Wojciech Przybylski
Az első benyomás és további észlelési hibák

Az emberi tudat tele van buktatókkal, amelyek leegyszerűsítik és meghamisítják, azt, ahogyan a valóságot észleljük: milyen észlelési hibákat kerüljünk el, ha nem akarunk bedőlni az álhíreknek?

Lépten-nyomon kísérnek minket a különböző észlelési hibák. Ha télen a meleg lakásból kilépünk az utcára, és megkérdezik tőlünk, hány fok van, akkor nagy valószínűséggel azt fogjuk felelni, hogy mínuszfokok vannak. Mindenesetre addig, amíg meg nem pillantjuk az első pocsolyát, amely nincs befagyva - egyértelmű bizonyítéka annak, hogy 0 fok felett van a hőmérséklet. Libabőrünk és vacogó fogaink tévútra vittek minket, és mi feltételezésünket automatikusan valóságként interpretáltuk.
 
Amikor eseményeket értékelünk, vagy döntéseket hozunk, nem ritkán első benyomásainkra hagyatkozunk. Az emberi tudatnak ezeket a buktatóit, amelyek leegyszerűsítik, sőt néha meg is hamisítják azt, ahogyan a valóságot észleljük, nevezzük észlelési hibáknak. Többek között ezek tehetnek arról is, hogy a közösségi média ugyanolyan erősen befolyásolja gondolkodásunkat, mint fizikai érzeteink.
 
Annyi észlelési hibát azonosítottak már (be), hogy nehéz mindet megjegyeznünk. Néhányat közülük tudatosan használunk, hogy jobban megértessük magunkat: az agy bizonyos működési módjai lehetővé teszik számunkra, hogy lekössük a velünk szemben álló figyelmét, hogy absztrakt problémákról való elképzelést közvetítsünk felé, és felkeltsük empátiáját. Ebben a szövegben is találhatóak majd olyan metaforák és egyéb stíluseszközök, amelyek arra hivatottak, hogy megkönnyítsék az olvasó számára a megértést, valamint hogy hasznos tanácsokkal lássák el az észlelési hibákat illetően.

Hogyan használják ki az újságírók az észlelési hibákat?

Amikor fontos társadalmi problémákról beszélünk – mint például szegénység, kirekesztettség, erőszak és betegség –, akkor ezt szívesebben tesszük konkrét emberi sorsok példájával, hiszen ezek jobban megérintenek minket, mint az absztrakt számadatok. Könnyebben figyelünk oda olyasvalakire, és reagálunk szándéka szerint, ha egy társadalmi problémát a másik fél emberi arccal ruház fel. Ám ez fordítva is működik: a "menekülthullám" elembertelenített metaforája, amely bejárta Európát, olyan hatalomra tett szert, hogy egész társadalmak politikai nézeteit és döntéseit befolyásolta.
 
Mindkét esetben fontos szerepet játszanak az észlelési hibák.  Az első esetben az áldozattal való közvetlen azonosulás lényegesen erősebb érzelmi reakciót vált ki, mintha a témát objektíven, statisztikákkal alátámasztva mutatták volna be. A második esetben egy időben két jelenséggel van dolgunk: először is a külső csoport észlelt homogenitásának jelenségével, vagyis azzal, hogy hajlunk arra, hogy egy csoport egyes tagjainak negatív vagy pozitív tulajdonságait az egész csoport minden egyes tagjára vonatkoztassuk. A másik jelenség az ún. csoportosítási illúzió, amikor olyan ok-okozati összefüggéseket keresünk, amelyek valójában nem is léteznek, mint például a menekültek számának növekedése és a terrortámadások között.
 
Az újságírók aztán ügyesen ki is használják ezeket az észlelési hibákat, úgy, hogy a tényeket lehetőleg érdekesen és nyomatékosítva tárják elénk. Gyakran tekintélyekre és szakértőkre hivatkoznak, akik állításait csak ritkán kérdőjelezzük meg (tekintélycsapda). Egy további stratégia, hogy úgy adnak elő szokatlan eseményeket, hogy felkeltsék érdeklődésünket egy probléma és annak okai iránt. Ez az ún. első tényező hatásnak köszönhető, vagyis annak az emlékezetünkben lezajló jelenségnek, hogy a korábban beérkezett információkra jobban emlékszünk, mint a később beérkezőkre. A fontos információk jobban emlékezetünkbe vésődnek, és így azokat később az első, megdöbbentő példa alapján vissza is tudjuk adni.

Érzelmeink miatt tévedünk

Akkor válik problémássá a dolog, amikor (már) nem vagyunk tudatában az észlelésünket torzító hibáknak. Ez legfőképp akkor történik, amikor időszűkében vagyunk és erős érzelmi hatás alatt állunk. Tehát például, amikor részt veszünk a közösségi médiában zajló heves vitákban. Ilyen pillanatokban már kevés észlelési hiba is ahhoz vezethet, hogy nem ismerünk fel hamis bejegyzéseket, hagyjuk, hogy azok befolyásoljanak minket, sőt, így is adjuk azokat tovább. Éppen ebben rejlik az álhírek romboló hatása: természetes működési mechanizmusainkat használják ki, hogy a hamis információkat végül mi magunk indokoljuk meg és adjuk tovább.
 
Ha el akarjuk kerülni az észlelési hibákat, tudnunk kell, hogyan azonosítsuk be őket, és saját gondolkodásunkat is kritikusan felül kell vizsgálnunk. Mindenekelőtt ne feledkezzünk meg a holtpont-hatásról: mások észlelési hibáit észrevesszük, noha mi sem vagyunk mentesek ezektől. Arra koncentrálunk, hogy hibát találjunk a másik érvelésében, és közben elfeledkezünk arról, hogy saját érveinket objektív górcső alá vegyük. Az ún. harmadikszemély-hatás meg is erősít minket meggyőződésünkben: szentül hisszük, hogy a tömegkommunikációs eszközök másokat erősebben befolyásolnak, mint minket.
 
Olykor hajlunk a fatalizmusra is, függetlenül politikai nézeteinktől. Az a meggyőződés, hogy régebben minden jobb volt, és hogy a mai világ a katasztrófa felé tart, perspektívánk beszűküléséhez vezet. Lehetséges, hogy egyenesen azt reméljük, hogy legrosszabb feltevéseink igazolódjanak be, és ezért tiltakozunk az ellen, hogy bizonyos témákat és személyeket egy másik, jobbszándékú szemszögből vegyünk szemügyre? Itt bizony a legelterjedtebb észlelési hibáról van szó, az ún. megerősítési torzításról: arról a hajlandóságunkról, hogy azokat az információkat részesítsük előnyben, amelyek igazolják saját prekoncepciónkat vagy hipotézisünket, tekintet nélkül az információ igaz vagy nem igaz voltára. Ezzel hozható összefüggésbe az ellenséges médiahatás: a saját meggyőződésünknek ellentmondó szemléleteket letudjuk annyival, hogy azok a "hazugságsajtó" termékei. Ez a leértékelő szemléletmód annál kevésbé esik nehezünkre, mivel a kiadók és az újságírók valóban egyre kevesebbet adnak az objektivitásra.

Az észlelési hibák az álhírek alapjai

A közösségi média korszakában a csoportgondolkodás egy sajátos változata alakult ki. Hajlunk a csordaösztönre és szívesen érezzük magunkat egy nagy csoport részeként. Gyakran csak azért veszünk át véleményeket, amelyeket a médiában terjesztenek, mert azok azonosak "csoportunk" véleményével is. Ez a konformista viselkedés megsokszorozódik, és ez okozza az ún. nyájszellem-hatást. Ezért a megsokszorozódásért az elérhetőségi zuhatag felelős, egy olyan önmegerősítő folyamat, mely során a kollektív hit egyre és egyre elfogadottabbá válik, pusztán azáltal, hogy ismétlődően szóba kerül. Ezt a trükköt a dezinformációs kampányok tudatosan használják: a szenzációhajhász híreket úgynevezett „social bot”-ok, vagyis olyan eszközök segítségével terjesztik, amelyek automatikusan generálnak hozzászólásokat, és amint azokat a gyanútlan felhasználók, valamint a nagyobb médiumok felkapják, a szóban forgó profilokat ismét törlik, eltüntetve ezzel minden nyomot.
 
Az ilyen és hasonló módon elterjesztett előítéletek, amelyek gyakran irányulnak politikusok, vagy konkurens termékek ellen, akkor sem tűnnek el, ha már objektíven megcáfolták azokat. Ezért két, már említett észlelési hiba felelős. Előnyben részesítjük a korábban beérkezett információkat a később beérkezettekkel szemben (első tényező hatás), és megpróbáljuk már fennálló meggyőződéseinket igazolni (megerősítési torzítás).
 
Ehhez társul még egy további, viszonylag újonnan felfedezett észlelési hiba, a visszafelé elsülés effektusa, vagyis az új tények, amelyek ellentmondanak saját politikai nézetünknek, azon felül még meg is erősítik azt – főleg akkor, ha magunkat tévedhetetlennek hisszük. Bizonyára ez magyarázza olyan pártok választási győzelmét, amelyek annak ellenére élvezik választóiknak töretlen támogatását, hogy újra és újra azon kapták őket, hogy valótlanságot állítanak.
 
Az álhírek problematikáját tehát nem lehet csak a róluk való megnövekedett tudás szempontjából megközelíteni. Megéri jobban odafigyelni saját "intellektuális higiéniánk"-ra, valamint saját magunkat legalább naponta egyszer egy észlelési hibán rajtakapni – hogy legközelebb lehetőleg ne kövessük el újra.