Németh Gábor beszéde a március 10-i kiállításmegnyitón
Patrióta lokálban – Déri Miklós: R-napló –

Nagyon könnyű volna ezekről a képekről a téma felől beszélni, besétálni a „nyóckerezés” csapdájába, és az úgynevezett szociális érzékenységre hívni fel a figyelmet, ám az ember, ha Déri Miklós, nem szociálisan érzékeny, hanem lakik, így, egy kosszal, szóval az egész életével lokálpatrióta. Nem képviseli a megalázottakat és megszomorítottakat, hanem egy közülük, ezért aztán osztozik velük még másik kilencvennyolc érzelemben, és ez valahogy nyomot hagy, meglátszik a képeken. Minden elkészült fényképet egymillió pillantás előz meg, egy jó kép mögött ezer el nem készített kép van, megy Déri az utcán, minden centit megnézett már ezerszer, nem könnyű fölzaklatni. Pedig a jó képnek éppen ez a feltétele, ez a zaklatottság. A látvány kimozdít, megindít, rávesz, hogy rögzítsed.
 
Igazából nem sok történik, kilép az utcára, elsétál a Rákóczi Tavernába vagy a Csigába, és ha talál valamit, hát lefényképezi. Ám, legalább is a képek tanúsága szerint, ha tud róla, ha nem, valójában séta közben is dolgozik, amennyiben a szigorú szakmai kérdések, a kompozíció, a drapéria, a színtan, a felület problémái foglalkoztatják. Úgy látom, ezzel a sorozattal mintegy véletlenül, szándéktalanul összegzi mindazt a szakmai tudást, amit eddigi pályája során fölhalmozott, jelzi változó érdeklődésének sokféle irányát is. Az idő folyamából kiragadott portrék, a street-fotózás már-már színpadias figuralitása, a pillanatra érzékeny riportfotó drámaisága, a véletlen koincidenciák rímei, a kíváncsi szolidaritás mind-mind ismerősek a Déri Miklós pályáját nyomon követők számára.
 
A fényképezésben többek között az a csodálatos, hogy a technikai természetű döntéseknek, a legegyszerűbbeknek is, egészen bonyolult esztétikai és morális következményeik lesznek. Ezek a képek például egy nem különösebben kifinomult mobiltelefonnal készültek, csak a fényerőt és az expozíció idejét lehet állítani rajta, jellemző, hogy a gazdájuk azt sem tudta megmondani, hány megapixeles. Ezért előtérbe került a kompozíció mint képalkotó elem. A telefon gazdája ennek következtében, más dolga nem lévén, föltálalta az úgynevezett – én nevezem úgy – kétütemű fotográfiát. A fényképet általában narratívan olvassuk, természetes, hétköznapi realizmussal közelítünk hozzá, mintha nem is kép, hanem ablak volna a világra. Az R-napló számomra legizgalmasabb felvételein azonban, az erősen centrális kompozícióban megjelenik egy motívum, amit Déri többnyire a konvencionális ábrázolás kliséivel szakítva rögzít, tehát első pillantásra nem fölismerhető. Ez kettős következménnyel jár. Egyrészt, miután a puszta felismeréséhez néhány ezredmásodperccel több időre van szükség, mint általában, ez a központi motívum foltként vonja magára a figyelmet, ezzel mintegy megszünteti a harmadik dimenzió, a tér illúzióját, és a képet mint kétdimenziós felületet, mint síkot állítja elénk, tehát annak láttatja, ami az valójában, artefaktumnak. Másrészt a középpont erős hangsúlyozása fölszámolja a látványegészt, ezzel tovább fokozza a részletekre fordított figyelem élességét. A centrális motívum gyakran sebként, hasadásként vagy robbanásként tépi szét a képet. Villanyoszlop, szélfútta takarófólia, kerítésdarab. Az ég szakadéka, ahogy tükörképként folytatódó sávban hasítja szét a képet. A plasztikájukat veszítő parabolatányérok, mint egykor Man Ray vagy Moholy-Nagy fotogrammjain az érmek nyoma, vakfehéren lyukasztják ki a látványt. Újra kell olvasni a képet, színről-színre, majdnem azt mondtam, betűről betűre, mint amikor egy ismeretlen nyelven írt szöveget próbálunk megfejteni. A képet így valójában másodszorra látjuk meg először. Járulékos haszon, hogy ez az eljárás kioltja a kép evidens jelentéseit, fölszámolja a sztereotípiákat, a lényegre irányítja a figyelmet.
 
Egy napon, történetesen a fültanúja voltam, Miki elhatározta, hogy vásárol egy szelfibotot. Eredetileg azért, mert a karját akarta vele meghosszabbítani. Kétségtelen, így új szögekből tárultak föl a megszokott motívumok, és ha a régi eszközökkel akart volna hozzájuk férni, hát egy létrát kellett volna magával cipelnie, vagy hasra kellett volna vágnia magát egy pocsolyában. A megszokott világ szokatlanként mutatta magát, és nehezen elképzelhető, hogy türelmesen kivárta volna, amíg a régi módon hozzákészül a megörökítéséhez. Ám ez a látszólag pusztán technikai döntés nemcsak esztétikai, hanem váratlan pszichológiai következményekkel járt. Kiderült, hogy ha szelfibottal dolgozik, az, akit éppen lefényképez, azt hiszi, szelfit csinál, tehát ahelyett, hogy viselkedne, a szó és rossz értelmében egyaránt kiszolgáltatja magát. Nagy a kísértés, ilyenkor megnő a fénytolvaj felelőssége. Ráadásul simán el is lehetne slisszolni. Becsületére legyen mondva, nem slisszol, megelégszik az esztétikai haszonnal, nem akarja megúszni a morális következményeket.
 
Szögezzük le így a vége felé – bár gyakorlatilag száz éve folyamatos az armageddon, és pluszba rá most még itt a koronavírus, azért vannak dolgok, amelyek helyénvalóságához nem fér kétség. Déri Miklós például igen üdvözlendő módon a Déri Miksa utcában lakik, csak gratulálni tudok a Teremtőnek, hol lakhatna máshol, ezt azért is tartom nagyszerűnek, mert ha nem bírom kivárni, míg odaér a szalontüdőhöz a tavernába, és elébe sietek a Rákóczi téren, és Goethével szólva éppen a Német utca sarkánál találkozhatunk.
 
Déri Miklós itthon van, néha lábához térdepel egy-egy bokor, satöbbi. (Hát, ismerve a környéket, eléggé néha.) A haza fogalma egyfelől időzített bomba, ha sokat emlegetik, abból errefelé előbb-utóbb valami baj szokott származni, másfelől viszont pont ilyen alig észrevehető dolgokból áll össze, mint ezeken a képeken, a haza tócsába fulladt nejlonzacskó, kifordult esernyő, a haza óarany lufi, a haza vörös szív a nedves asztfalton, a haza festett tükörtojás egy útkereszteződésben, a haza műbőr kabát hátán a fény. Alig merem leírni, Déri Miklós a fényképek a haza iránti gyengéd és szakszerű figyelemre tanítanak, és persze ezzel arra is, hogy a hazaszeretet minőség, tehát hozzáértés dolga, ha tetszik, ha nem, végsősoron úgynevezett szakmai kérdés.