gyors belépés:
ugrás a tartalomhoz (Alt 1)ugrás az almenühöz (Alt 3)ugrás a főmenühöz (Alt 2)

Kiss Eszter
Kisebbségek és szóhasználat a médiában

Klartexte, grafika: Ducki Kristóf
© Goethe-Institut Ungarn

Egy becenév vagy csúfnév első ránézésre ártalmatlan dolognak tűnik. A társadalom egyes csoportjainak megbélyegzése és kirekesztése azonban sokszor ugyanazokon a nyelvi mechanizmusokon alapul, mint az iskolai csúfolódás. Egy csoport megnevezése, különösen, ha a megnevező hatalmi pozícióban van, megfoszthatja e csoport tagjait az önmeghatározás lehetőségétől, s végső soron a sorsuk feletti rendelkezéstől. Éppen ezért érzékeny a csoportok megnevezésének árnyalataira a politikailag korrekt beszéd, és éppen ezért gúnyolja ki a PC-t a populista retorika.


A legtöbbünkre már ragasztottak olyan becenevet, amit szívből utált. Julcsi, Bélus, Szöszi, Colos – önmagukban nincs ezekkel a szavakkal semmi baj. De ha a nevet egy kellemetlen szituációban kaptuk, vagy valamilyen számunkra kínos tulajdonságunkkal társítják, akkor a hozzá kapcsolódó asszociációk miatt egyszerű jelölésből hirtelen bántó bélyeggé válnak. Ugyanígy nagy különbség van aközött, ha egy elrontott feladat után dühösen közöljük, „Hogy én mekkora hülye vagyok!”, vagy ugyanezt a kollégánk vagy tanárunk vágja a fejünkhöz.
 
Ezekhez a mindennapi példákhoz hasonlóan működnek a csoportokra használt jelölések. Az elnevezésekhez társuló asszociációk az egyébként semlegesnek tűnő kifejezéseket negatív (ritkábban pozitív) értelmezésekkel terhelhetik, ezzel megnehezítve a csoporthoz tartozók életét. Csakúgy, ahogy Szöszi, Bélus vagy a lehülyézett hosszú távon hátrányba kerülhet a többiek szemében a ráaggatott gúnynév miatt, egy csoport kirekesztésének eszköze lehet a negatív képzettársításokat hordozó jelölés, különösen, ha ez a csoport kisebbségnek számít az adott közösségen belül.

A név sokszor sztereotip vagy előítéletet tükröz

Az emberek, de főként a közösségek között egymásra használt nevek sohasem csak önmagukban léteznek. Minden jelölésnek jelentése van, magában hordozza a kialakulása történetét, körülményeit, azaz azt a narratívát, ami a közösség tagjai számára a nevet egyben meg is magyarázza és extra információkkal látja el. Ezek a csatolt, kompakt információcsomagok a sztereotípiák és előítéletek, amelyek a közösséghez és annak tagjaihoz társulnak. Lehetnek ezek akár pozitívak is, például a székely csoportnév hallatán sokaknak a csöndes, bölcs kifejezések ugranak be. Azonban gyakoribb, hogy a sztereotípia negatív jelentéstöbblettel párosul.
 
A közelmúltban a Magyarországra érkező külföldiekre használt jelzők különösen jó példái a különböző jelentésrétegek megjelenésének a csoportra használt nevekben. Azokra az emberekre, akik menekültstátusz reményében érkeztek Európába, és ezért Magyarországon (is) tartózkodtak, a legtöbb médiatudósítás a menekült, a migráns vagy a bevándorló kifejezéseket használta.

Menekült, migráns, bevándorló – nem mindegy, hogy hívjuk

Menekült az a személy, akit saját hazájában valamilyen védett tulajdonsága (pl. nemi, etnikai hovatartozása, vallása, politikai nézetei) miatt üldöztetés érhetett, ezért egy másik országban menekültstátuszt kért, és ezt meg is kapta. A migráns egy úgynevezett esernyőkifejezés, sokféle státuszt lefed, mindazokra az emberekre vonatkozik, akik letelepedési céllal lakóhelyet változtatnak. Így a szomszéd városba költöző egyetemistát, a világ távoli országában munkát vállaló üzletembert vagy az ingázó vendégmunkást egyszerre jelölheti. A bevándorló szót pedig azokra az emberekre használják, akik hosszabb ideje tartózkodnak, például munkavállalási, tanulási, üzleti céllal, az adott országban.
 
A három kifejezés közül mindössze az első, a menekült jelent jogilag is meghatározott kategóriát, a migráns és bevándorló fogalmakat a magyar jog nem ismeri, ezért azok értelmezése sokkal inkább a közbeszéd kérdése. Azonban a legnagyobb különbség köztük, hogy amikor menekültekről, menedékkérőkről (vagy ezeket átfogóan menekülőkről) beszélünk, akkor feltételezzük, a lakóhely-változtatás kényszer hatására történt. Ha migrációról vagy bevándorlásról van szó, az általában nagyobb mértékben egyéni döntést sejtet, bár ebben az esetben is számolnunk kell olyan külső tényezőkkel, amelyek csökkentik a döntési lehetőségek számát. Ilyen külső tényező lehet például egy országban a súlyos munkanélküliség.
 
Mindezekből már láthatjuk, anélkül, hogy az illetőről bármit tudnánk, azzal, hogy melyik elnevezést használjuk vele kapcsolatban, már rengeteget feltételezünk a múltjáról és a szándékairól. A médiában való keretezés retorikai eszközének ez az első lépése. A második, amelyet a különböző közéleti szereplők is használnak, amikor ezeket az asszociációkat további információkhoz kapcsoljuk. Ha egy politikus rendszeresen szónokol a bevándorlás negatív következményeiről, és nyilatkozataiban az országba érkezőket migránsként vagy bevándorlóként azonosítja függetlenül valódi helyzetüktől, azzal önkényesen elhelyezi ezeket az embereket egy olyan kategóriában, amit előzetesen negatívként mutatott be. Ezáltal gyakorlatilag meg is fosztja őket attól a lehetőségtől, hogy a többiek szemében ők maguk határozzák meg önmagukat, hiszen a médiában egy közéleti szereplő hangja mindig „hangosabban” hallatszik, mint egy kisebbségi csoporté.

Amikor a „migráns” már sértő

Így létrejönnek olyan szavak, amelyet a közvélemény és a médiadiskurzus annyi negatív értelmezéssel tölt fel, hogy azt már nem lehet az adott közösségben semleges módon használni. Ennek számos oka lehet, kapcsolódhat valódi elnyomás, diszkrimináció vagy erőszak a kifejezéshez, de néha elég, ha egy-egy befolyásos csoport, például politikai párt hosszan és sokáig használta negatív kontextusban. Ilyenkor ez a negatív narratíva kisajátítja az adott kifejezést.
 
Így lehetséges, hogy ma már ugyancsak sértőnek érezné egy Magyarországon élő francia üzletember, ha migránsként hivatkoznánk rá, pedig a szó pontos körülírása a státuszának. Hasonló történt az nigger szóval az Egyesült Államokban. Ez a kifejezés olyan mértékben összekapcsolódott a feketék elnyomásával és a rabszolgaság intézményével, hogy egyszerűen már nem szalonképes többé.
 
Ha ezekre a szóhasználatban megmutatkozó jelentésárnyalatokra odafigyelünk, azt politikai korrektségnek (angolul political correctness, azaz PC) hívjuk. A „píszí” kritikusai azzal érvelnek, hogy bonyolult és extra erőfeszítést igényel. Hogy könnyű elrontani, így megsérteni valakit. Hogy inkább nevezzük nevén a dolgokat, a finomkodás nem változtat az igazságon! Ezek a leggyakoribb érvek a politikailag korrekt nyelvhasználat ellen. Egyszerűen hangzanak, igaz? Éppen ezért jön nagyon is kapóra a populista politikusoknak és tűzik zászlajukra PC elleni harcot.

„Csak” szavak, de messzire vezetnek

A populista retorika és politizálás ugyanis leginkább onnan ismerszik meg, hogy a józan észre hivatkozva le akarja egyszerűsíteni a világot, és fogyasztható megoldásokat kínál komplex problémákra. A populista politika csak a saját közösségét védi, és abból kizár mindent és mindenkit, amit és akit valamiért idegennek tart, és ehhez gyakran ellenségként vagy bűnbakként állítja be a kívülre kerülteket. Ennek eszközei pedig gyakran „csak” szavak, kisebbségekre, kívülállókra használt jelölések, amelyet a média, ha nem elég felelős és nem áll ki tudatosan az ilyen beszéd ellen, közvetít és gyakran fel is erősít.
 
Ahogy a fenti példákból is láttuk, ezek az ártatlannak vagy első látásra maximum bosszantónak tűnő kifejezések messzire vezetnek, meghatározhatják az adott csoporthoz tartozók megítélését, viselkedését és végső soron helyzetét, boldogulását a társadalomban. A címkézés és a PC temetése így csak addig tűnik egyszerűbb megoldásnak, amíg az ember nem találja saját magát célkeresztben.

 
Olvasnivaló
 
Menekült vagy migráns? Mi a jelentősége a szóhasználatnak? A Habitat for Humanity cikke és videója habitatforhumanity.org.uk/blog/2016/09/refugees-asylum-seekers-migrants-crucial-difference/