől a kalapoktól volt fekete, és ettől a zsargontól volt lármás a falu. Tiszaréten aznap a zsidók sakterválasztást tartottak, miután a régi metsző elköltözött, és most a Törkő-vidéki falvakból, továbbá Beregszász környékéről jöttek az állásra pályázó, ünneplő ruhás jelöltek. Nahát, csakis ők ölhették meg szegény Esztert, mert más józan magyarázat nincs rá, hogy Eszter aznap eltűnt, és azóta sem látta senki. A föld ugyebár nem nyelhette el!