Rainer Werner Fassbinder
„A filmjeimmel egy házat szeretnék felépíteni”
Sokan csak a problémás esetet látták benne, mások giccstermelőnek nevezték, megint mások zseninek tartották. Akárhogy is, sziklaszilárd helye van a német filmművészetben.
Nem, tipikus házikóépítő biztosan nem volt az 1945-ben Bajorországban született, kivételes tehetségű filmrendező. Rainer Werner Fassbinder ugyanis határozottan ellene volt mindenféle kispolgári intézménynek és normának. Inkább a filmjeivel épített házat: „Némelyik film a pince, aztán vannak a falak, és vannak az ablakok. De remélem, hogy végül elkészül a ház.” Életművében ugyanúgy megtalálható szikár társadalmi tanulmány (A vendégmunkás, Katzelmacher, 1969), mint igényes irodalmi megfilmesítés (Effi Briest, 1974) és nagyszabású történelmi film (Lili Marleen, 1981). Közös a filmjeiben, hogy radikálisan személyes módon mesélnek a társadalomról. A politika és a magánélet Fassbindernél teljesen összefonódik.
Anti, anti! és a Fassbinder-csoport
Fassbinder karrierje a színésziskola után kezdődött a müncheni Action Színházban. A színházat ekkor Peer Raben vezette, aki később Fassbinder állandó zeneszerzője lett. Hamarosan Fassbinder vette át az irányítást, és 1968-ban megalapította az Action utódját, az Antiszínházat. Itt kezdett el rendezni. Filmjei nyilvánvaló rokonságban vannak a színházzal. Az ekkoriban többnyire gyorsan megírt színdarabjai – akárcsak a filmjei – a hatvanas évek Nyugat-Németországának dohossága ellen lázadtak. Az Antiszínházban, amely egyben kocsma is volt, kaotikus állapotok uralkodtak. Itt alakította ki Fassbinder a filmjeiből ismert színészcsoportot, és lett híve annak a csoportdinamikának, amely a filmjeit is jellemzi. Hanna Schygulla mellett itt lett a csoport tagja például Irm Herrmann, Harry Baer, Günther Kaufmann, valamint Ingrid Caven, aki két éven át Fassbinder felesége volt. Az együttes legtöbb tagja feltétel nélkül követte Fassbindert, pedig az érzékeny művész időnként nagyon komiszul viselkedett. A személyes összetűzések és a rendezőnek a csoport férfi és nőtagjaival való szerelmi afférjai a filmforgatásra is kihatottak. Fassbinder időnként a forgatókönyvekbe is beleírta a szerelmi bonyodalmakat, például a Petra von Kant keserű könnyei alkotásban (Die bitteren Tränen der Petra von Kant, 1972).-
Juliane Lorenz, A Rainer Werner Fassbinder Alapítvány elnöke
„Rainer Werner Fassbinder él: a filmjeiben, a színházi munkáiban, számos írásában és abban a nemzetközi érdeklődésben, amely életművét a mai napig övezi. Témái zavarba ejtőek és aktuálisak maradnak. Ő volt az első nemzetközi sztárrendezője az Új Német Filmnek, amely olyan tökéletes akart lenni, mint a hollywoodi film, csak nem olyan hazug. Fassbinder azért időtlen, mert ezt a célt elérte, és évek óta a művészet legkülönfélébb ágaiban alkotók gondolják tovább életművét.” -
Harry Baer, számos Fassbinder-film színésze ("A vendégmunnkás")
„A Német Szövetségi Köztársaságban a háború után senki nem forgatott ilyen rövid idő alatt annyi filmet, mint Rainer Werner Fassbinder. Közülük sokat csak úgy odadobott, miközben már a következő forgott a fejében. Hat, hét vagy nyolc filmje mégis megmarad, és bevonul a filmtörténetbe. Mit lehetne ennél többet elérni? Én együtt harcolhattam vele, és erre még mindig büszke vagyok.” -
Hanna Schygulla, színésznő, Rainer Werner Fassbinder számos filmjének sztárja ("Maria Braun házassága")
„Ismét otthon, cseng a telefon: »Rainer vagyok.« Kérdem: »Milyen Rainer?« Azt mondja: »Hát a Rainer, hülye kérdés. Volna egy filmem a számodra. Már csinálhatod is.« Mondom neki: »Örülök, hogy felhívtál. Az utóbbi hónapokban gyakran gondoltam rá, hogy megint ideje volna.« Négy év telt el – négy év szünet. Megcsináljuk a Maria Braun házasságát. Azt mondják az emberek, »Ön csodálatos volt Maria Braun szerepében.«” ("Az Ébredj fel és álmodj" című önéletrajzból, München, 2013) -
Wong Kar-wai, filmrendező ("In the Mood for Love", "The Grandmaster") az inspirációról, amelyet Fassbinder filmjeiből merít
„A nők a filmjeiben. Ahogy őket rendezi. Erős nők, és mindig melodramatikus eseményekbe bonyolódnak. Ezt csodálom benne. Hasonlítsa össze Wim Wendersszel, akivel nemrég együtt ebédeltem: nála nincsenek nők.” (Interjú Hanns-Georg Rodekkel, www.welt.de – 2005. január 15.) -
Inga Pylypchuk, újságíró
„Fassbinder nem törődött a nemek egyenlőségével. Számára a nő projekciós felület volt, amelyet arra használt, hogy bemutassa rajta a mértéktelen szenvedést, élvezetet és életet. Akár a mazochista Martha, akár a védtelen Küsters mama, Fassbinder női inkább zavarba ejtő alakok, semmint eszményképek. De vajon meg kell-e ütköznünk ezen nekünk, feministáknak és egyszerű mai nőknek? Meg kell-e vetnünk a rendezőt azért, hogy olyan szívesen eljátszott a »nőiesség mint álca« hagyományával? Talán igen. A másik lehetőség az volna, hogy a látásmódját a társadalom nőképének kritikájaként fogjuk fel.” -
Alfred Holighaus, filmújságíró és -producer, 2015 június 30-ig a Német Filmakadémia ügyvezetője
„Rainer Werner Fassbinder filmjei nélkül sohasem fejlődött volna ki bennem az az intim viszony a német filmművészet iránt, amelyet már régóta ápolok és élvezek magánjelleggel és foglalkozásszerűen egyaránt. Ezek a filmek szépen, ugyanakkor kíméletlenül mesélnek a világról és az országról, ahol élünk. Tehát rólunk is. Ez szükséges és hasznos, még ha nem ritkán fájdalmas is.” -
Anna Fricke, a „Fassbinder – MOST” című kiállítás kurátora (Martin-Gropius-Bau, Berlin)
„Rainer Werner Fassbinder filmjei azért nyűgöznek le, mert több idősíkon is működnek: egyfelől hatásos képet adnak az életről a NSZK-ban a kései hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig, másfelől jól szemléltetik a meghatározó történelmi vonatkozásokat, elsősorban a nemzetiszocializmust. Ugyanakkor Fassbinder olyan magánéleti és társadalmi struktúrákat is felrajzol, amelyek még ma is érvényesek. Erről tanúskodnak azoknak a kortárs képzőművészeknek a munkái, akik Fassbinder filmjeiből származó témákkal és esztétikai stíluseszközökkel teremtenek kapcsolatot.” -
Annekatrin Hendel, filmrendező ("Fassbinder")
„Ha megnézem, milyen komplex, ugyanakkor személyes módon foglalkozott Fassbinder a háború utáni német történelemmel, akkor az a mai napig egyedülálló. Vitatott személyiség, de a világra (»mindig oda, ahol bűzlik valami«) vetett pillantása vitán felül a legfontosabb német filmrendezővé teszi. Nekem ebből a világból, ahol mindig mindent helyesen kell csinálnunk, gyakran hiányzik a szenvedély, a vadság, a megszállottság és az anarchia. Fassbinder és filmjei számomra a beavatást jelentették az életbe és a művészetbe, és remélem, hogy a mostani fiatalok számára is ezt jelentik.” -
Dietrich Brüggemann, filmrendező ("Kreuzweg")
„Fassbinder? Gyűlölöm és szeretem. Az utolsó praktizáló anarchista errefelé. Minden színészt idegronccsá változtat, férfiakat és nőket. Emlékszem egy vendégkönyvi bejegyzésre 1998-ból a regensburgi városi moziban, valaki azt követelte: »Fassbinder, Fassbinder, Fassbinder!« Valaki a mozitól odaírta: »Akkor nem jön senki, nem jön senki, nem jön senki!« Én jöttem, felszívtam az egész Fassbindert, borzalmasnak találtam, és lenyűgözve újra jöttem. Ma is ezt teszem. A végtelenségig lehet foglalkozni Fassbinderrel, és ha az ember filmeket csinál, és véletlenül Németországban él, akkor muszáj is neki.”
Tekintet nélkül a veszteségekre
Fassbinder már színházi időszaka előtt filmet akart csinálni. 1966 májusában felvételizett az újonnan alapított Berlini Filmfőiskolára, de nem vették fel. Ez persze egy olyan embert, mint Fassbinder, nem tudott eltántorítani, ugyanis „ha az embernek filmeket kell csinálnia, akkor megcsinálja őket”. Még abban az évben elkészültek az első rövidfilmek, A városi csavargó (Der Stadtstreicher) és A kis káosz (Das kleine Chaos). Amikor az első mozifilmjei, A szerelem hidegebb a halálnál és a Katzelmacher 1969-ben szerepeltek a Berlinalén, Fassbindernek lényegében azonnal sikerült az áttörés. A szerelem hidegebb a halálnál (Liebe ist kälter als der Tod) csúfosan megbukott, a Katzelmacher viszont, azonos című színdarabjának adaptációja, öt németországi filmdíjat is nyert, és egy következő filmre való pénzt. Ezután Fassbinder hihetetlen ütemben készítette a filmjeit. 1969 és 1982 között 40 egész estés filmet csinált, továbbá egy költséges tévésorozatot Döblin Berlin Alexanderplatz című regényéből (1980), színészként szerepelt más rendezőknél, színdarabokat írt, esszéket és egyéb szakmai szövegeket. Ez az elképesztő tettvágy – volt olyan, hogy tíz filmet forgatott tizennyolc hónap alatt – része annak az igéző hatásnak, amelyet életműve gyakorol ránk. Ezt a teljesítményt az állandó Fassbinder-társulat tette lehetővé, amely a magánéletben is erősen kötődött a rendezőhöz. A csapat tagjai folyamatosan rendelkezésre álltak, és a forgatás alatt több funkciót is elláttak. Az első filmeket szinte pénz nélkül, néhány nap alatt forgatta a csapat, és Fassbinder többször is ingatag finanszírozással vágott bele új projektekbe: „Csak így jönnek létre nálunk filmek: nem szabad tekintettel lenni a veszteségekre.”
Német Hollywoodmozi
Többek között A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele) és a Martha című filmekkel (mindkettő 1974) Fassbinder az új német szerzői film fenegyereke és „rocksztárja” lett. És társadalmi viták tárgya. Az állítólag antiszemita és sokáig előadatlan A szemét, a város és a halál (Der Müll, die Stadt und der Tod) című darabbal 1976-ban óriási botrányt keltett – és végleg a tisztes polgárság rémeként vált híressé, ami nem is volt nagyon ellenére. Sikerének nem vált kárára a társadalom bizonyos rétegeiből érkező ellenszél. Legmaradandóbb filmjeit élete vége felé forgatta, az úgynevezett NSZK-trilógiát: Maria Braun házassága (Die Ehe der Maria Braun, 1979), Lola (1981) és Veronika Voss vágyakozása (Die Sehnsucht der Veronika Voss). Utóbbi 1982-ben elnyerte a Berlinale Arany Medve-díját. Ezek a filmek Fassbinder tézisét demonstrálják a nemzetiszocialista múlt és a gazdasági csoda között csak tétován végbement törésről. Stilisztikailag és az elbeszélőtechnikát illetően az NSZK-trilógia filmjei a színházszerű korai művektől eltérően igazi német hollywoodmozik.Vakmerő és zseniális filmcsináló
Rainer Werner Fassbinder 1982-ben halt meg Münchenben, 37 évesen – feltehetőleg a kábítószerek és a túlerőltetés miatt. Akkori lakó- és élettársa, Juliane Lorenz, aki előzőleg tizennégy filmjének volt a vágója, kezében leégett cigarettával talált rá, a háttérben ment a tévé. Szinte azt mondhatnánk, a világ egyszerűen átsuhant a nyughatatlan ember felett.Egy ilyen vakmerő és zseniális filmcsináló a mai napig hiányzik a német moziból – valaki, aki Fassbinderhez hasonlóan jól felverné a port, mert valamit tényleg el akar mondani. Ennyiben a mítosz, amely Fassbinder halálában a német filmművészet sorsfordító pillanatát látja, nem légből kapott: „A kulturális üzemnek olyanra van szüksége, mint én vagyok” – mondta Fassbinder egy 1976-os tévéinterjúban. Igazat kell adnunk neki.