Harun Farocki
Látok valamit, amit te nem látsz
Harun Farocki (1944–2014) filmrendező volt, akinek filmesszéi pontos elemzést adtak az új médiavilágról. Radikális látásmódjával helyre akarta állítani a képek öntörvényűségét és felszínre akarta hozni azok politikai és kulturális jelentésrétegeit.
A beállítás beállítódás – ezt a maximát ültette át a gyakorlatba a filmjeivel Harun Farocki filmrendező, esszéista, médiaművész és médiateoretikus, aki szokatlanul egységes életművet alkotott a német filmművészetben. Minimalista, ugyanakkor realista stílusával generációja legkiválóbb dokumentumfilmesei közé tartozott. A képkivágás, a kamera helyzete nála valóban politikai beállítódást és világlátást fejez ki. Mivel ez a világ Farocki szerint egyre inkább mediális lett, olyan világ, amely képekkel reprezentál, konstruál és dekonstruál hatalmi viszonyokat, maga a látás lett a nagy témája. Vagy hogy magát a képkutatót és -fenomenológust idézzük: „Nem kell új képeket keresni, de a meglevő képeket úgy kell feldolgozni, hogy újak legyenek.”
Elidegenítés-stratégiák és új vizuális terrénumok
Mit látott tehát Harun Farocki, amit mi nem veszünk észre? És hogyan mutatta meg nekünk azt, amin átsiklott a tekintetünk? Ha megnézzük az 1996-ban készült, Der Auftritt (A fellépés) című dokumentumfilmjét, először is olyan fogalmakkal szembesülünk, amelyeket nehezen tudunk hova tenni. A cselekmény kezdetben teljesen érthetetlen: mire gondol a kamera látókörében levő fiatalember, amikor „lágy faktorokról” beszél, „negatív forgatókönyvekről” vagy „multitematizálás-kampányokról”. Bevezetés, kommentár nélkül, a beszélő személy bemutatása nélkül ki vagyunk szolgáltatva valamilyen szakmai zsargonnak. Csak akkor kezdjük megérteni, miről van szó, amikor aztán bevágásokat látunk az „Eyedentity” logóhoz készített tervekről, és elhangzik az „optikus” szó. A film egy reklámkampány megtervezéséről szól.
Irritálni, dekonstruálni, fókuszálni, összezavarni, elbizonytalanítani – ezek Harun Farocki elidegenítés-stratégiái. A filmrendező végső soron Bertolt Brecht elidegenítésmunkáját folytatta a filmvásznon. A kapitalista társadalom mechanizmusainak kritikai szemlélete és a bevett képi konvenciókkal szemben táplált kételyei mindig újabb világok és vizuális terrénumok felé vezették. Farocki menedzserképző szemináriumokon és az új kapitalizmus vezérlőtermeiben nézett körül, bankárok üzleti megbeszéléseit és tárgyalási stratégiáit követte nyomon (Die Schulung, 1987), és a képekkel kapcsolatos új politikát boncolgatta az első öbölháború nyomán az Erkennen und Verfolgen (Felismerni és követni) című, 2003-as filmben.
A szem történelmi tanúságtétele
A rövid pillanatokra felhangzó győzelmes zene az Erkennen und Verfolgen című filmben akár egy izgalmas háborús filmből is származhatna, és kihangsúlyozza azoknak a képeknek a propagandisztikus mellékzöngéit, amelyek a kilencvenes évek elején az egész világot bejárták. Először rögzítettek repülő testekre kamerát, amely élőben közvetítette a bomba becsapódását. Farocki archív anyagokkal, a bombázások ismétléseivel és lassításával, valamint modern fegyvergyártó konszernek munkatársaival készített interjúkkal reflektál egy olyan új, elektronikus hadviselésre, amely nem vet be újfajta fegyvereket, de megalkotja a háború új esztétikáját. Hol marad a szem történelmi tanúságtétele, ha eggyé válik a bomba és a tudósító? – hangzik Farocki kérdése.
Brechttől Godardig
Harun Farocki német anya és indiai apa – egy orvos – fiaként látta meg a napvilágot 1944-ben a Szudéta-vidéki Neutitscheinben (ma Nový Jičín Csehországban), gyerekkorát Indiában és Indonéziában töltötte, majd 1958-ban a családjával Hamburgba költözött. 1962-ben Nyugat-Berlinben tett érettségi vizsgát. Ott kezdődött művészi pályafutása is, egy olyan korszakban, amikor a művészetet erősen áthatotta a politika, és Jean-Luc Godard azt az időközben legendássá vált kijelentést tette, hogy nem politikai filmeket kell csinálni, hanem a filmeket kell átpolitizálni. 1966-ban Farocki a Német Film- és Televízióakadémia első hallgatói közé tartozott. Küszöbön állt a társadalmi változás, a vietnami háború képei sokkolták a világot. Berlinben a filmfőiskolások magukévá tették a Parlamenten Kívüli Ellenzék eszméit – olyan radikális és vehemens módon, hogy Farockinak Holger Meins, Hartmut Bitomsky és Wolfgang Petersen későbbi Vörös Hadsereg Frakció-tagokkal együtt el kellett hagynia a főiskolát.
Ekkoriban történt, hogy Harun Farocki egyik első alkotásában a saját testét használta szemléltető anyagként. A Nicht löschbares Feuer (Nem oltható tűz, 1968) című filmjében öltönyben ül egy pult mögött, mint a hírolvasók a tévében, és a napalmról beszél. „Nem tudjuk igazán valósághűen szemléltetni önöknek a napalm hatását” – mondja Farocki. Aztán fog egy cigarettát, és elnyomja a bal alkarján. „Egy cigaretta körülbelül 400 fokon ég – mondja, és úgy fordítja a kezét, hogy látható legyen az égési seb –, a napalm körülbelül 3000 fokon.” A látástól az érzékelésig, így lehetne jellemezni azt az utat, amelyet ez a korai Farocki-film bejár. Így természetesen más szemmel nézzük a vietnami háború égési sérültjeit. És természetesen a napalm-gyártók egyikénél tett látogatás és annak tudományos fejtegetései a filmben felidézik a Zyklon-B-t, amelyet a német koncentrációs táborokban – legfőképpen Auschwitzban – a foglyok meggyilkolására vetettek be.
Képek, előképek, történelmi képek
Harun Farocki több mint 90 filmet készített, esszéket írt, szerkesztette az 1984-ben megszűnt „Filmkritik” folyóiratot, dramaturg volt, színházi rendező és filmfőiskolai tanár. Az utolsó éveiben mind gyakrabban dolgozott múzeumoknak és galériáknak, média- és videoinstallációkat valósított meg, mivel a német filmipar és a televízió nem volt eléggé nyitott az esszéisztikus filmjei számára. Christian Petzold rendező játékfilmjeiben ezzel szemben fikcionális visszhangra találtak teoretikus elképzelései. A berlini Kreuzberg városrészben tett hosszú sétáikon beszélték át Petzold forgatókönyveit. Farocki Nicht ohne Risiko (Nem kockázat nélkül, 2004) című dokumentarista reflexiója a sáskatőkéről Petzold Yella című 2007-es filmdrámájának előképe volt. A közösen írt Barbarában (2004) a Nina Hoss által játszott címszereplő révén meglepően új fényben mutatják be az NDK-t. Utolsó közös munkájuk, a Phoenix bár (2014), amely a második világháború utáni Berlinben játszódik, bámulatos módon mesél emlékezésről, identitásról, önmagunk és mások tudomásulvételéről – és megint csak egyértelművé teszi, hogy Farocki filmművészetének milyen nagy szüksége van az elidegenítésre, hogy új történelmi képekre találjon. E közös munkájuk után nem sokkal, 2014. július 30-án Harun Farocki 70 éves korában elhunyt Berlin közelében.