Szociális építészet A létminimumon élőknek építeni

Csakugyan lejárt a sztárépítészek ideje? A társadalmi felelősséget vállaló afrikai építészetről és az építészek felelősségéről beszélgettünk Andres Lepikkel, a müncheni Technische Universität professzorával.

Professzor úr, a „Small Scale, Big Change” és a „Think Global, Build Social!” után az „Afritecture” immár a harmadik olyan kiállítás, amelyet Ön a társadalmi felelősséget vállaló építészet témája köré szervezett. Miért ilyen fontos Önnek ez a téma? 

Tizennégy évig voltam a berlini Állami Múzeumok munkatársa, kurátorként részt vettem többek között Renzo Piano és Rem Koolhaas kiállításának megrendezésében. Egy idő után azonban feltámadt bennem a kétség, hogy csakugyan fontos vállalkozás-e ilyesféle platformot biztosítani egyes építészek projektjei számára. Hogy nem csúszik-e bele az ember óhatatlanul a propagandista szerepébe? A másik fontos tényező az volt, hogy megismerkedtem néhány társadalmi felelősséget vállaló projekttel, és ezek igen mély benyomást tettek rám. Közéjük tartozik a berlinben élő Burkina Faso-i építész, Diébédo Francis Kéré munkája. Ez adta végül az ötletet, hogy szélesebb alapra helyezzem a társadalmi elkötelezettség témáját, és egy kiállításban összefoglaljam a számos egyedi példát, amelyeket láttam. 

Egyik interjújában Ön egyenesen arról beszélt, hogy a sztárépítészek ideje lejárt. 

Úgy vélem, össztársadalmi szinten is egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy ne csupán a felszínt nézzük, hanem az épületek vonatkozásában is feltegyük például azt a kérdést: Kinek jó ez tulajdonképpen? Honnan származik a tőke? Egyéb területeken is egyre élénkebb érdeklődéssel vizsgáljuk a fogyasztási javaink közé tartozó termékek etikai hátterét. 

Bevonni a lakosságot

Hogyan határozná meg a társadalmi elkötelezettséget vállaló építészet fogalmát? 

Több kritériumot kell itt figyelembe vennünk. Az egyik a személyes elkötelezettség. Ez pedig annyit tesz, hogy az építész elhagyja a tervezőirodáját, és felkeresi a helyszínt, mégpedig részint saját indíttatásból. Az Afritecture című kiállításon szereplő projektek közül jó néhány személyes találkozások eredménye. Az építészek elmentek például Nairobi nyomornegyedeibe, és elgondolkoztak azon, hogyan lehetne megoldást találni az ott tapasztalható problémákra. Egy másik kritérium a helyi társadalmi és kulturális feltételek alapos tanulmányozása. Döntő szempont továbbá, hogy be kell vonni a kivitelezésbe a projektek által érintett lakosságot: igaz ez a helyszínválasztásra, a funkciók meghatározására és magára a konstrukcióra is. 

Ugyancsak fontos szempontként nevezi meg a kiállítás a helyi anyagok és technikák felhasználását. 

Így igaz. Fontos, hogy a tervezés fázisában végiggondoljuk: mi az, ami rendelkezésre áll helyben, például munkaerő vagy anyagok, és milyenek a klimatikus feltételek? És rendszerint éppen a helyben rendelkezésre álló anyagok bizonyulnak a legésszerűbb választásnak. Így egyrészt kiküszöbölhetők a hosszú szállítási útvonalak, másrészt a helybéliek tudják, mit kezdjenek később az anyagokkal. Egykettőre hibaforrássá válhat bármely idegen anyag vagy ismeretlen technológia. 

Miért éppen Afrikát állította a kiállítás középpontjába? 

A közelmúlt építészeti vitái csaknem kizárólag Ázsiára koncentráltak – illetve egyes arab országokra. Pedig sok minden történt Afrikában is. 

Például rohamtempóban halad előre az urbanizációs folyamat. Némelyik afrikai országban egész városok jönnek létre úgyszólván a tervezőasztalon. Nem valamiféle ellenirányú folyamatról beszélhetünk inkább? 

Épp nemrégiben „importált” Angola egy egész, 200.000 lakos számára épített várost Kínából, mégpedig olaj fejében. Vagyis Kínából érkeztek a munkások, onnan érkeztek a tervek és az anyagok. Az efféle negatív példákat azonban szándékosan figyelmen kívül hagytuk, mert irrelevánsak a kulturális fejlődés szempontjából. Biztos kudarcra vannak ítélve előbb vagy utóbb, mivel hiányzik a társadalmi gyökerük.

Az építészek társadalmi felelőssége

A kiállítás kísérő programjában szerepelt egy afrikai, illetve más országokból érkezett építészekkel megrendezett szimpózium is, amelyet a Szubszaharai Afrika Goethe Intzézeteivel közösen szerveztek. Nagyon sok szó esett ezen a szimpóziumon az építészek „társadalmi felelősségéről”. Elképzelhető, hogy nem kapott eddig kellő figyelmet ez a szempont? 

Foglalkoztatta ez a probléma már a korai modernitást is. „A létminimumon élőknek építeni” – ezt a címet viselte például a Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusának (CIAM) 1929-es frankfurti rendezvénye. Semmi esetre sem mondható tehát újnak a téma. Ismét előtérbe került azután az 1960-as években, amikor egyfajta válságát élte a modernitás. És aktuális persze ma is, hiszen azóta sem csökkentek a problémák. 

Ez késztette Önt arra, hogy közreadja „A humánus design-kultúráért” című manifesztumot? Mit értsünk tulajdonképpen ezen? 

2013 novemberében, a müncheni Metropolis Nonformal cmű konferencián mutattuk be a manifesztumot. Számos építész, várostervező, tájépítész, designer és újságíró szerepel velem együtt az aláírók között. A hét pontból álló manifesztum a szó legszélesebb értelmében éppen azoknak a kiállításoknak a témáit tárgyalja, amelyeknek az elmúlt időszakban a kurátora voltam: a társadalmi felelősségvállalást, a lokális szempontokat, de a szépséget is. Fontos szerepet játszik ugyanis a szépség a társadalmi elkötelezettséget vállaló projektekben is. A manifesztumban kísérletet tettünk mindannak összefoglalására, amit teoretikusként vagy tervezőként meggyőződéssel vallunk. Egyfajta elméleti fókuszpontot igyekeztünk kijelölni, amely iránymutatásként szolgálhat a legkülönfélébb diszciplinák számára.
 

Andres Lepik a müncheni Technische Universität (Műszaki Egyetem) Építészeti Múzeumának igazgatója, valamint az építészettörténet és a kurátori munka professzora. Az Andres Lepik és Anne Schmidt kurátori irányításával megvalósult „Afritecture – Bauen mit der Gemeinschaft” („Afritecture – közösségi építészet”) című kiállítás 2014 februárjáig volt látható a müncheni Modern Pinakotékában. A kiállítás a társadalmi felelősséget vállaló építészet huszonhat példáját mutatja be a szubszaharai Afrikából. Andres Lepik korábban is foglalkozott már ugyanezzel a témával: 2010-ben a „Small Scale, Big Change: Architectures of Social Engagement” című kiállítás (Museum of Modern Art), 2013-ban pedig a Frankfurtban és Bécsben bemutatott „Think Global, Build Social!” című kiállítás kurátoraként. 

Kiállítás: „Afritecture – Bauen mit der Gemeinschaft“ („Afritecture – közösségi építészet”), Architekturmuseum der TU München (Pinakothek der Moderne), 2013.09.13. – 2014.02.02.