Réz Anna
#MeToo – Hogyan beszéljünk a szexuális visszaélésekről?

A #MeToo kampányban nők tömegei osztottak meg szexuális zaklatásukról szóló történeteket. A kampány hatására kialakult társadalmi párbeszéd a szexuális zaklatás sokféle felfogását előhívta. A bulvárszenzációtól az áldozathibáztató gondolatmeneteken át a jelenség szélesebb társadalmi összefüggéseit feltáró értelmezésekig többféle összefüggésbe kerültek ezek a személyes, nehezen megvallható történetek.

2017. október 7-én a New York Timesban megjelent egy tényfeltáró írás, melynek szerzői, Jodi Kantor és Megan Twoley interjúkra és jogi dokumentumokra alapozva tárták fel a Miramax filmstúdió vezetője, Harvey Weinstein által 1990 óta elkövetett szexuális visszaéléseket. A rákövetkező hetekben összesen több mint száz nő jelezte a sajtó felé, hogy Weinstein kéretlen szexuális ajánlatot tett nekik, nem kívánt szexuális érintkezésre kényszerítette vagy egyéb módon zaklatta őket. Október 15-én, nyolc nappal a botrány kirobbanása után Alyssa Milano színésznő felhívást tett közzé a Twitteren, amelyben arra buzdította a nőket, hogy egy „me too” („én is”, „engem is”) kommenttel jelezzék, ha ők is áldozatává váltak már szexuális erőszaknak vagy zaklatásnak. Így született meg a #MeToo hashtag és a belőle kinövő kampány, amelynek keretében világszerte nők tömegei számoltak be – elsősorban a közösségi médián keresztül – az őket ért szexuális visszaélésekről.

A szexuális zaklatás keretezése

Keretezésnek azt nevezzük, ahogyan a média értelmez és kontextusba helyez egy adott hírt vagy történetet. Tudatosan vagy tudattalanul, de az újságírók minden hír „elmesélésekor” döntést hoznak arról, hogy milyen már létező társadalmi viták, fogalmak, ellentétpárok, jelentések összefüggésében tálalják a történetet – ez a döntés pedig hatással lesz arra, ahogyan a befogadó a történeteket értelmezi és továbbgondolja. Ha egy társadalomtudományos kutatás eredményeit a sajtó „A kormány intézkedéseinek hatására tovább nőtt a gyermekvállalási kedv” címmel tálalja, azzal egészen más irányba tereli az olvasó figyelmét, mintha a szöveg az „Egyre több a tanulatlan, fiatal anya az országban” címet viselné. Míg az első cím egy kormányzati sikertörténetről számol be, és ezzel burkoltan jóváhagyja, hogy a népességszaporulat önmagában pozitív jelenség, addig az utóbbi címadás az eltérő társadalmi csoportok eltérő életstratégiáira helyezi a hangsúlyt.
 
Bár a #MeToo-ra szokás mozgalomként hivatkozni, a belőle kiinduló társadalmi párbeszéd mögött nem állt – és a mai napig nem áll – olyasfajta egységes közösség, amely meghatározná a párbeszéd célkitűzéseit és kereteit. Ebből fakadóan a #MeToo-t az tölti fel jelentéssel, ahogyan és amire a közösségi média véleményformálói, az újságírók és az intézményes és politikai döntéshozók használták és használják. A kérdés tehát az, hogy ténylegesen milyen üzenetek átadására bizonyult alkalmasnak a #MeToo mint narratív keret a 2017 októberét követő időszakban.

Szabály vagy kivétel?

A #MeToo legközvetlenebb üzenete – amely már Milano tweetjében is megfogalmazódott – az, hogy a szexuális zaklatás és visszaélés a nők mindennapos tapasztalata. A kampány attól lett sikeres, hogy elég sok nő osztotta meg a tapasztalatait ahhoz, hogy a környezetük számára világossá váljon: tömeges jelenségről van szó – és következésképpen az is, hogy sokkal több férfi követ el szexuális visszaéléseket, mint azt gondolni szeretnénk. A feminista mozgalmak abban látták a #MeToo kampány jelentőségét, hogy végre kiderülhet: a szexuális visszaélés nem kivételesen elvetemült férfiak egyedi eltévelyedése, hanem rendszerszintű jelenség.

Aszimmetrikus viszonyok

A #MeToo kampány elsősorban mégsem azáltal bővítette a témáról való ismereteinket, hogy ténylegesen új információkat osztott volna meg a széles nyilvánossággal – hanem hogy új megvilágításba helyezte a meglévő tudásunkat. Eddig sem volt titok, hogy a színházi és filmvilágban befolyásos férfiak (rendezők, producerek, vezető színészek) nem ritkán szexuális érintkezéshez kötik a színésznők karrierjének egyengetését, egy-egy szereplehetőség elnyerését – a „szereposztó dívány” fogalma széles körben ismert. A #MeToo arra mutatott rá, hogy ezek nem egyenrangú „üzleti tranzakciók” („szexért munkát”), hanem olyan egyenlőtlen hatalmi viszonyok, amelyben kizárólag az egyik fél szabja meg az együttműködés kereteit, ezzel kényszerhelyzetbe hozva a másik felet. Ennek felismerése kizárólag azáltal jöhetett létre, hogy az áldozatok perspektívája megjelent és dominánssá vált a jelenségről zajló közbeszédben – befogadók tömegei élhették át empatikusan, milyen érzésekkel és dilemmákkal küzdenek meg az érintett nők, és milyen hosszan elnyúló lelki sebeket ejt ezeknek a helyzeteknek az elszenvedése. Az áldozat perspektívájának felvétele pedig azt is leleplezte, hogy a befolyásos férfiak visszaélései gyakorta úgy jelentek meg a történetek tálalásában, mint „normál ügymenet”, megváltoztathatatlan természeti tény.

A #MeToo hatása

A #MeToo és a Weinstein-üggyel kezdődő botránysorozat 2017 végéig kiemelt sajtónyilvánosságot kapott. Nemcsak az Egyesült Államokban robbantak ki újabb, a filmipart érintő zaklatási ügyek: a kampány hatására több országban is hasonló vádak láttak napvilágot. Magyarországon például Sárosdi Lilla színésznő tárta nyilvánosság elé, hogy fiatalkorában Marton László színházi rendező egy autóban kéretlen szexuális ajánlatot tett neki (a későbbiekben további hét nő számolt be hasonló élményekről Marton kapcsán).
 
Sokan tettek kísérletet tett arra is, hogy a szexuális visszaélés jelenségét tágabb perspektívából vizsgálják. Már a kampány korai fázisában megjelent az a vélemény, hogy a szexuális visszaélés témáját nem kellene a színész-művészvilág speciális problémájának tekinteni, hiszen a probléma lényegében minden munkahelyi közösségben jelen van. Ám 2017 végére az is világossá vált, hogy a sajtó számára a #MeToo-jelenség kizárólag konkrét történeteken keresztül értelmezhető, mi több: csak ismert emberek történeteinek sikerült tartósan bekerülniük a híráramba – a #MeToo a bulvármédiában is helyet nyert. Hasonlóan sikertelen maradt az a törekvés is, hogy széleskörű párbeszéd induljon a munkahelyek felelősségéről a szexuális visszaélések megelőzésében és szankcionálásában.

Kritikák

A #MeToo-val kapcsolatban kezdetektől fogva megjelentek kritikus hangok is. Ezek a kampány korai fázisában egyfelől a beszámolók hitelességét, másfelől az áldozatok felelősségét firtatták az őket ért zaklatásban. Áldozathibáztatásnak azt nevezzük, amikor valaki az áldozatot teszi felelőssé az őt ért kárért. Az áldozathibáztatás azért lehet problematikus (elsősorban erkölcsi szempontból), mert téves felelősségtulajdonítással él: úgy érvel, hogy az áldozat, és nem az elkövető viselkedett rosszul az adott helyzetben. Bár az áldozathibáztatás az élet sok területén megjelenik (gyakran szokták felvetni például azt, hogy a devizahitelesek vagy a hajléktalanok mennyiben felelősek a sorsukért), leggyakrabban mégis a nőket ért erőszak esetében szoktunk beszélni róla: amikor például olyan kérdések merülnek fel a szexuális erőszak áldozataival kapcsolatban, hogy nem viseltek-e túl kihívó ruhát, vagy hogy miért mentek fel az erőszaktevő lakására.
 
A #MeToo-val kapcsolatos kritikák a kampány későbbi szakaszában arra irányultak, hogy nem írja-e át alapjaiban a férfi-nő viszony eddig elfogadott szabályait, ha így keretezzük a szexuális visszaéléseket. 2018 januárjában száz ismert nő a francia művészeti, akadémiai és médiavilágból (köztük Catherine Deneuve) fogalmazott levelet, amelyben hangot adtak azon aggodalmuknak, hogy egyfelől a #MeToo kampány csekély erkölcsi vétségekért is pellengérre állít és nyilvánosan elítél férfiakat, másfelől pedig megbélyegzi az olyan hétköznapi szexuális viselkedéseket is, mint a flört vagy a hódítás, s így veszélyezteti a szexuális szabadságot és önkifejezést. Az előbbi felvetés helyesen mutat rá arra, hogy a #MeToo visszavonhatatlan változást hozott a média – köztük kiemelten a közösségi média – funkcióit illetően is: a nyilvánosság immár nem csak feltárja a különböző normaszegéseket, de – a kommentelők közreműködésével – a büntetést is képes azonnal kiróni.

Összegzés

A #MeToo-kampány nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megnevezhetővé és kimondhatóvá váljon egy általános női tapasztalat. Bár a #MeToo-hashtag nagyon eltérő jelenségeket terelt össze, az utcai füttyögéstől a munkahelyi zaklatáson át a szexuális erőszakig, a kampány sikere azt mutatja, hogy ezeket a nők maguk sem tekintik egymástól független jelenségeknek. A kampány hatására a szexuális visszaélések kikerültek a magánszférából, és utat törtek a nyilvánosságba. Ám hogy mikor hasznos ezeknek az eseteknek a nyilvánosságra bocsátása, és hogy újságíróként és médiafogyasztóként miként tudjuk bölcsen kezelni a nyilvánosságba kikerült történeteket, arra vonatkozóan a #MeToo kampány elindulása óta eltelt időszak még nem szolgált egyértelmű tanulságokkal.