Aija Sakova ajánlja
Blue Hour (Blue Hour)

Arno Kleinebeckel Blue Hour című verseskötetének beszélője gyakran úton van, nem tudni, hová. Mégsem értelmetlenül bolyong, hiszen az utazás, az úton-levés kiélezi a figyelmét, és roppant érzékennyé teszi a valóság iránt. Maga a valóság pedig egyszerre csak üresnek és értelmetlennek, felszínesnek és jelentéktelennek tűnik ezeken az utazásokon. Az egyén eleve elrendeltetett létezését itt kétségtelenül a fogyasztás világrendje uralja.

„Fogom a kormányt, értelmetlen kör; előttem / a szélvédő, ívelt monitor.”

Kleinebeckel világában alig rendelkezik némi mozgástérrel és befolyással az egyén: egyszerűen csak bámul ki a szélvédőn, és puszta szemlélője a történéseknek, az utazás pedig értelmetlennek tűnik, mert úgyis máshonnan diktálják a tempót.

És jóllehet „alig van remény a megérkezésre”, legföljebb egy-egy „bemetszésre” az időben, a szeretet és az elfogadás vágya mégis újra meg újra útnak indítja, keresésre készteti a beszélőt. Reménnyel töltené el már az is, ha elfogadná egy nő, egy idegen az utcán, egy felebarát. A lírai én az örökkévalóra, az időtlenségre vágyik. Az ég kékje, amely mindannyiunk számára egyformán megadatik, eltölthet bennünket azzal a hittel, hogy mégsem minden mulandó, és hogy a fogyasztás tébolyának élő ember átmeneti jelenség csupán.

Magában a könyvben is találhatók utalások arra, hogy Kleinebeckel lírájának témája a kései kapitalizmus kolonizálta világ és „a közömbösség Molochja”. Habár utazásának helyszíne egy „kőből és üvegből” épített szakadék, a beszélő mégis reménykedik abban, hogy találkozhat még igazi, talán természetesebb emberekkel. Vagy akár egy élő gepárddal.

Athena-Verlag