Szabó T. Anna

Hűlt hely

Hazafelé még benézek a nagynénémhez. Vagyis inkább megnézem a hűlt helyét. Két hónapja halt meg, a legnagyobb kánikulában, kórházban, éjszaka, egyedül. Ő volt nekem Budapest: a mindig vidám, vörös hajú, szabad, ő, akinek a Dunához közel van lakása, aki a bécsi Meinlben vesz kávét, akinek mindig van tejszín a hűtőjében, szifonban, akinek van márvány lámpaállványa, teljes Gárdonyija, operabérlete, pedikűröse, kis fehér kocsija, csokija.

Bekanyarodok az Atlantisz könyvszigetnél, itt jártam egyetemre, itt néztem a Dunát az emeleti ablakból, ahogy naponta és percenként változott, köd lepte, sirályok, uszadékfa, fény. A könyvesbolt helyén Marks and Spencer, a Pilinszky kávézó helyén ki tudja, mi. Özönlenek az emberek a Váci utcán, csupa külföldi, feketék, fejkendős arab nők, egy csoport izgatott japán.  

Nyolcvan fölött a nagynéném már nem kedvelte a külföldieket. Félt tőlük, inkább fürdőbe se járt már, zavarta a testek és nyelvek sokfélesége. Minek jönnek ezek ide. Nem értette és nem ismerte őket, elvesztette a tájékozódóképességét, szellemeket sejtett az éjszakai lakásban, veszélyeket a nappali utcán. Nemcsak a szeme, hanem a kíváncsisága is meghomályosodott. Miután meghalt, és üresen állt a lakása, eszembe jutott, hogy ha rajtam állna, felvihetnék oda menekülteket egy-egy éjszakára a Keletiből. Hogy rettegett volna, ha látta volna a tévében a hömpölygő emberáradatot. Arctalannak érzékelte volna őket, sokfejű szörnyetegnek. De hátha most már, hogy túl van a legfélelmetesebben, nem félne tőlük sem.

Bemegyek a lakásba a régi kulccsal, ugyanaz a szaga, mint amikor először jártam itt nyolcéves koromban: lakkozott bútorok, százéves könyvek, testápoló, szappan, világítóudvar-szag, utcáról beszivárgó dohány- és kipufogófüst. Ugyanaz minden: a kristálycsillár, a hatalmas íróasztal, a thonettszék, ahol ülni szokott, és ahol a kilencvenéves anyja is ott ült előtte évekig, mert utcára kimenni már nem tudott. Ugyanúgy világít a negyvenes körte, ugyanúgy recseg a padló, suhog a víz a csövekben, mintha szellemek járkálnának állandóan. Nem ugyanaz semmi: ő nincs itt. Minden más: a hűtő üres, a kopogós barna csizmákat nem veszi fel többet senki, a német és francia szótárfüzetek foszladoznak, a szamárfüles ezoterikus könyvek teteje csupa por, a fotelek karfája letört, a csillár kiégett, a szőnyegek szétszakadoztak. A szekreter előtt szobabicikli. Ezen tekert elszántan, zakatoló szívvel, fájó, megvasalt csontokkal, háttal az ablaknak, háttal a szemközti irodaház miniszoknyás titkárnőinek, tekert egy helyben, ahogy az élete is egy helyben állt évek óta.

Elvesztette a biztonságát, a munkáját, a pénzét, a kocsiját, a pedikűrösét, Bécset, a holt barátnőit, meg az élőket, akiket végképp elriasztott a paranoiája, elvesztette a határozottságát, a jókedvét, az egészségét és a reményét, csak a nevetését nem vesztette el. Akkor nevetett a legjobban, amikor a legkétségbeejtőbb volt a helyzete. Még a halálos ágyán is képes volt mosolyogni.

A pánikroham, amikor pár éve kórházba rohantunk, a kardiológia, ahol hörgő öregasszonyok közt feküdt a túlvilági neonfényben a vizsgálatok közt. Egy szál bugyiban ült az ágyon, a teste még mindig ránctalan volt itt-ott, próbáltam nem odanézni. Az orvosnő, aki vizsgálta, megkérdezte, mi az a nagy forradás a hasán. Nem emlékszem, mondta, és megvonta a vállát, mintha nem számítana. Próbált válaszolni, viselkedni. Én is próbáltam úgy tenni, mintha nem látnám, milyen árva és kiszolgáltatott. A szíve felett is forradás, szívműtét nyoma. A szemében riadalom. Vártunk. Beszélgettünk mindenféléről. Aztán egyszer csak a fülemhez hajolt, és azt suttogta: Tudom már, mi az a sebhely. Kivették a méhem.

Soha nem volt gyereke. Soha nem tudtam meg, hogy vajon kezdettől fogva nem lehetett-e, vagy ő nem akart. Csak most, halála után találom meg a képeit: riadt, sovány kamaszlány, lóg rajta a ruha – negyvenhét? (Mi volt vele, mi történt a háborúban? valahol a gettó közelében laktak); idős férjéhez hozzáöregedett, nehézkes feleség, hatvanas évek; friss özvegy, szép és fiatal megint, mosolyog, hetvenes évek. A változó test. A változó öltözetek. És alatta a csupasz bőr, a rejtélyes hús; nem tudni, mit érez, milyen sebek borítják, mit visel a ruha alatt. Húsz éven át beszélgettem vele, de soha nem osztotta meg velem a nőiség titkait.  

Amikor az első fiamat vártam, és már bent feküdtem, lelkendezve rontott be a kórházba: „Most szül a lányom!” Azonnal beengedték a váróba. Kétszer annyi idős volt, mint én, igen, végül is lehettem volna a lánya. Nekem volt méhem, neki nem. Nekem lett gyermekem, neki nem. Jól esett, hogy a lánya lehettem egy pillanatra.

A haldokló test. A csupasz test a felcsúszott hálóingben, egy másik kórházban, egy másik ágyon. Pelenka volt rajta, mint egy csecsemőn. Már nem látott és nem értett semmit. A test, ami elvesztette a méltóságát. A kórházban nincs alsónemű, csak a gyógyszerszagú hálóing, és a lepedő, amiből szemfedő is lehetne. A méltóság egyszerre vész el az intimitással. Amikor belátnak a ruhád alá, amikor elveszik a fehérneműdet is, elvesztél.  

A fürdőszobájában ott a régi ceruzarajz, egy akt. Szép fiatal lány van rajta, zavartan félrenéz, szemérmesen az öle elé húz egy földre omló, redőzött kelmét. Sokszor láttam ezt a képet gyerekkoromban, de csak most jövök rá, hogy ez ő maga lehet, ez a csupasz test, aki kiszolgáltatottságában is meg akarja tartani a méltóságát. Ugyanígy húzta magára a lepedőt a halálos ágyán, egy utolsó öntudatlan mozdulattal.

 Amíg élt, soha nem nyúltam a holmijához, csak egy-egy könyvet vettem le néha a polcról. Most turkálok a rengeteg régi irat és félretett újság között, keresek valamit, érteni akarom az életét. Megtalálom az anyja gyerekkori kézimunkafüzetét, rengeteg lemásolt szabásmintával és hímzésmintával – Kolozsvár, a huszadik század eleje. Budapest, harmincas évek: nagynéném földrajzfüzete, tele korabeli újságkivágásokkal a különböző országokról. Németországnál, mintegy mellesleg, Hitler a hadgyakorlaton. Hányban is költöztek ők Erdélyből Budapestre? Ők is menekültek voltak, ők is bevándorlók? Nem: Kolozsvár akkor magyar terület volt – határt nem kellett átlépniük. Mégis mások voltak, erdélyiként és vidékiként, ebben biztos vagyok. (Tudom, mert én is Kolozsvárról jöttem Budapestre, immár a román határon át, jó ötven évvel később – miután sokáig álmodoztam arról a Budapestről, amit ő jelentett nekem, ő, a született kolozsvári.) Űzötten és szegényen keresték a boldogulást egy idegen nagyvárosban. Vajon aludtak-e pályaudvaron? Vagy rokonokhoz jöttek? Keresgélek tovább, az összegyűjtött újságokból, csupa ismeretlent ábrázoló fotókból és képeslapokból kirajzolódik a teljes huszadik század.  

Kihúzom a fehérneműs szekrény fiókját. Egy párizsi legyező. Egy vörös paróka. Csipkés zsebkendők. Sárguló melltartó. Egy hasleszorítós, ormótlan, műanyag bugyi. Cérnák, cipzárak, zörgős zacskóba csomagolt régi harisnyák. Fehérnemű nincs több – vajon mindet kidobta? Rendet akart hagyni maga után, az utóbbi években már egyfolytában csak pakolt. Övek. Kendők, kötőtűk. Egy régi rajzos gyerek-zsebkendő, kibontom: egy öregasszony van rajta egy nyitott szekrény előtt, egy üres tányér, egy kutya. És a mondóka: „Old mother Hubbard went to the cupboard/ to fetch the poor dog a bone,/ the dog was there/ the cupboard was bare/ and so the poor dog had none.” Én vagyok az a kutya a régi kredenc előtt. Én kapkodok a csontok után. Nesze semmi, fogd meg jól: üres a tele szekrény, mert a tárgyak történetét nem tudom. Erről a zsebkendőről mégis eszembe jut, amit mesélt: hogy nem kell ragaszkodni a tárgyakhoz, és ő ezt akkor tanulta meg, amikor elvesztette a legkedvesebb zsebkendőjét gyerekkorában. (Ahogy elvesztette a szülőföldjét is – mégis a zsebkendőt emlegette gyakran, Kolozsvárt soha.) Vajon azért gyűjtötte később a zsebkendőket? És azért dobott ki minden intim tárgyat, ami elárulná a titkait? Mitől félt, minek örült? Mégsem tudok róla semmit.

Amikor utoljára láttam őt ebben a lakásban, a sötét konyhában állt kétségbeesetten, félig már megzavarodva a magánytól és a szorongástól. Váratlanul széthúzta magán a ruhát, és szinte kiáltva mondta: „Nézd meg, mi lett velem! Ilyen sovány vagyok! Hát mit csináljak?” Riadtan félrenéztem - a ráncos fehér bőrnél, a test csupaszságánál is jobban megijesztett ez a hirtelen kitárulkozás. Elszakadt valami, felszakadt, mint a régi sebek nyers forradásai, mint a megváltó mellkasa a szentképeken. Az intimitás hivalkodássá változott, a félhomályban haláltáncot járt egy vörös hajú csontváz. Ezt az embert nem ismertem, nem tudtam, kicsoda. De láttam benne a sorsomat, a sorsunkat. A fenyegető őrületet, a végső lépcsőt, a semmi torkából kicsapni készülő, mindent felemésztő fekete tüzet. Akkor volt a legidegenebb, amikor a legjobban megmutatta magát.

Szerettem, és most nincs. Pár marék por, ez maradt belőle. Szét kell majd szórni a szélbe, ahogy kérte. A ruháit majd összecsomagolják, szétosztják, kidobják a melltartót, a bugyit, a parókát, amiket soha nem láttam rajta. A tárgyai szétrepülnek, megszűnnek vonatkozni. Megszűnünk vonatkozni.

Egy üres lakás Budapesten. Egy élet értelmezhetetlen hordaléka. Ő megállt, de a történelem zajlik közben nélküle, velünk. Huszonöt évig nyitva volt az ország, nyitva volt Európa, úgy, ahogy még soha. Mire kinyílt, ő már nem utazott. Mire bezárult megint, ő már nem élt. Egy korszak volt ő nekem, a szabadság ígérete, a szabadság álma. Most hűlt helye van. Budapest nélküle is város lesz, de soha nem ugyanaz. Semmi sem ugyanaz, soha többé.

kiadatlan kézirat (várhatóan az Alibi 2015. decemberi számában jelenik meg)