Személyes szabadság
Éberségre és párbeszédre van szükség

Milyen súllyal essen latba annak a szabadsága, hogy megtehetünk valamit, annak a szabadságával szemben, hogy megóvjanak minket valamitől? A kérdés a katasztrófa árnyékában is fontos.

"Szuverén az, aki a rendkívüli állapotról dönt." Lehet, hogy Carl Schmitt-tel nem leszünk képesek legyőzni a Corvid-19-et, ám a vírus mégis indokolja, hogy a szimpatikus virológussal, Christian Drosten-nal készített podcastok mellett Schmitt Politikai teológiáját is újraolvassuk, amely ezzel a híres mondattal kezdődik. És ha épp nem Carl Schmitt felé tekintünk, akkor vegyük elő Giorgio Agamben-t, aki éppen Schmitt munkásságát szem előtt tartva írta le Homo Sacer-trilógiájában a 20. századi totalitárius hatalom struktúráit, és aki egyben azt is gondolja, hogy figyelmeztetni tud minket, hogy azok, nyomokban legalábbis, hogyan találnak utat jelenünkbe. Mindeközben időnként túllő a célon, ami manapság igencsak problematikus, a vita szempontjából azonban mégis releváns.

Az olasz koronajárvány kezdetén Agamben még biztos volt abban, hogy egy veszélyes rendkívüli állapotról van szó, és kevésbé magában a vírusban, mint az állam korlátozó virulenciájában látta a veszélyt. Kárhoztatta azt az eljárási módot, amely aláássa az alapvető polgári értékeket és jogokat, és azzal fenyeget, hogy a rendkívüli állapotot normalitássá teszi valami miatt, ami valójában alig súlyosabb egy influenzánál. Egy héttel később Agamben valószínűleg már másképp fogalmazott volna, de megelőzte őt ebben a szintúgy baloldali filozófus, Slavoj Žižek, és kissé helyreigazította a dolgokat: "Agamben reakciója csupán a baloldalon széles körökben elterjedt hozzáállás egyik legkirívóbb formája. A vírus elterjedése által okozott „túlzott pánik” eszerint kettős célt szolgál: egyrészt, hogy társadalmi kontroll révén hatalmat gyakoroljon az emberek fölött, másrészt, hogy társadalmilag elfogadhatóvá tegye a rasszizmust. Vagyis ez a fajta társadalmi értelmezés úgy kezeli a vírust, mint egy kitalációt, és teljesen figyelmen kívül hagyja a veszély valóságát."

Még ha nem is osztjuk Agamben hozzáállását, sőt szigorúan elutasítjuk azt, mégis fontosak az övéhez hasonló hozzászólások, hogy éberek maradjunk és megvitassuk a jelenleg zajló eseményeket. Alapvetően arról az egyszerű kérdésről van szó, hogy hogyan viszonyul a pozitív szabadság a negatív szabadsághoz, vagyis az a szabadság, hogy megtehetünk valamit, ahhoz a szabadsághoz, hogy megóvjanak minket valamitől. Általános alapszabályként elmondhatjuk, hogy az egyén szabadsága ott ér véget, ahol az egy másik egyén szabadságát sérti. Vagy ahogyan azt a baloldali liberális gondolkodó, Judith Shklar mondja: "Minden felnőtt embernek képesnek kellene lennie félelem és előítélet nélkül annyi döntést hozni életének annyi szempontjáról, amennyi összeegyeztethető minden más felnőtt személy ugyanazon szabadságával." Mivel azonban egy olyan összetett helyzettel kell szembenéznünk, amelyben a rejtőzködő jövő megint csak fontos szerepet játszik, nem könnyű megválaszolni, pontosan hol is húzódik a határ.

Jelenleg sem a szabotázs, sem a riogatás nem segít, ehelyett az eszközöket kell tisztességes módon megkérdőjelezni. Pontosan ez teszi a szabad társadalmat azzá, ami, kivételes időkben is. Az összeesküvés-elméletek és az államba vetett reflexszerű, megkülönböztetés nélküli bizalmatlanság soha nem vezettek különösebben messzire. Mindazoknak, akik most a radikális baloldalról abban reménykednek, hogy a rendszer megbukik, azt az ellenvetést kell tennünk: kitűnően felismerték, hogy a válságos idők valóban egy olyan destabilizációhoz vezethetnek, amely kedvező feltételeket teremt mindenfajta érték felborulásához. A szélsőjobb azonban erre már régen rájött. És Agamben figyelmeztetése bizonyára nem helytelen ebben a kérdésben: egy olyan rendkívüli helyzethez való hozzászokás, amely a megszokott szabadságjogok korlátozásával jár, anarchia helyett inkább az autoritárius állam elfogadására készíti fel az embereket.

Ehhez olvashatnánk ismét Agamben-t Agamben ellenében. Hiszen ő a Homo sacer nagyszabású projektjében gondosan megvizsgálta azt a rendkívüli állapotot, amelyről azt gondolta, hogy napjainkban ismét visszatéréssel fenyeget, és amelytől óva int minket. A weimari alkotmány 48. cikkelyéről van szó, amely a Weimari köztársaságban normává vált túlzott használata miatt, és amelyet végül a nemzetiszocialista rezsim szükségrendelete váltott fel. A rendkívüli állapot "már nem a tényleges veszély külső és átmeneti helyzetére vonatkozott, és egyre inkább összetéveszthetővé vált magával a normával".

Paradox megnyugtatás, hogy elmondhatjuk: jelenleg pontosan nem ez a helyzet, hiszen a tényleges veszély fennáll. Járvány esetén pedig a szokásos polgári jogok korlátozásai is – a mozgásszabadság korlátozásától a postai titoktartás figyelmen kívül hagyásáig – alkotmányjogilag vannak rögzítve. Tehát vannak egyértelmű korlátok, például a mozgási adatok kiértékelését sem lehet egyszerűen más célokra újra felhasználni, csak mert annak gyakorlata annyira megszokottá vált. Agamben csak úgy tudja hasonlatát a jelenlegi olaszországi helyzettel összeegyeztetni, hogy tagadja a vírus járványos elterjedése által okozott valós életveszélyt, és ha nem is álhírnek, de legalábbis túlzott pánikkeltésnek kiáltja ki azt. Ez kétszeresen is bosszantó, mert egyrészt veszélyes egy valódi, ráadásul nem is kitalált világjárvány trivializálása, másrészről jelenleg mindamellett, ami ahhoz kell, hogy megvédjük az embereket a vírustól, éberen oda kell figyelnünk az állami hatalom dinamikáira is, hogy tényleges visszaélés esetén ne épp éberségünk legyen már e dinamikák bölcsőjében elringatva. Vigyázó tekintetünknek azonban torzításmentesnek kell lennie.

Ugyanilyen lényeges különbség mutatkozik meg a jelenlegi helyzet és a Homo sacerben elemzett történelmi helyzet között abban is, hogy az akkori nemzetiszocialista államhatalom a puszta létre tört, amelynek elpusztítása lehetségessé vált a koncentrációs táborokban, és amelyet el is pusztítottak. Az államhatalom és az emberek között azonban pontosan ellentétes kapcsolat mutatkozik meg azokban az intézkedésekben, amelyeket jelenleg minden egyes élet védelme érdekében hoznak és hajtanak végre. A járvány idején a kormányzati fellépés iránti teljes bizalmatlanságnál helyénvalóbbnak tűnik az a kérdés, hogy vajon az élet védelme és értéke bizonyos korlátozásoknak van-e alávetve. A sürgősen szükséges orvosi segédeszközök elosztására vonatkozó nemzeti számítások nem váltak-e már régen anakronisztikusakká? Egy-egy nemzet saját lakosságának védelme nem szolgáltathat ürügyet arra, hogy mások életét leértékeljük. Az, hogy az élet védelme érdekében tett kísérletek sikeresek lesznek-e, olyan helyeken fog majd igazán megmutatkozni, mint például a katasztrofálisan túlzsúfolt leszboszi menekülttáborban. Ha itt elfordítjuk a tekintetünket, akkor szolidáris közösségként kudarcot vallunk.

Ahelyett, hogy az aktuális óvintézkedéseket bojkottáljuk vagy érvénytelennek kiáltjuk ki, inkább ejtsünk szót azokról a rendkívüli korlátozásokról, amelyek a polgári jogokra vonatkoznak a demokratikus, szabad társadalmakban. Ezért szem előtt kell tartanunk az állam hatalmának és a polgári szabadságjogoknak az egyensúlyát – pont azért, hogy ne az történjen, amitől Agamben óva int minket, nevezetesen nehogy egy bizonyos korlátozások jellemezte rendkívüli helyzet észrevétlenül átmenjen egy normál állapotba, illetve nehogy egy valóban szabadságellenes, antiliberális uralomvágy később visszaéljen a rendkívüli helyzettel. Azzal a mottóval, hogy: az emberek már úgyis megszokták, tehát csak így tovább! Az erről való gondolkodás még mindig ésszerűbb, mint a következő vásárlási rohamba való menekülés.