gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Keretezés
„A patriotizmust állítanám a középpontba”

Elisabeth Wehling a re:publica oldalon
Elisabeth Wehling a re:publica oldalon | Fotó: Martin Kraft, CC BY-SA 3.0

Hogyan manipulálja az embereket Donald Trump a nyelvhasználatával, és miért hasznos számára a „Fire and Fury” című könyv? Miért a családunk határozza meg a politikai meggyőződéseinket? Hogyan sikerülhetne meghaladni a társadalmi megosztottságot az Amerikai Egyesült Államokban? Elisabeth Wehlinggel beszélgettünk, aki azt kutatja a Berkeley Egyetemen, hogy hogyan hatnak a szavak a világképekre.

Wehling asszony, hogyan hoznak politikai döntéseket az emberek?
 
Hadd mondjam el inkább először is azt, hogy hogyan nem hoznak. Ugyanis erősen befészkelte magát a politikusok, a politikai elemzők, de általában véve az állampolgárok fejébe is az a mítosz, miszerint önös anyagi érdekeik alapján döntenek az emberek. Szóval aki azt mondja, hogy csökkenteni kell az adókat, az máris megnyerte magának a gazdagokat. A nők pedig automatikusan arra a politikusra szavaznak, aki saját bevallása szerint síkra száll a nők jogaiért. Csakhogy – amint azt számtalan ellenpélda is bizonyítja – ez egyáltalán nem igaz. Az emberek nem racionális megfontolások alapján kötelezik el magukat az egyik vagy a másik politika mellett, hanem aszerint, hogy hogyan értékeli a világot az agyuk.
 
Vagyis?
 
Nem objektív módon, hanem különféle értelmezési kereteken, úgynevezett frame-eken keresztül szemléljük a világot. Olyan értékelő mechanizmusok ezek, amelyeket életünk során sajátítunk el, jó néhányat már korai gyermekkorunkban, és amelyek mindig bizonyos érzékletekhez, illetve pszichikai állapotokhoz kötődnek. Például: Ha csecsemőként piszkos vagyok, és tele van a pelenkám, vagy valami szennyezett dolgot eszem, akkor rosszul érzem magam: viszketni kezd a bőröm, vagy elrontja a gyomromat a romlott étel. Az agyam pedig párhuzamba állítja egymással a testi tisztátalanságot és a negatív emóciókat. Ilyen, a kutatásban „elsődleges jelenetek” névvel illetett tapasztalatokon keresztül sajátítunk el bizonyos kognitív mintákat, később pedig ezeknek a segítségével gondolkozunk arról, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ezért mondjuk például azt, hogy valakinek mocskos gondolatok járnak a fejében, vagy hogy valaki mossa a kezeit.

Öntudatlanul többnyire a család jár a fejünkben olyankor is, amikor a politikáról gondolkodunk.

És mi köze ennek a politikához?
 
A politikai döntések morális döntések. Az a kérdés, hogy jónak vagy rossznak találunk-e egy bizonyos javaslatot. A „jó” és a „rossz” azonban meglehetősen elvont kategóriák, ezért bevonjuk a róluk való gondolkodásba azokat a kognitív mintákat, amelyeket a pozitív, illetve negatív érzelmekkel kapcsolatban sajátítottunk el. Az igazán izgalmas kérdés így hangzik tehát: Mitől van az, hogy nagy mértékben eltérő politikai álláspontokat képviselünk, ha egyszer mindannyiunk elsődleges tapasztalatai többé-kevésbé hasonlóak? Vagyis az, hogy Ön – mondjuk – elkötelezett progesszív, én pedig megrögzött konzervatív vagyok?
 
Tényleg, mitől van ez?
 
Mai tudásunk szerint ez legalábbis részben genetikai okokból fakad. Minden egyes ember másképp reagál bizonyos tapasztalatokra, és több vagy kevesebb hajlama van például az agresszióra vagy az empátiára. Másrészt viszont sok mindent megtanulunk életünk során az elsődleges tapasztalatokon túl is. Megtanuljuk mindenekelőtt azt, hogy hogyan kellene bánnunk egymással egy-egy társadalmi csoportban, és mit kellene tenniük az autoritásoknak ahhoz, hogy rendben menjenek a dolgok. Az első és legközvetlenebb tapasztalatunk természetesen a család. Öntudatlanul többnyire a család jár a fejünkben olyankor is, amikor a politikáról gondolkodunk.
 
Hasonlóan képzeljük el a politikát, mint a családot?
 
Rendszerint sok mindent elárul az emberek politikai álláspontjáról az, hogy mit tartanak a családban való együttélés helyes formájának. Ha például feltenném Önnek azt a kérdést, hogy erős kézre vagy empátiára van-e szükségük inkább a gyerekeknek, akkor a válasza sokat elárulna arról, hogy milyen politikai meggyőződést vall. A baloldaliak az empátia mellett foglalnak állást, mégpedig arra a meggyőződésre alapozva, hogy a csoport tagjainak jóakarattal, gondoskodással kell viseltetniük mind saját maguk, mind pedig egymás iránt: ők ilyennek képzelik el azt a csoportot, ahol rendben mennek a dolgok. Ha viszont jobboldali lennék, akkor inkább azt mondanám: Csakis az a gyerek viszi valamire az életben, akit erős kézzel fognak. Az ember nem a természettől fogva jó, hanem nevelésre szorul, a szigor tehát a szeretet kifejeződése. A politikáról pedig ebben az esetben bizonyára így nyilatkoznék: Bánjunk csak visszafogottan a szociális segélyezéssel, mert a saját teljesítmény nélkül juttatott javak elpuhítják az embert, és a menekülteknek sem használunk azzal, ha ajnározzuk őket.
 
Elképzelhető lenne ez fordítva is, nevezetesen úgy, hogy a politikai gondolkodásunk befolyásolja a nevelésről vallott felfogásunkat.
 
Erről is készítettünk egy tanulmányt a Berkeley Egyetemen, és arra az eredményre jutottunk, hogy politikai polarizációhoz vezet, ha a családi ideáljaikról kérdezzük az embereket. Sokkal egyértelműbben konzervatív vagy progresszív álláspontra helyezkednek ilyenkor, a közép pedig jóformán kiürül. Fordított esetben viszont nem tapasztalunk semmi ilyesmit. Semmiféle hatása nincs a családot illető felfogásra annak, ha a politikai meggyőződéseikre, például a „szociális függőágyban heverésző naplopókra” vagy „az egyre akutabbá váló környezetszennyezési problémákra” emlékeztetjük a kísérleti alanyokat. Márpedig ez egyértelműen bizonyítja, hogy itt csakis a konkrétumoktól haladunk az elvont álláspontok felé, és nem fordítva, vagyis a világban szerzett közvetlen tapasztalaink alapján értelmezzük az elvont problémákat.
 
Hogyan kell politikailag meggyőzni az embereket, ha egyszer nem racionálisan döntenek? Hogyan kell megnyerni egy választási csatát?
 
A meggyőző politika az emberek értékeire apellál. Tudjuk, hogy az egyes ideológiák különféleképpen reagálnak bizonyos morális metaforákra. A tisztaság metaforája például alapvetően fontos a konzervatív, és sokkal kevésbé az a progresszív emberek számára. Donald Trump az olyan politikus mintapéldája, aki pontosan tudja, és ki is használja ezt. Nemrégiben jelent meg róla a Fire and Fury című könyv, amit akár PR-sikerként is elkönyvelhet.
 
Hogy érti ezt?
 
Mindjárt elmagyarázom. Tehát: Amint már említettem, a konzervatívokban erős metaforikus tisztaságszükséglet működik. Az ő agyuk érzékenyebben reagál a tisztaságra, illetve a tisztátalanságra, és ezt kísérletek is igazolták. Egyértelműen jobbra tolódnak például az álláspontok, ha romlott hal szagát fújjuk be a laborba, miközben kérdőívet töltenek ki az emberek. Trump és stábja már a választási kampány kezdete óta használja a morál mint tisztaság metaforáját: a „disgusting” jelzőt aggatják mindenre, ami nem tetszik nekik. Mit is mondott Huckabee Sanders most, a Fire and Fury megjelenése után, amikor a könyvben szereplő állításokról kérdezték? Nem azt mondta, hogy „megalapozatlanok” vagy „hazugok”, hanem „disgusting”-nak, vagyis undorítónak nevezte őket, mégpedig teljesen tudatosan, számolva azzal, hogy odafigyelnek a szavaira az egész világon.

Egyértelműen jobbra tolódnak az álláspontok, ha romlott hal szagát fújjuk be a laborba, miközben kérdőívet töltenek ki az emberek.

Tulajdonképpen inkább elismerésnek hangzik a könyv címe, a „Fire and Fury” is.
 
Pontosan így van. Erőt és hazafiságot sugároz ez a cím.
 
És miért nevezte Ön PR-sikernek ezt a könyvet?
 
Hasznára van Trumpnak ez a könyv, akárcsak az a hatalmas érdeklődés, amelyet kiváltott, hiszen beleillik a szokásos taktikájába: Valahányszor fontos politikai eseményekre kerül sor, valahányszor olyan döntések állnak a küszöbön, amelyek komoly tiltakozást válthatnának ki, Trump kirobbant valami botrányt – mondjuk a Twitteren, vagy ahol éppen lehet. Ezúttal az adóreform volt napirenden: rohamtempóban elfogadták, aztán még hozzá is toldottak ezt-azt. Bevittek egy mélyütést az amerikai demokráciának és a lakosságnak, a reform ugyanis a szupergazdagok érdekeit szolgálja az állampolgárok többségének kárára. A médiafigyelem nagy része mégis a Fire and Fury-re összpontosul – nézze csak végig a címlapokat. Trump szempontjából tekintve nagyszerű figyelemelterelő mechanizmus ez. A következő ügy egyébként a vízumrendszer lesz, amelyet az elnök újabban egyszerűen csak „lottó”-nak titulál, mondván: Más országok „bedobják” a rendszerbe a maguk legrosszabb embereit – ami persze tényszerűen nem igaz –, Amerika pedig „vakon válogat közülük”. Erős, jóllehet hamis metafora ez is.
 
Úgy tűnik, hogy a konzervatívok sokkal jobban értenek a politikai framinghez a progresszív tábor képviselőinél. Mi lehet ennek az oka?
 
A konzervatívok narratívái tényleg gyakran következetesebbek, hatásosabbak, és ez részint a sokkal szervezettebb kommunikációjukra vezethető vissza. A konzervatívok nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a szervezett kommunikációnak, a hierarchikus struktúráknak, míg a progresszív csoportok inkább abból indulnak ki, hogy mindenki más egy kicsit, úgyhogy mindenki írhat és mondhat, amit akar. Csakhogy ez a stratégia alkalmatlan egy-egy politikai márka népszerűsítésére, illetve egy kohenerens világkép közvetítésére. A progresszív tábor ráadásul rendszerint kevesebb anyagi erőforrást fordít a kommunikációra.
 
Valószínűsíthetünk – legalábbis a német nyelvterületen – még egy további okot is: a progresszív tábor itt, úgy tűnik, nem hajlandó belátni azt, hogy hogyan működnek valójában az emberek, így aztán körömszakadtáig ragaszkodik a puszta tények meggyőző erejébe vetett aufklérista reményekhez. Annál is inkább, mert máskülönben a legrosszabbal is számolni kellene.
 
Így igaz, és ez csakugyan komoly probléma. Pedig csak az idejét vesztegeti az, aki nem hajlandó felfogni a kognitív tudományok eredményeit, aki nem veszi tekintetbe, hogy éppen azért van szükség a tudatos beszédre, mert a politikai döntések nagy része öntudatlan tényezőkön alapul. Sokan pontosan tudni vélik persze azt – és ez a legviccesebb a dologban –, hogy ők csakis tudatosan gondolkodnak. De hát hogyan számolhatna be bárki is ad hoc arról, amit nem tudatosan tesz, ha egyszer nem tudatosan teszi?

El kellene gondolkodnia a demokráciafelfogásáról mindenkinek, aki kizárólag reklámnak tekinti a politikai kommunikációt.

Könnyen az a benyomásunk támadhat, hogy igaza van Jonathan Haidt pszichológusnak, amikor azt állítja, hogy a baloldal sokat beszél az igazságosságról meg a szolidaritásról, de alig ismer el más értékeket. A konzervatívok, úgy tűnik, ebben a tekintetben sokkal jobban állnak.
 
Jonathan Haidt állításait erősen vitatja a tudományos közösség. A morális alapok elmélete túlságosan szűk metszetben vizsgálja az ideológiát. Más kutatási projektek – többek között a miénk is – jóval differenciáltabb modelleket használnak, és akár harminc releváns frame-et, azaz gondolkolkodási mintát is figyelembe vesznek. Érdemes tehát kétkedve fogadni azt a felvetést, hogy az egyik politikai csoport csakis szűk keretek között képes gondolkodni, és mindössze két értéket tart relevánsnak, szemben a másikkal, amely differenciáltabb nézeteket képvisel, és nem kevesebb, mint öt morális paraméterhez igazodik.
 
Ön szerint tehát mindkét csoport értékek egész sorát vallja magáénak?
 
Természetesen. Vegyük például a saját csoport, az ingroup hosszú távú jólétének szem előtt tartását, amit Haidt a konzervatív tábornak tulajdonít. Kétségkívül közösségi téma, és minden bizonnyal a fent említett körbe tartozik, mégis hagyományosan baloldali témának számít például a fogyasztóvédelem: a káros összetevők feltüntetése az élelmiszereken, az ipari módszereket alkalmazó mezőgazdaság kritikája. Minden attól függ, hogyan tesszük fel a kérdést. Ha a csoportlojalitásra kíváncsi, akkor többre megy, ha az amerikai zászló elégetéséről érdeklődik, vagy azt kérdezi, hogy akár szigorú rendszabályok bevezetésével is védeni kell-e a közösséget attól, hogy esetleg kárt szenvedjen.
 
Ön egyébként sem híve annak, hogy tudatosan olyan értékeket hangoztasson valaki, amelyeket valójában nem képvisel.
 
Így igaz. A tisztességes politikus nem eladni akarja a politikáját, hanem mindenki számára nyilvánvalóvá teszi a maga politikai identitását, hogy azok, akik egyetértenek vele, támogathassák. Ez a demokrácia alapgondolata. El kellene gondolkodnia a demokráciafelfogásáról mindenkinek, aki kizárólag reklámnak tekinti a politikai kommunikációt.
 
Hogy visszatérjünk konkrét példánkra, az Amerikai Egyesült Államokra: Hogyan kellene eljárniuk a politikusoknak, ha rendbe akarnák szedni ezt a most végletesen megosztott országot?
 
Az amerikai társadalom megosztottsága nem új jelenség, hanem egy évtizedek óta zajló folyamat eredménye. A közép kiürül, miközben egyre extrémebbekké válnak a szélsőségek. Hogyan lehetne áthidalni ezt a megosztottságot? Minden azon múlik, hogy sikerül-e – és ha igen, hogyan – a mérsékelt konzervatívoknak és a progreszív tábornak megteremtenie az összetartozás érzését, előtérbe állítva azt az eszmét, hogy egymás segítségére vagyunk utalva. Jelenleg nem létezik az Egyesült Államokban közösségi érzés abban az értelemben, hogy az állampolgárok valóban felelősséggel viseltetnének egymás iránt. Nem létezik az a meggyőződés, hogy az egészségügyi ellátás, az oktatás, továbbá az élet és a testi épség alapvető védelme minden egyes állampolgárnak elidegeníthetetlen alapjoga.
 
Hogyan festene fő vonalaiban egy ilyen kampány, ha Ön tervezné meg?
 
A patriotizmus állítanám a középpontba, nevezetesen azt, amit a patriotizmus eszméje jelent: hogy felelősséggel tartozunk egymásért, és csakis közösen, a másik érdekeit is figyelembe véve oldhatunk meg bizonyos problémákat. Olyan meggyőződés ez, amelyben sokan osztoznak a baloldaliak, a mérsékeltek és a konzervatívok között is.
 
És hogyan festene maga a kampány?
 
Az egymásról való gondoskodás azt jelenti: mindenkinek kijár az egészség, a rendőri védelem, a fogyasztóvédelem, a környezetvédelem mint az élet alapja és biztosítéka. És mindenkinek kijár az oktatás is, mégpedig olyan oktatás, ahol a tanárok nem részesíthetik testi fenyítésben a tanulókat, mint ahogyan bizonyos szövetségi államokban még mindig megengedett. Egyszóval: minden egyes állampolgárnak kijár a védelem a testi és lelki sérülésekkel szemben. Ez lenne az a központi üzenet, amely alkalmas lenne a legkülönbözőbb ideológiai táborokhoz tartozó emberek egyesítésére.
 
És miért nem sikerül ez a gyakorlatban?
 
Említettük már az okokat: az egységes kommunikáció hiányát, a hagyományos aufklérista gondolkodást, továbbá azt, hogy ódzkodunk az értékek emlegetésétől. Jó példa erre Hillary Clinton, aki ha tehetné, csakis policy-kről beszélne. Jól látszik az arcán, hogy valóban kellemetlenül érinti, ha értékekre terelődik a szó a programok helyett. Képtelen volt még arra is, hogy morális-ideológiai értelemben véve hatásos szlogent találjon ki magának, úgyhogy végül Michelle Obamától kölcsönözte a jelmondatát: „When they go low, we go high”.

Ódzkodunk az értékek emlegetésétől

Térjünk vissza végezetül a frame-ekre, a többek között politikusok által is használt értelmezési keretekre. Említene néhány tanulságos példát a közelmúltból?
 
Amint talán Ön is hallott róla, Trump nemrégiben memorandumot írt alá arról, hogy mezőgazdasági minisztériuma a jövőben csakis szélsőséges időjárásról beszélhet, klímaváltozásról viszont többé nem. A kérdés mármost az, hogy mit is jelent tulajdonképpen a szélsőséges időjárás: Esik-e ma az eső odakint az utcán, felmelegedés vagy lehűlés következik-e? És ha nem, akkor egykettőre búcsút mondunk a klímaváltozás gondolatának. Egyre gyakrabban felbukkan azóta a „szélsőséges időjárás” szókapcsolat, és nemcsak itt, hanem Európában is. Egy másik példa az imént már említett „Visa Lottery System”, amelyet Trump újabban egyszerűen csak „lottery”, vagyis „lottó” néven emleget: így tereli el a figyelmet a vízumról, amelyet kérelmezni kell, aztán vagy megkapja az illető, vagy nem, és a „vak szerencsejáték” értelemzési keretét állítja az előtérbe. Hogy az elnök állítása szerint ráadásul más országok „bedobják” a rendszerbe a maguk „legrosszabb” embereit, az Egyesült Államok pedig „vakon” válogat közülük, az úgy tünteti fel a szóban forgó folyamatot, mintha az amerikaiak teljesen elveszítették volna felette az ellenőrzést. Ez a példa is igazolja, hogy minden egyes szónak jelentősége van egy frame-ben – és hogy Trump pontosan tudja, mit akar elérni a kommunikációjával.
 
Ön soha nem rejtette véka alá azt, hogy baloldali politikai nézeteket vall. Képesek egyáltalán az ideológia kutatói a frame-ek és a kampányok elfogulatlan megítélésére?
 
A progresszív táborhoz tartozom politikailag, kiváltképp az Egyesült Államokban, ahol immár tíz éve élek. Minden egyes embernek megvan a maga politikai véleménye, megvannak a maga értékválasztásai, akár elmegy szavazni, akár nem. Még nagyobb kihívás elé állítanánk az elfogulatlan kutatást, ha úgy tennénk, mintha nem támogatnánk mi magunk is a társadalmi, illetve politikai együttélés egy bizonyos modelljét. Akárcsak a többi jelentős társadalmi hatást kifejtő hivatás esetében, az ideológiák kutatásában is elsődleges, elengedhetetlen követelmény az alapos önismeret.
 

A nyelv- és kognitív tudománnyal foglalkozó Elisabeth Wehling a nyelv, a gondolkodás és a politikai ideológiák összefüggéseit kutatja Berkeley-ben, a University of Californián. Nemrégiben jelent meg „Politisches Framing” (2016) című könyve. Elisabeth Wehling 1981-ben született, és Hamburgban nőtt fel.

Szöveg: Republik
2018. január 14.