Üdvözlet a kontinens belsejéből
Az utolsó személyvonat a legkülső vágányon
csikorogva megáll. A szellemek visszaveszik
megunt, sötét testüket, és a nedves peronra lépve,
akinek esernyője van, a szemerkélő esőben
azonnal bunkert épít magának, a bezárt kioszkok
felé pillantva felkészül az első támadásra.
A város behunyja szemét. Nem nézi a pusztító
szándékokat. Egyre zajosabban lakik, és leszokván
a beteges reménykedésről, éjjel-nappal enni akar.
Ahol a konyha jó, ott harminc évvel is vissza lehet
forgatni az időt. Így lesznek az éttermek újra
a kárvallottak búvóhelyei. A terítő kockás, az ajtó
nyikorog, só, bors, fogpiszkáló az asztal közepén,
de a dohányzást már betiltották. A pogromok
egyforma jelenéseit mégis jobb odakint várni.
A gyomok a külvárosokban gyökereikkel átfúrják
a betont, de a körutakon éjfél után is járnak
a villamosok, és a mentőautókkal még nem
a gyilkosok menekülnek. Van ok tehát a nyugalomra.
Akármi történjék, a sínek zenéje sohasem változik,
és akinek nincsen ágya, az eső is csak azt veri.
Meg a virágokat az emlékmű talapzatán. A bronzmadár
karmai közül senki sem tépheti ki a kardot. Az idő
törvénye, mint a szeleké: mindegy honnan, csak fújjon.
Ha lapot küldesz innen, mást ne írj! És ne áruld el a város
nevét sem. A bunkerekben reggelig már kihúzzuk.
A cementlapok odakint neonfényben ragyognak.
Élet és Irodalom, 2013. jún. 14., 14. o.