Heinrich von Kleist
Az irodalom üstököse

Der Komet der Literatur_Magazin
Amphitryon a budapesti Nemzeti Színházban | Foto: Nemzeti Színház

Mint az áramütés, úgy talál el Kleist, bárhol üssem is fel az életművét. A középkorban, ha valaki valamilyen jóslatra volt kíváncsi, a Bibliát vagy Vergilius Aeneisét nyitotta fel, és csukott szemmel valamelyik sorra mutatott. Amit azután felolvasott, annak jelentősége soha nem volt kétséges. Így teszek most én is Kleisttel, miközben írom ezeket a sorokat. Nem jóslatot akarok, hanem megtudni, valóban tapasztalom-e az áramütést.

Felütöm a magyar Kleist összkiadás első kötetét, amelyet a Jelenkor adott ki, és mutatóujjam a következő sornál áll meg: „Megfordult, és felkapta legkisebb gyermekét, aki mögötte játszadozott a földön...” A Kohlhaas Mihályból való e mondat. Pontosabban mondatrész, mert folytatódik, méghozzá egyre tekervényesebben: „pillantásokat, a nyakláncával játszadozó fiúcska rózsás orcáján túlnézőket, amelyekben a halál rajzolódott ki, vetvén a lócsiszárra, és egy iratra, amelyet emez a kezében tartott.” Lisbeth, Kohlhaas felesége pillant így a férjére, amikor értesül róla, hogy az birtokát eladni készül, anélkül, hogy szándékáról az asszonyt előzőleg értesítette volna. E pillanatban azonban nemcsak a férfi van veszélyben az asszony tekintetétől, hanem a nyelv is a szakadék szélén áll. Még egy alárendelt mondat, még egy ige vagy jelző, s az egész érthetetlenné torzulna. Már így is az érthetőség és elviselhetőség határán billeg az egész. De mégsem zuhan le. A mondat végül olyan pontosan ér célba, akár egy puskagolyó. Németül is, és magyarul is, Márton László kongeniális fordításában. Halálosan pontos, miként halálosak az asszony pillantásai is. És ugyanolyan perzselő is. Nem az értelmet égeti fel, nem az érthetőséget, hanem a mellébeszélést, az udvariaskodást. A mondat bonyolultsága ezért nem mondható egy pillanatra sem körülményesnek. Mint ahogyan Kleist sem körülményeskedett soha – ami nem jelentette azt, hogy egyszerű is lett volna. 

Olyan ez a tetszőlegesen kiválasztott mondat, mint Kleist teljes életműve. Bárhol üssük fel a műveit, bármelyik mondatra bökjünk is, soha egyetlen felesleges szót sem találunk. Mintha előre tudta volna, hogy rövid lesz az élete: nem tett engedményeket, nem kötött kompromisszumot a közérthetőséggel. Kizárólag arra figyelt, ami legbelül izgatta. Így azután a leghidegebb, legkiszámítottabb mondataiban is a szenvedély a legmagasabb hőfokú. És soha nem engedi, hogy ez kialudjon. Mondatai ettől olyan sűrű szövetűek, miként történeteinek a cselekményei is. Perzsel az egész.

Ellenpróbának elegendő kihúzni egy szót vagy kitörölni akárcsak egy vesszőt vagy gondolatjelet, s a mondat erőtlenül összeroskad. Kleist szerkesztői régen százával húzták ki a szerintük felesleges vesszőket, pontosvesszőket vagy gondolatjeleket. A történetek ettől még érthetőek maradtak. De olyanok lettek, mintha egy papírlapot megfosztanának a vízjeltől. Elveszítették a feszültségüket. Mintha kivasalták volna őket. Emlékeztetni kezdtek Fontane vagy a fiatal Thomas Mann elbeszéléseire. Nem mintha ezek nem lennének a maguk nemében tökéletesek. De hasonlítanak egymásra. Közösek abban, hogy előzékenyek az olvasóval szemben, s nem riadnak vissza attól, hogy párbeszédet kezdeményezzenek vele. Vagyis udvariasak. Realisták, a szó legjobb értelmében – azaz demokratikusak. És közösek abban is, hogy nem Kleist írta őket. Kleist ugyanis senkire nem hasonlít. Amint írni kezd, az első mondattól fogva olyan hermetikusan zárt világot épít maga köré, amelyet csak csodálni lehet, de amelyben lehetetlen otthonosan mozogni. Autistának is mondanám, ha a jelzőnek nem lenne annyira negatív mellékzöngéje. Inkább azt mondom hát: kafkai. Érthető, hogy Kafkának ő volt a kedvence. „Tulajdonképpeni vérrokonom”, írta róla. Pontosan tudta, hogy Kleisthez képest a többi író egy nagy sereget alkot – a literátusok seregét. Kleist kívül áll ezen a légión. Némely kortárs kritikusa azt is kétségbe vonta, hogy írónak nevezhető-e egyáltalán. Ha az irodalom egy hatalmas bolygórendszer, ahol, mégannyira különbözzenek is az egyes bolygók, a gravitáció törvénye valamennyit egy kijelölt pályán tartja és harmonikus összjátékukban semmilyen kilengést nem enged, akkor Kleist egy üstököshöz hasonlítható. Ennek is szigorúan kimért a pályája – de semmihez nem igazodik. A saját egyedi pályáját járja, amíg végül el nem ég. A látványa érthetően mindig nagyobb izgalmat vált ki, mint bármelyik bolygóé. Persze üstökösből is van sok; de mindegyik magányos, egyszeri, kivételes. Amilyen Kleist is volt. Vagy Kafka. Vagy Trakl. Vagy József Attila.

Honnan ez a rettenetes feszültség? Úgy gondolom, hogy Kleist valami nagyon nagyot akart. Méghozzá két gyökeresen eltérő, összeegyeztethetetlen célkitűzést akart egyeztetni. Egyfelől megpróbált Goetheként írni, megpróbálta a világ nagy egészét kézben tartani, igyekezett az Egészet megragadni. Ugyanarra törekedett, mint kortársa, Hegel: eljutni a teljességhez, olyan műveket írni, amelyekben minden benne van. A teljesség lebegett a szeme előtt. Úgy, mint a fejedelemnek a Homburg hercegében. Másfelől viszont tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a nagy Egészben, a totalitásban való gondolkodásnak rettenetes ára van. A totalitás gépezetében a rész, az egyedi többnyire morzsaszemmé válik, elsikkad, belemosódik valamibe, fölőrlődik, elveszti a végérvényességre való jogát. Kleist minden idegszálával arra törekedett, hogy az egyesnek, a törékenynek és a tünékenynek megadja a maga végső, kizárólagos jogát. Hogy Homburgnak is éppolyan igaza legyen, mint a fejedelemnek. Végérvényessé akarta tenni azt, ami pillanatnyi. Az Egész igézetében alkotott, de úgy, hogy közben a rész, az egyes, a személyes, az egyedi, a megismételhetetlen bilincselte le a figyelmét.
A rendet és a rendkívülit akarta egyeztetni, anélkül, hogy bármelyiket csorba érné.

Goethe vagy Hegel szemszögéből nézve Kleist mindent aláaknáz, felrobbant. Ő az irodalom terroristája. Goethe „ijesztőnek” találta Kohlhaast, és persze magát Kleistet is. Kleist szemében azonban az lehetett a legijesztőbb, ahogyan Goethe mindent mindennel ki akart békíteni. „Kibékítőügylet”. „Versöhnungsgeschäft”. Maga Kleist találta ki ezt a rettenetes szót Chilei földrengés című elbeszélésében. Közben talán Goethére gondolt, aki, igaz, jóval Kleist halála után, 1826-ban Újraolvasva Arisztotelész Poétikáját című írásában a katarzist így fordította le saját használatra: „kibékítő lekerekítés”. Mi sem állt távolabb ennél Kleisttől. Goethe olyan lehetett Kleist szemében, mint egy békebíró. Mint Adam bíró Az eltört korsóban. Ő viszont alighanem egy kamikázét látott Kleistben. Nem csoda, hogy a Kohlhaast hatszor fordították le japánra, A chilei földrengést pedig tízszer. S a magyar mellett a japánoké a legteljesebb idegen nyelvű Kleist összkiadás.

De a másik oldallal sem volt több szerencséje. A romantikusok szemében szálka lehetett, hogy Kleist mindig mindent le akart zárni, be akart fejezni, állandóan valamilyen megoldáshoz el akart jutni. Föl sem merült benne, hogy Novalis vagy a Schlegel-testvérek nyomába lépve töredékekkel kísérletezzen. Ha másból nem, az írói pályájának küszöbét jelentő Kant-krízis során megtanulta, hogy mindig a maximumra törekedjen – hogy mindenből kisajtoljon valami bizonyosságot, akár annak árán is, hogy közben ebbe az akaratba minden belerokkanhat vagy akár bele is pusztulhat. Hiszen még Kohlhaas Mihály rettenetes történetét is addig csűrte és csavarta, amíg hőse szert nem tett arra a megbékítő tudásra, hogy van bizonyosság – s így azután a happy ending sem marad el. Ugyan kit zavar, hogy Kohlhaast kivégzik, ha egyszer ő maga sem bánja ezt: „semmihez sem fogható nyugalomban és megelégedettségben teltek utolsó napjai.” Ahol a szereplők szélsőséges jelleméből következően mindennek fel kellene robbannia, ott végül megmenti a helyzetet (O…. márkiné, Homburg hercege, Heilbronni Katica, Herrmann csatája). De ahol hagyja, hogy elfajuljanak az események, ott is gondoskodik róla, hogy az olvasón vagy nézőn végül mély nyugalom vegyen erőt (A Schroffenstein család, Pentheszileia, Eljegyzés Santo Domingón vagy A lelenc). Talán az Amphitryon az egyetlen műve, amelyet nyitva hagy. Bár ki tudja. Alkmene végső sóhaja – „Ah!” – úgy is hallgatható, mint amiben az egész univerzum töredékekre hullik szét.

Csak egész van – miközben csak fragmentum van. A végleteket egyesítette, s ezzel beváltotta azt, amit az idős Wieland remélt tőle: hogy betölti azt az üres helyet, amelyet még Goethe vagy Schiller sem tudott betölteni – nevezetesen a görögök és Shakespeare fájó hiányát a német irodalomban. Goethe alapvetően negatív vélekedése nem magyarázható pusztán személyes ellenszenvvel. Sokkal inkább a minőség iránti csalhatatlan érzékével. Pontosan tudta, kicsoda Kleist. Nem lehetett nem észrevennie, hogy Kleisthez hasonlóan csak egy Shakespeare vagy egy Racine tudta úgy szem előtt tartani állandóan a Teljességet, hogy közben másra sem ügyelt, mint hogy óvja a részletek törékenységét. Olyan üstökösnek láthatta hát, amely a legszívesebben az egész Naprendszer keringését a saját rendkívüli pályájához igazította volna.