30 éve omlott le a Berlini Fal
A kelet-német lélek szakadékai

30 éve omlott le a Berlini Fal
© dpa

Egyikük vezető hivatalnok, a másikat sokan a szélsőjobbhoz sorolják. Christoph Dieckmann (Die Zeit) felkereste az egykori NDK két polgárjogi aktivistáját, akik mára már erősen eltávolodtak egymástól, hogy megkérdezze tőlük: Kié a kelet-német történelem?
 

Nemrégiben jelentek meg Christoph Hein memoárjai az alábbi, Kleistre emlékeztető, meglehetősen harcias címmel: Gegenlauschangriff. Anekdoten aus dem letzten deutschen Kriege (Lehallgatási ellentámadás. Anekdoták a legutóbbi német háborúból). A kötet egyik kulcstörténetének címe Mein Leben, leicht überarbeitet (Életem, némileg átdolgozva). Kelet-Németország irodalmi krónikása arról számol be itt, hogy hogyan maradt le a világhírről – mégpedig pedantériából.
 
2002-ben felkereste Heint egy fiatal filmrendező, Florian Henckel von Donnersmarck, és megkérte, hogy meséljen neki „az NDK egyik tipikus drámaírójának tipikus életéről”. Hein csak nevetett a kérésen, mivel szerinte efféle tipikusság nem létezik, és inkább saját magáról mesélt. „A rendező felírt pár dolgot, és búcsúzáskor azt mondta: kimondhatatlanul hálás nekem.” Aztán megcsinálta a Das Leben der Anderen (A mások élete) című Stasi-melodrámát. Hein, aki eredetileg fel volt tüntetve a stáblistán, meg volt döbbenve, és levetette nevét a filmről. „Az én életem teljesen másképpen zajlott – írja Hein –, ez a film egy rémmese, és egy mesebeli országban játszódik, olyasfélében, mint amilyen a Tolkien megálmodta Középfölde.” Henckel von Donnersmarck 2007-ben elnyerte az Oscar-díjat, és azóta az SED-diktatúra koronatanújának tekinti a szabad világ. Hein pedig felismerte: „Kénytelen leszek hozzáigazítani emlékeimet a mozihoz.”
 
Christoph Hein szarkasztikus megjegyzése élesen rávilágít egy mindennapos problémára, nevezetesen arra, hogy a nyugati médiumok átszínezik a kelet-német történelmet. Meglehetősen szokatlan viszont, hogy szót emel ez ellen valaki, hiszen az újonnan csatlakozott keleti tartományokból érkező panaszok rendszerint amúgy sem találnak meghallgatásra.
 
A Pegida és az AfD azonban az utóbbi időben felhangosították a keleti tartományokban élők elégedetlenkedésének hagjait, miközben az AfD nyugat-németországi néptribunusai a „rendszerváltás beteljesítésére” szólítanak. A Szövetségi Köztársaság hivatalos politikája pedig riadót fúj, mivel fals hangok vegyülnek a Fal leomlásával kapcsolatos megemlékezéseket övező rituális örömujjongásba. Így aztán a keleti tartományok lakóit újabban sokan körüludvarolják, és nagy sietve „megértik”. De csakugyan komolyan veszik-e vajon őket a német történelem egyenrangú szubjektumaiként?
 
A kelet-német múlt feldolgozása közvetlenül Honecker bukása után megkezdődött már, mégpedig spontán és magától értetődő módon, amúgy kelet-németesen. Az NDK utolsó, anarchikus esztendejében egymást érték az SED-rezsimet illető leleplezések, az NDK ellenképe gyanánt pedig az említett állam számos lakójának a Helmut Kohl-féle Szövetségi Köztársaság lebegett a szeme előtt – azaz „Németország, egységes hazánk”, ahogyan a himnusz mondja. A csatlakozás egy végsőkig leromlott, irányt vesztett intézményrendszert kapcsolt össze egy virágzó demokráciával, mégpedig a többségi társadalom szabta feltételek alapján. A jóval kisebb csatlakozó nép pedig megkapta azt a hízelgő ajánlatot, hogy ettől fogva „Németországhoz” tartozhat, és maga mögött hagyhatja az NDK-t, ezt a továbbiakban már csak „jogfosztó államnak” titulált államalakulatot.
 
Csakhogy a kelet-németek lassanként ráébredtek arra, hogy az NDK-ban leélt életüket se eltörölni, se másikra cserélni nem lehet. A háború után negyven esztendeig külön-külön mederben folyt a német nemzeti történelem, és egyik Németország sem volt hibátlan, egyik sem volt németebb a másiknál. Az önelégült Nyugat azonban nem volt hajlandó tudomást venni erről a tényről, jól érezte magát úgy, ahogyan volt, nem volt szüksége a Keletre, legföljebb felvevőpiac gyanánt. Ami pedig a személyzeti politikát illeti, a Nyugat egész egyszerűen meghódította a csatlakozó területeket, lezajlott az elittranszfer, vagyis a kádercsere, és a keleti tartományoknak folyósított „újjépítési segély” tartós, az emancipációt hátráltató irányítássá nőtte ki magát. „A többség még mindig kulturális kolonializmusként éli meg a nyugat-németek dominanciáját az elitekben” – jelentette ki 2018-ban a teológus Thomas Krüger, aki 2000 óta a Budeszentrale für politische Bildung (Szövetségi Politikai Képzési Központ) vezetője.
 
1990 után a német parlament (Deutscher Bundestag) létrehozta az „Aufarbeitung von Geschichte und Folgen der SED-Diktatur in Deutschland” („Az SED-diktatúra németországi történetének és következményeinek feldolgozása”) nevű vizsgálóbizottságot, amely több mint két választási cikluson át működött. A bizottság elnöke Rainer Eppelmann, az egykori NDK egyik legtapasztaltabb polgárjogi aktivistája volt. A Kelet-Németországban született Anna Kaminsky vezeti a Szövetségi Alapítvány az SED-diktatúra Feldogozására (Bundestiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur) nevű intézményt, amely 1998 óta kiállításokkal, konferenciákkal, könyvekkel és dokumentumfilmekkel igyekszik megvilágítani Európa kommunista korszakát.

A „polgárjogi aktivista” meglehetősen bizonytalan fogalom

A húszéves évforduló alkalmából három nyugati ünnepi szónok is foglalkozott ezzel a bizonyos keleti múlttal. Frank-Walter Steinmeier államfő a maga részéről üdvözölte a felvilágosító munkát, Armin Nassehi, a müncheni szociológus viszont civilizációs visszamaradottságot konstatált a kelet-németek körében, mondván: hiányzik a világra nyitott műveltség, a bevándorlással kapcsolatos tapasztalat, a szociális diverzitás és a kisebbségekkel szemben tanúsított tolerancia.
 
Amott a diktatúra megnyomorított kárvallottjai, emitt az egészségesek? Egész másként beszélt minderről Monika Grütters kulturális államminiszter (CDU), őt ugyanis megérintette egy a Keletről szóló film, de nem A mások élete, hanem a Gundermann. Ez az ellentmondásos portré, amelyet Andreas Dresen forgatott Gerhard Gundermannról, a lausitzi kotrógépkezelőről, dalszerzőről és Stasi-informátorról, számos nyugat-német polgár előtt első ízben tárta fel a kelet-német lélek szakadékait.
 
Vállalva az ambivalenciát, a miniszterasszony új kereszténydemokrata hőstípust helyezett hatályba: az egykori NDK-ban tevékenykedett polgárjogi aktivistát. „Azok az ellenzékiek, akik tanúbizonyságot tettek bátorságukról az SED-diktatúrával szemben – mondta –, nem mindig voltak képesek ellenállni a kísértéseknek.”
 
A „polgárjogi aktivista” meglehetősen bizonytalan fogalom, hiszen nem valamiféle hivatalt, illetve felhatalmazást, hanem olyan embereket jelöl, akik bármiféle hivatalos felhatalmazás híján is vették maguknak a bátorságot, hogy önállóan fellépjenek a diktatúra ellen. Az alábbiakban két ilyen emberről, az egykori NDK két polgárjogi aktivistájáról lesz szó, akik mára már meglehetősen eltávolodtak egymástól. Egyikük elbukott, a másik megúszta. Egyikük ma vezető hivatalnok, a másik jobboldali szélsőséges, akire sokan ellenségesen tekintenek.
 
Egyiküket Roland Jahnnak hívják. Roland Jahn 1953-ban született Jénában, és amellett, hogy fiatalkorában az FC Carl Zeiss csapatában futballozott, egyfajta türingiai hippi volt, aki szerette az életet, vagyis a szabadságot kereste a szocializmus rendszerén belül. Jahn fehér transzparenssel érkezett a május 1-i felvonulásra, és félig Hitlerré, félig Sztálinná maszkírozta magát. Barátja, Matthias Dommaschk ellen 1981-ben vizsgálatot indított a Stasi, és Dommaschk a vizsgálati fogságban meghalt. Ekkor vált világossá számomra, mondja Jahn, hogy ez többé már nem játék, hanem életre-halálra menő küzdelem.
 
Sok szabad szellemű embert vonzott, és vetett ki magából újra a jénai Friedrich Schiller Egyetem: többek között Jürgen Fuchsot, Lutz Rathenow-t és Siegfried Reiprichet. 1976-ban, Wolf Biermann kitoloncolása után szót emelt Jahn is, aki akkoriban közgazdászhallgató volt. Így került szállítómunkásként a Zeisshez – büntetésből, és úgyszólván próbára bocsátva. 1982-ben Jahn kitűzte a Szolidaritás zászlaját, úgy kerékpározott keresztül a városon. Huszonkét havi börtönbüntetésre ítélték „az államrend nyilvános meggyalázása” és „az állami szimbólumok semmibe vétele” címén. Miután az egyházi és nyugati tiltakozások hatására a büntetés egy részét elengedték, Jahn hozzá hasonló gondolkodású emberekkel összefogva megalapította a Jénai Békeközösséget (Friedensgemeinschaft Jena).
 
Nem az NDK-t mint olyat utasítottam el, magyarázza Jahn, hiszen azonosultam a hazámmal. Akik alapjaiban ellenezték a rendszert, azok elmentek Nyugatra. Folyamatos vérveszteséget szenvedett így az ellenzék.
 
1983. június 8-án Jahnt ismét letartóztatták, és miután a probstzellai határátkelő vasútállomására szállították, felrakták a Bajorországba induló zónaközi vonat leghátsó fülkéjébe. Így akartak megszabadulni az illetékes szervek a bajkeverőtől hajnali három órakor. Ludwigstadtban aztán felszálltak a szerelvényre a nyugat-német határőrök, és megtalálták a Jahn nevű csomaghoz mellékelt szállítólevelet.

Jobboldali jelszavakat üvöltenek manapság az egykori NDK áldozatai is

Jahn heteken keresztül nem volt hajlandó elfogadni a nyugat-német útlevelet. Aztán beutazta Európát, és haza akart jutni bármi áron. Bármilyen őrülten hangzik is, mondja, ott álltam az Akropoliszon, és közben Jéna járt az eszemben. Prágába ment tehát, onnan pedig elrepült Schönefeldre, és sikerült észrevétlenül kijutnia a tranzitzónából. Kelet-berlini barátja, Rüdiger Rosenthal vitte vissza éjszaka Türingiába a Trabantján. Jahn kicsinynek és szürkének látta szeretett városát a kora reggeli fényben. Péksüteményt vásárolt a Saalbahnhofon, kankalint szedett a Fuchsturm mellett. Nem merte meglátogatni a szüleit, akiket amúgy is zaklattak már. Visszautazott hát Kelet-Berlinbe, ott pedig azt mondták neki a társai: Több hasznodat vesszük Nyugaton, mint itt.
 
Jahn végül az „ellenzék” agilis összekötője lett. A Kontraste (Kontrasztok) című ARD-magazin munkatársaként dolgozott a Freies Berlin nevű rádió- és tévéadónál, miközben ellátta technikai eszközökkel Keleten élő barátait. Soha nem akart a hidegháború nyugati szószólóinak szolgálatába szegődni. Tulajdonképpen mindig is békülékeny ember voltam, mondja Jahn.
 
Roland Jahn 2011 óta a Stasi dokumentumait kezelő hatóság vezetője. Egy ideje komoly ellenszelet érzékel, mivel késznek mutatkozott arra, hogy az aktákat, vagyis a forradalom Grálját eltávolítsa az áldozatoktól, és átadja a Szövetségi Archívumnak. Jahn szerint a Stasi-témán túlmenően nem örvend különösebb népszerűségnek az SED-diktatúra feldolgozása. A felelősséget mindenki elhárítja magától, teszi hozzá. És bosszantja Jahnt a Keleten újra meg újra felhangzó panaszkodás is: Lemaradtunk! Integráljatok bennünket végre! Büszke lehetne mindenki, aki kibírta az NDK-t, mondja Jahn, csakhogy az emberek lemondanak erről a büszkeségről. Pedig mindenki számára adva van a részvétel, a viszonyok alakításának lehetősége, lehet a megfelelő pártokra szavazni, lehet újakat alapítani. Csakhogy a többség ehelyett – önérzetéről lemondva – belelovalja magát a máris folyamatban lévő provokációba, és eljátssza a méltóságát, miközben az elismerést hajszolja.
 
Jobboldali jelszavakat üvöltenek manapság az egykori NDK áldozatai is: Mi vagyunk a nép! Csakugyan kárt tett volna bennük a diktatúra?
 
Nekem teljesen mindegy, hogy jobboldalinak, vagy baloldalinak vallja-e magát valaki, folytatja Jahn. Senki nem sajátíthatja ki magának a népet, hiszen mindannyian a részei vagyunk, a társadalom pedig mindig multikauzális. A „faj” szót ki kellene húzni az alkotmányból. Emberi fajok nem léteznek, legfeljebb kutyafajok. A legfontosabbak az emberi jogok, a humanitás antitotalitárius konszenzusa. Valószínűleg ugyanezért a célért küzd Micha Beleites is.
 
Michael Beleites, a másik ellenálló, akinek Dicke Luft: Zwischen Ruß und Revolte (Sűrű levegő: A koromtól a lázadásig, 2016) című könyve az NDK független környezetvédő mozgalmának történetét beszéli el, azét a mozgalomét, amelynek ő maga is fáradhatatlan aktivistája volt. Beleites 1964-ben született Halléban egy lelkipásztor fiaként, és a Zeitz közelében fekvő Trebitzben nőtt fel. Barnaszenet bányásztak azon a vidéken, és a külszíni fejtések teljesen tönkretették a tájat. Az állam lehetetlenné tette Beleites számára azt, hogy érettségi vizsgát tegyen, így aztán az állatpreparátori mesterséget tanulta ki Gerában. Ott pedig közvetlen közelről ismerhette meg a Wismutot, a katasztrofális ökológiai pusztítást végző német-szovjet uránbányászati vállalatot. Nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy Beleites 1988-ban megjelentesse az egyházi szamizdatban Pechblende (Szurokérc) című tanulmányát. A szerző úgy véli, kizárólag Gorbacsovnak köszönheti azt, hogy megúszta a letartóztatást. És könnyen meglehet persze az is, hogy a gerai csekisták nem akarták a központi nyomozó hatóságok kezére adni a maguk legértékesebb államellenes lázítóját, hiszen nem volt belőle több, vagyis feltétlenül ragaszkodniuk kellett ehhez az „operatív folyamathoz”.
 
A fordulat után Beleites végül mégis csak beiratkozhatott az egyetemre, és mezőgazdasági végzettséget szerzett. Továbbra is szenvedélyes érdeklődést tanúsított a biológia iránt: kiváltképp Darwin szelekciós elmélete, valamint a teológus és zoológus Otto Kleinschmidtnek a formakörökről szóló tana foglalkoztatta. Darwin a háziállatok közé tartozó fajokat tanulmányozott, és az így nyert felismeréseket vetítette át a természetes fajokra, ami teljes képtelenség, állítja Beleites. A természet nem irtja ki a sokféleséget. A szociáldarwinizmus, az erősebb felülkerekedése mint természeti törvény – mindez fatális tévedés, teszi hozzá. És teljesen mindegy, hogy az osztályharc elmélete vagy a kapitalizmus konkurenciát és fejlődést propagáló ideológiája sarjad-e ki belőle.
 
Tíz esztendeig volt hivatalban Beleites úgyszólván Roland Jahn szászországi megfelelőjeként, mint a Stasi dokumentumait kezelő hatóság vezetője Drezdában. 2010-ben mondott le, hogy elejét vegye a lelki sérüléseknek. Beleites ugyanis tépelődő típus, és megbélyegzettnek érzi magát, mióta a Spiegel egyik cikke az egykori NDK ellenzékéhez tartozó személyek jobboldali fordulatát tematizálta. Beleites ugyanis nem sorolja magát a jobboldalhoz, és végzetének okát Umweltresonanz. Grundzüge einer organismischen Biologie (Környezeti rezonancia. Egy organizmikus biológia alapvonalai) című könyvében látja. Mivel a tekintélyes tudományos könyvkiadók elutasították az autodidaktát, végül az erősen jobboldali színezetű Telesma Kiadónál jelent meg ez a munka. Ráadásul a jénai Normannia diákaszövetség is meghívta szerzőt, aki a propagandista Götz Kubitschek képzési centrumában tartott előadást. Ezek után kitaszították a polgárjogi mozgalomból: nem hívták többé felolvasásokra, előadásokra, vitákra. Beleites aprócska kertészetet üzemeltet a Drezda közelében fekvő Wilsdruffban, amely épp hogy csak biztosítja a család számára a megélhetést. Nemrégiben szakította meg az egyik iskola a hosszú évek óta tartó együttmüködést, mondván: nincs többé szükség Beleites virágaira, hiszen újabban bizonyára azokat támogatja már, akik meg akarják ölni a fogyatékkal élő gyerekeket.
 
Kereszténynek vallja magát?
Igen.
Mégis „elszigetelődéssel”, „genetikai konstitúcióval”, „öröklött életvilággal” riogat.

Egyesek még a nemzetiszocializmus időszakával vont párhuzamoktól sem riadnak vissza

Azt az értelmesebb jobboldaliak sem vonják kétségbe, hogy a trópusokon célszerűtlen a fehér, Északon pedig a fekete bőr.
 
Az viszont súlyos probléma, hogy a fenti meglátás nagyon is kapóra jön a „völkisch” életterek identitáspolitikában utazó védelmezőinek. Kubitschek célja pedig éppenséggel az, hogy tovább mélyítse a társadalmi „szakadást”.
 
Ehhez nekem semmi közöm, mondja Beleites. A társadalom ideális esetben úgy működik, akár egy organizmus. A szerveknek együtt kell működniük, ha pedig netalántán mégis vetélkedni kezdenek egymással, az az organizmus halálát okozza.
 
És a Pegida? Ők „jobboldali lázadásról” beszélnek az állítólag baloldali establishment ellen, és azt állítják, hogy „mélységes bizalmi válság” alakult ki „a politika és a teljes média őszinteségével szemben”, akárcsak 1989-ben.
 
1989-ben is láttunk az utcákon akasztófákat cipelő, erőszakos jelszavakat ordibáló embereket, de akkoriban senki nem törődött ezekkel az idiótákkal. Manapság viszont sokan a polarizációban érdekeltek, és olyan emebereket bélyegeznek náciknak, akik valójában nem azok. Sokakban vált ki ellentmondásos érzéseket, egyszerre segítőkészséget és kételkedést a migráció témája. Mennyi bevándorlást képes elviselni a jóléti állam? Hol van az a határ, amelyet túllépve veszélybe sodorják kulturális identitásunkat az idegenek? Mennyi részünk van nekünk azoknak a neokoloniális viszonyoknak a kialakulásában, amelyek hazájuk elhagyására kényszerítik az embereket?
 
Beleites szerint ma is szükség van ellenzékiekre. A jobboldal ellen folytatott zajos küzdelem rendszerstabilizáló hatású, ugyanis eltereli a baloldal figyelmét a szociális, a zöldekét az ökológiai problémákról. Feldolgozzák majd egyszer napjaink történetét is, folytatja Beleites, márpedig a közvélekedés és a nyilvánosan hangoztatott vélemény jelenleg tapasztalható eltérését ezek a majdani feldogzások sem fogják kisebbnek látni, mint az egykori NDK vonatkozásában.
 
Roland Jahntól megnyugodva, Michael Beleitestől felzaklatva távozik a látogató. De akárhogyan is, a mai egyesült Németország mint a kelet-német múlt gyógyíre – ez a múltfeldolgozó idealizmus mindenképpen megkérdőjeleződik. Ráadásul számos probléma már nem is az SED-rezsimben, hanem a kelet-németországi átmenet visszásságaiban gyökerezik.
 
A klasszikus NDK-leleplezés mai mintapéldája a Berlin-Hohenschönhausenben berendezett emlékhely, a Stasi egykori központi vizsgálati fogdája, amelynek 450.000 látogatója van évente. Egykori fogvatartottak vezetik végig a látogatókat a cellákon és a kihallgatóhelyiségeken, beszámolva arról, amit át kellett itt élniük annak idején. Egyesek még a nemzetiszocializmus időszakával vont párhuzamoktól sem riadnak vissza.
 
Jóllehet nem szükséges emberek ezreit meggyilkolni ahhoz, hogy diktatúráról beszélhessünk, mégis alapvető különbség mutatkozik a hitleri Németország és az NDK sztálinizmusa között. Kétségtelen egyfelől, hogy az NDK a Stasi felügyelete alatt állt, és szögesdóttal volt körbekerítve, másfelől viszont mégis csak Kelet-Németország volt, olyan életvilágokkal és olyan – többek között – művészi teljesítményekkel, amelyeket a Nyugat rendszerint éppoly kevéssé ismer, mint az itt felnövő újabb nemzedékek. Hogy milyen szakaszokra osztható az egykori NDK története, hogy miként jött létre, miként torpant meg a fejlődésben, és miként omlott össze ez az állam, az elmesélhető borzongató hatásvadászat és bármiféle nosztalgia nélkül, még akkor is, ha sok lesz ebben a mesében az egyéni szólam. És fontos, hogy csakugyan közkincs maradjon ez a polifón történelem, éppen ezért muszáj megóvnunk mindenkitől, aki netalántán megpróbálná kisajátítani.