Monika Helak
Hogyan vált a szóbeszéd álhírré

A "fake news" (álhír) fogalma 2016-ban kezdte meg pályafutását, amikor Donald Trump megnyerte az amerikai elnökválasztási kampányt, és amikor Nagy-Britannia polgárai arra az elhatározásra jutottak, hogy országuk lépjen ki az Európai Unióból. Mind az elnökválasztási kampány az Egyesült Államokban, mind a Brexit körüli vita olyan híreken alapult, amelyekről később kiderült, hamisak voltak. És mindezek ellenére sem az amerikai elnök környezetéből, sem a Brexit ötletgazdái közül nem vontak felelősségre senkit azért, hogy a közvéleményt tévútra vezették.

Ez volt az a pillanat, amikor filozófusok és szociológusok egyszer és mindenkorra kinyilvánították, hogy a posztpolitika[1] korszakának hajnalán vagyunk, vagyis egy olyan korszakban, amikor az igazság nem bír többé jelentőséggel, és amikor ezzel szemben az érzelmek válnak alapvető eszközzé a hatalomért folytatott harcban. Azonban ezt a politikai fogalmat ismerhetjük már a történelemből is.

Álhírek márpedig mindig is léteztek

Donald Trump győzelme és a Brexit távolról sem tartoznak az első esetek közé. Az egyik leghírhedtebb példa, amikor Octavianus és Marcus Antonius küzdött a hatalomért a Római Birodalomban. Octavianus elhatározta, hogy befeketíti ellenfele "imidzsét". Ehhez pénzérméket használt annak képével, és olyan feliratokkal látta el azokat, amelyek Marcus Antoniust gyengének, és Kleopátra egyiptomi uralkodónő béklyóiban vergődő embernek írták le. Octavianus forgalomba hozta az ily módon megváltoztatott érméket, hogy negatív képet terjesszen riválisáról.

Rosszindulatú szóbeszéd ásta alá Marie Antoinette jó hírét is. A neki tulajdonított mondás az éhező parasztokról ("Ha nincs kenyere a népnek, egyen kalácsot") azt volt hivatott szemléltetni, mennyire eltávolodott az uralkodó elit a néptől, és ezzel egyben a francia forradalomrémtetteit is igazolta. Csak az hibádzik, hogy a királyné ezeket a szavakat valószínűleg sosem ejtette ki a száján. Jean Jacques Rousseau jegyezte fel azokat, és "kalács" helyett inkább "brioche"-ról lehetett szó, egy könnyű francia péksüteményről. A mondat Rousseau szerint Mária Teréziának volt tulajdonítható, és lánya, Antoinette csupán tíz éves volt, amikor a könyv megjelent. Ennek ellenére mind a mai napig egyes történelemtanárok is ezt a valótlanságot szajkózzák.

A totalitárius rezsimek is tisztában voltak a téves információk hatalmával. Retorikai tehetségének és a média monopolizálásának köszönhetően Joseph Goebbels könnyedén terjeszthetett hazugságokat a zsidókról, például állítólagos gazdasági összeesküvésükről, vagy arról, hogy betegségeket terjesztenek. A Szovjetunióban arra használták a médiát, hogy a kapitalista országok karikatúráját mutassák be. Lengyelországban is akadtak olyanok, akik a krumplibogárok elszaporodását az ötvenes években az USA ellenséges légierő manővereinek számlájára írták. Ez az eljárás azt a célt szolgálta, hogy a népességet az ellenség ellen feltüzelje, még ha ez azt is jelentette, hogy valótlanságot állítanak.

A dezinformációs kampányok bevetése még mindig hatásos fegyver a célok eléréséhez. Az Ohio-i Egyetem kutatásai azt sugallják, hogy az álhírek nemcsak abban játszottak közre, hogy Donald Trump megnyerje az elnökválasztási kampányt, hanem abban is, hogy ezt a győzelmet egyenesen biztosítsák számára.[2] Nagy Britanniában többek között azzal érveltek a Brexit mellett, hogy az EU-ba befizetett magas tagsági díjakat inkább a brit egészségügyre kellene fordítani. Időközben azonban kiderült, hogy az NHS (nemzeti egészségügyi szolgálat) működésének költségei a kilépéssel inkább növekedni fognak.[3]

És ennek ellenére az álhírek szüntelen kísértenek minket….

A társadalmi-kulturális kontextus változott meg, és ez az, ami a média manipulációinak nagyobb súlyt kölcsönöz, mint eddig. A mai társadalmat nagyon gyakran információs társadalomnak is nevezik - minden egyes embert eddig sosem tapasztalt mértékű inger bombáz. Ezt a trendet a rádió indította el, amely már egyenesben is tudta közvetíteni a híreket; a televízió feltalálása pedig a folyamatot csak felgyorsította úgy, hogy képekben tudósított a világ minden tájáról. Később az internet is szerepet kapott ebben a folyamatban, hiszen az információk állandó hozzáférhetőségi lehetőségét biztosította, és egy addig sosem látott interaktivitást tett lehetővé. Sok ember számára szinte függőséggé vált, hogy élőben zajló eseményeket kövessen figyelmemmel, ill. hogy megossza és kommentálja azokat. Ennek eredményeképpen a jelentős események nagyon közel kerültek mindennapi életünkhöz.

Agyunknak azonban csak korlátlan lehetőség áll rendelkezésére, ami az adatok feldolgozását és azok kritikus elemzését illeti. Ezért aztán a médiumok, hogy szórakoztassák a fogyasztókat, egyre újabb módokat eszelnek ki, egymást túllicitálva igyekeznek érdeklődésüket minél hangzatosabb címekkel felkelteni. Az, hogy lemondtunk az önálló gondolkodásról, ami csak akkor lehetséges, ha inger nélküli időszakok is beékelődnek ebbe a folyamatba, fájdalmas következményeket von maga után. Ezt jól példázza a Brexit is: még támogatóit is meglepte, hogy az eljárás, amelyet megszavaztak, milyen társadalmi és gazdasági költségekkel jár, noha ezt előre is tudhatták volna.

…és bárki terjesztheti azokat

Nemcsak az ingerek száma és az a sebesség változott meg, ahogyan terjednek, de megváltoztak azok is, akik terjesztik őket. Évszázadokkal ezelőtt a hamis információk terjesztése még egy átgondolt stratégia része volt, amelynek bevetését, tekintettel az azzal járó költségekre és az ahhoz szükséges képességekre, csak az elit néhány képviselője engedhette meg magának: uralkodók, hademberek, és a kulturális élet befolyásos képviselői. Manapság azonban, a közösségi média korszakában, amely legfőbb csatornája az álhírek terjesztésének, és amelyhez mindenki szabadon hozzáférhet, egészen másképp áll a dolog.[4] Hiszen mindenki ugyanazon az alapon tehet közzé tartalmakat, amelyeket éppen helyesnek vagy alkalmasnak talál.

Az álhírek "feladóinak" egy része azokból az internet felhasználókból kerül ki, akik azokat (ön)tudatlanul osztják meg, mert dühösek vagy felindultak, és eközben ugyanazoknak a társadalmi és pszichológiai működési mechanizmusoknak az áldozatai, amelyek a "hétköznapi" szóbeszédek ismételgetésénél is hatnak. Ám vannak hivatásos hazudozók is. Ismerünk olyan eseteket, amikor egész felhasználói csoportokat azzal a kizárólagos feladattal foglalkoztatnak, hogy meghamisított, érzelmekre játszó információkat osszanak meg, és így megfelelő "forgalmat" generáljanak. Ezt az eljárást hívják "astroturfing"-nak, amely olyan szervezetet (vagy kampányt) jelöl, amelyet látszólag egy alulról jövő – civil – kezdeményezés hozott létre, de amely valójában valamilyen politikai-vállalati üzenetet közvetít, miközben függetlennek és pártatlannak adja ki magát. Többek között reklámügynökségek használják ezt a módszert, úgy akarván ügyfeleik nyakába sózni termékeket, hogy azokat a közösségi fórumokon elégedett (mert lefizetett) felhasználókkal dicsértetik.

A negyedik különbség maga a technológiai folyamat, ahogyan az álhírek láthatósága a közösségi portálokon megjeleníthető és növelhető, és amely önmagukat sokszorosító bot-ok segítségével automatizálható. Ez a megoldás pedig egyértelműen olcsóbb és gyorsabb, mint Octavianus érméi -  2015-ben például Andrzej Duda lengyel elnök kampányfőnökei állítólag minden automatikusan generált bejegyzésért két zlotyt fizettek.[5]

Erősségünk gyengeségünkben rejlik

Manapság az álhírek terjedéséért és terjesztéséért két olyan jelenség a leginkább felelős, amely együttvéve a nyugati társadalmak vonzerejét adja: a tömeges hozzáférés a médiához és technikai fejlődés. Noha a dezinformációs kampányoknak súlyos következményei vannak, mégis nehéz ellenük sikeresen küzdeni, mert ez visszalépést követelne egy olyan korba, amelyben csak néhány kiváltságos személynek volt hatása a nyilvános vitákra és a közbeszédre. És ezeknek a keveseknek állna akkor minden eszköz a rendelkezésére, hogy az álhíreket saját céljaikra használják - ami már az ókorban is így volt. Egy szisztematikus megoldás kidolgozása még a jövő zenéje. Annál fontosabbá válik a napi gyakorlat "alulról jövő" szerveződése: hogy növeljük az állampolgári tudatosságot, hogy megtanuljunk kritikusan gondolkodni, és hogy felemeljük hangunkat a hazugságok ellen.


Jegyzetek

[1]  Paweł Kusiak, Postpolityka. W poszukiwaniu istoty zjawiska [Posztpolitika. Egy jelenség lényegének keresése], in: „Colloquium 3”, 2011, S. 157-180. Internetes hozzáférés: http://bazhum.muzhp.pl/media/files/Colloquium/Colloquium-r2011-t3/Colloquium-r2011-t3-s157-180/Colloquium-r2011-t3-s157-180.pdf
[2] Aaron Blake, A new study suggests fake news might have won Donald Trump the 2016 election, “The Washington Post”, 3. April 2018. Internetes hozzáférés: https://www.washingtonpost.com/news/the-fix/wp/2018/04/03/a-new-study-suggests-fake-news-might-have-won-donald-trump-the-2016-election/?noredirect=on&utm_term=.b14bb83bea07
[3] Prof. Mark Exworthy, The NHS and Brexit, Portal der University of Birmingham. Internetes hozzáférés: https://www.birmingham.ac.uk/research/perspective/nhs-and-brexit.aspx
[4] Mindezt részletesebben egy infografikán szemléltetjük a visszhangkamrák és az információ terjedésének sebessége a közösségi médiában vonatkozásban - 38-39. oldal
[5] Spychalski: Nie było żadnych nieetycznych działań w czasie kampanii prezydenckiej Andrzeja Dudy [Nem történt semmi etikátlan Andrzej Dudas elnökválasztási kampánya során], „Dziennik Gazeta Prawna”, 14. September 2018. Internetes hozzáférés: https://www.gazetaprawna.pl/artykuly/1258632,nie-bylo-zadnych-nieetycznych-dzialan-w-czasie-kampanii-prezydenckiej-andrzeja-dudy.html