Mesterséges intelligencia
Aki válaszol

Esszé az emberek és a gépek közötti áthidalhatatlan különbségekről

1997-ben Kevin Warwick brit kibernetikaprofesszor komor jövőbeli forgatókönyvet vázolt fel "A gépek (diadal)menete" című könyvének elején. Warwick azt a nézetet képviseli, amely szerint a Föld népességét már a XXI. század közepén hálózatos mesterséges intelligencia (MI) és felsőbbrendű robotok uralják majd, amelyeket az ember legjobb esetben is csupán annyiban tud szolgálni, hogy némi káoszt visz a rendszerbe.
 
Vajon a gépek egyszer majd szégyenkezni fognak amiatt, hogy emberek alkották őket, úgy ahogy az embernek is kínos érzés volt rájönni, hogy a majomtól származik? Edward Feigenbaum, az MI amerikai úttörője, az 1980-as években azt ecsetelte, hogy miképpen fognak a holnap könyvtáraiban a könyvek egymás között kommunikálni, és ily módon a tudásukat önállóan gyarapítani. Kollegája, Marvin Minsky így kommentálta az ötletet: "Ha szerencsénk van, megtartanak minket háziállatnak". Többek között Minsky szervezte azt a konferenciát a New Hampshire-i Dartmouth Egyetemen 1956-ban, ahol először ütötte fel fejét az "artificial intelligence", vagyis a mesterséges intelligencia fogalma.

Az intelligencia számítógépesített kiterjesztése lenyűgöző ígéreteket rejtett magában. Azt jósolták, hogy rövid időn belül minden problémát már elektroagyak fognak megoldani. A legtöbb ilyen elvárás meghiúsult, vagy csak évtizedekkel később, és akkor is csak igen korlátozott alkalmazási területeken teljesült be, mint például a sakk vagy a mintafelismerés. Az utóbbi évek technikai fejlődése azonban új dinamikát kölcsönzött a fent említett perspektíváknak. Az új tárolási technológiák, az egyre nagyobb teljesítményű szuperkomputerek, a rengeteg adat feldolgozására létrehozott új adatbázis-koncepciók, a hatalmas internetkonszernek milliós befektetései, és újabban az államok versengése az "algoritmikus előnyök" nyújtotta világuralomért – mindez bőven elég ahhoz, hogy a mesterséges intelligenciától való régi félelmek ismét fellángoljanak.
 
2014 májusában négy prominens tudós – Frank Wilczek fizikai Nobel-díjas, Max Tegmark kozmológus, Stuart Russell informatikaprofesszor és Stephen Hawking, a világ valószínűleg leghíresebb fizikusa – felhívással fordult a brit The Independent című újság olvasóihoz. Arra intettek, hogy ne csupán a puszta science fiction témakörébe tartozó kitalációként tekintsenek az intelligens gépekre: "A mesterséges intelligencia sikeres működtetése az emberiség történetének legnagyobb vívmánya lenne. Sajnálatos módon azonban az utolsó is, ha nem tanuljuk meg, hogyan kerülhetők el az ezzel kapcsolatos veszélyek."

Elpusztul az emberiség?

Feltűnő, hogy a mesterséges intelligencia kutatói javarészt férfiak, és felvetődik a kérdés, vajon fennkölt teremtési vágyuk mögött nem a péniszirigység ellenkezője rejtőzik-e, amit nevezzünk most szülésirigységnek. Vagyis arról az elfojthatatlan vágyról van szó, hogy annak az élőlénynek az ellenpárjaként, amely az evolúciónak köszönhetően nagyjából 400 millió éve – az élet keletkezése óta – egyre rafináltabb megjelenési formákban kísért a Földön, ne csak egy egyenrangú számítógép-vezérelt önfejlődést produkáljon, hanem egy olyan fejlesztést, amely meghaladja ugyan, ám egyszersmind degradálja is az embert, átmeneti lénnyé a majom és a legújabb technika által létrehozott teremtés koronája között.
 
Ezt a víziót nevezik "kemény MI"-nek, amely azon a feltételezésen alapul, hogy az emberi élet minden működési funkciója lefordítható a számítástechnika nyelvére, vagyis, hogy az emberi agy úgy működik, mint egy számítógép. Az ámokfutó gépekkel kapcsolatos összes baljós figyelmeztetés egyetlen pontban kulminál, és ez nem más, mint a szuverenitás. Vagyis arról a pillanatról van szó, amelytől fogva egy gép önállóan fejleszti magát és teljesítőképessége robbanásszerűen növekszik. Az ettől óva intők azt a félelmet igyekeznek az emberekbe plántálni, hogy ez a hipergép, ha egyszer működésbe lépett, önálló életet élő szellemi magot hoz létre. Egy intelligens ént.
 
Az aggodalom, hogy az önálló akarattal rendelkező tárgyak elpusztíthatják az emberiséget, messzire nyúlik vissza. Azzal a félelemmel, egyszersmind azonban azzal a reménnyel is kapcsolatban áll, hogy élettelen dolgok megelevenedhetnek, például a mágia segítségével. Az ókori egyiptomiak kis szobrokat tettek a halottak mellé a sírba – usébtiket – amelyek feladata az volt, hogy amikor a halottat a túlvilágon munkára szólítják, mágikusan megelevenedve válaszoljanak helyettük, és elvégezzék a feladatot. Innen ered az elnevezése is: "aki válaszol". Itt jelenik meg az történelemben először a számítógép ötlete: azé az embert képviselő tárgyé, amely válaszol, és teljesít minden parancsot. Az utasítások, amelyek ezeken a kis szobrokon találhatók, kísértetiesen hasonlítanak egy modern számítógépes program algoritmikus sorrendjéhez:
 
Mágikus baba, hallgass szavamra!
Ha bármely munkára szólítanak,
Amit az Istenek Mezején
Elvégeznem rendeltetett,
Távolítsd el azt utamból,
Ha a mezőt kell felszántani,
Vagy vizet merni a csatornába,
Vagy a homokot kell keletről nyugatra vinni…
 
A végén pedig ez áll:
 
Én megteszem; valójában én vagyok, akit szólítottak.

Ma ezt "párbeszéd-orientált felhasználói utasítás"-nak neveznénk, azt a hitet pedig, hogy a varázsige az agyagszobrokat életre kelti, egyszerűen babonaságnak. Ám ennek a babonának a diadalútja egyenesen a jelenbe vezet. A kemény MI képviselői meg vannak győződve arról, hogy egy számítógépben valamikor, valahogyan eleven tudat fog kialakulni. Azt a feltevést osztják, hogy az emberi gondolkodás puszta információfeldolgozássá redukálható, amely független valamely adott/meghatározott(?) hordozóanyagtól. Vagyis hogy az agyra nincs feltétlenül szükség, és az emberi szellem ugyanennyi erővel számítógépbe is tölthető. Marvin Minsky számára, aki 2016 januárjában halt meg, az MI egyfajta kísérlet volt arra, hogy túljárjon a halál eszén.

A gépi én illúziója

1965-ben Joseph Weizenbaum informatikus a Massachusettsi Műszaki Egyetemen egy ELIZA nevű programot írt, amellyel – írásban legalábbis – beszélgetni lehetett. ELIZA-val egy pszichoterapeuta szerepét játszatta el, aki egy beteggel folytatott beszélgetést. "Anyám különösen viselkedik", pötyögi be az ember. "Mióta viselkedik az anyja különösen?" kérdez vissza a számítógép. Életre keltek a gépek? Mi szól itt hozzánk, amely azt az érzést kelti, mintha a komputer belsejében saját, az emberéhez kísértetiesen hasonlító szellemi mag alakulhatna ki?
 
Azelőtt a műszaki eszközök csak személytelen jeladások formájában nyilatkoztak meg – "Olajszint csökken", "Műszaki hiba". Weizenbaum megrökönyödött, hogy azok a személyek, akik ELIZA-val beszélgettek, milyen gyorsan alakítottak ki érzelmi kapcsolatot az algoritmusokkal álcázott géppel. Amikor titkárnője kipróbálta a programot, nagyon hamar arra kérte őt, hogy hagyja el a szobát, mert intim részleteket oszt meg magáról. Ám egy gép, amelyet a programozó arra utasít, hogy egyes szám első személyben beszéljen, még messze nem rendelkezik valódi énnel.
 
Az agy mint számítógép csupán egy modern metafora, semmi köze az agyról való tényleges tudáshoz, az emberi intelligenciához vagy a személyes énhez. Hiszen gondoljunk csak bele: az ember először azt hitte, hogy agyagból formázták, és egy isten lehelt bele lelket. Később egy hidraulikus modell vált népszerűvé, az az elképzelés, hogy a nedvek áramlása felel az ember testi és a szellemi működéséért. Amikor a XVI. században rugóból és hajtóműből automatákat építettek, az élenjáró gondolkodók, mint René Descartes francia filozófus, arra az ötletre jutottak, hogy az ember nem más, mint egy összetett gépezet. A XIX. század közepén Hermann von Helmholtz német fizikus telegráfhoz hasonlította az agyat. Neumann János matematikus azt állapította meg, hogy az emberi idegrendszer működése digitális, és egyre újabb párhuzamokat vont az akkoriban használt számológépek alkatrészei és az emberi agy alkotóelemei között. Ám még senki sem talált az agyban olyan memóriatárat, amely akár megközelítőleg is úgy működne, mint egy számítógépé.
 
Az MI területén tevékenykedő kutatók közül csak kevesen tartanak egy hataloméhes szuperintelligenciától. "Az egész közösségtől távol áll, hogy olyasvalamit hozzon létre, ami a nyilvánosságot nyugtalansággal tölthetné el", csitít Dileep George, a Vicarious nevű MI-vállalkozás egyik alapítója. "Nekünk, tudósoknak az a kötelességünk, hogy felvilágosítsuk a nyilvánosságot a Hollywood és a valóság közötti különbségről."

A Vicarious-nál, amely 50 millió dollárt gyűjtött össze többek között Mark Zuckerbergtől és Jeff Bezos-tól, egy olyan algoritmuson dolgoznak a kutatók, amely úgy fog működni, mint az emberi agy észlelőrendszere – a célkitűzés igencsak ambiciózus. A manapság a számítógépekben működő legnagyobb mesterséges neurális hálózatok kereken egy milliárd keresztirányú kapcsolódási ponttal rendelkeznek. Ez az ezerszerese annak, ami csupán pár évvel ezelőtt lehetségesnek tűnt. Ám az aggyal összevetve még ez a szám is elhanyagolhatóan kicsi: körülbelül egy köbmilliméternyi agyszövetnek felel meg. Egy tomográfián ez kevesebb, mint egy voxel lenne, ami a pixel háromdimenziós megfelelője.
 
Az MI központi problémája a világ komplexitása. Ahhoz hogy ezt fel tudja dolgozni, egy újszülött ember már eleve rendelkezik önálló, az evolúcióból fakadó potenciálokkal – érzékekkel, egy maréknyi reflexszel, amelyek elengedhetetlenek a túléléshez, és, ami talán a legfontosabb, hatékony tanulási mechanizmusokkal, amelyek lehetővé teszik számára, hogy gyorsan alkalmazkodjon a változásokhoz, vagyis hogy az őt körülvevő világgal egyre hatékonyabban léphessen interakcióba, még akkor is, ha ez a világ már egészen más, mint távoli elődeié volt valaha.
 
A számítógép ezzel szemben kettőig sem tud számolni, csak a nullát és az egyet ismeri, és teszi mindezt az ostobaság és a sebesség különös elegyével. Ehhez jön még egy-két alapszabály, az úgynevezett heurisztikus függvények, és egy sor igényes matematikai művelet (lásd neurális hálózatok). Ahhoz, hogy egyáltalán az alapjait megértsük annak, hogy hogyan működteti az agy az emberi intellektust, nem csupán mind a 86 milliárd neuron, és azok százbillió lehetséges kapcsolódásainak aktuális állapotát kell ismernünk, nem csupán azokat a különböző intenzitásokat, amelyekkel egymáshoz kapcsolódnak, és nem csupán annak a több mint ezer proteinnek az állapotát, amelyek minden egyes kapcsolódási pontnál jelen vannak, hanem azt is, hogy hogyan járul hozzá az agy éppen adott, pillanatnyi aktivitása az egész rendszer integritásához.
 
Ehhez vegyük még hozzá, hogy minden egyes agy összehasonlíthatatlanul egyedi, ami az egyes ember élettörténetének egyediségére vezethető vissza.