Újságírás
A tudományos újságírás rendszerszintű jelentősége

Tudományos újságírás
picture alliance / Fotostand Gelhot

Hogyan beszélünk a tudományról? Mikor politizálódik át? A 2020-as év tudományos újságírója, Volker Stollorz tekintett vissza a koronavírus által dominált első médiaévre 2021 januárjában.

Von Volker Stollorz

Volker Stollorz a Science Media Center Germany szerkesztőségvezetője és ügyvezető igazgatója, akit a „Medium-Magazin” 2020 tudományos újságírójává választott. Írásában kifejti, hogyan változtatta meg a világjárvány első éve az újságírást.

Az én pandémiaévem tudományos újságíróként még 2019-ben, a karácsonyi szünetben kezdődött. Az újévi üdvözletekkel együtt értesültem egy kolléganőmtől egy „rejtélyes tüdőgyulladásról” a kínai Hupei tartományban. A pekingi tudósítőnő azt írta, már napok óta „készenlétben” van, és „nagyon jó lenne”, ha hozzáértő virológusok segítenének eligazodni a Vuhanban kialakult, nem egyértelmű helyzettel kapcsolatban, „mielőtt mindenki valószínűleg megint hatalmas riadót fújna”.

Ez a korai aggodalom a média esetleges téves riasztásával kapcsolatban visszatekintve figyelemre méltó, ha a tudomány, a tudományos újságírás és a nagyközönség viszonyára gondolunk járványok idején: a lehetséges tévedés az igazság keresésének magától értetődő része. Csak utólag okosabb mindig mindenki. Az igazi szakértelem szerepe ezzel szemben abban áll, hogy már akkor is praktikus válaszokat tudjon adni, és védelmet biztosítson a tényeket keresőknek, amikor még nagy a bizonytalanság. A jó újságírás kulcskérdése ezért mindig az, hogy mi valójában az adott eset, és mi tudható meg róla, illetve hogyan és kitől.

A különbséget tehát nem az erős vélemények teszik, hanem a gondos kutatómunka, valamint az igazi, eligazodást nyújtó szakértelem eltökélt keresése. Meggyőző válaszokat arról, amit mi, emberek megalapozottan tudhatunk, a modern társadalmakban mindenki más előtt a tudományok nyújtanak. Éghajlatkutatás nélkül semmit nem tudnánk az ember okozta klímaváltozásról. A szociálpszichológia nélkül pedig semmit nem tudnánk a nyájösztönről.

A tüdőgyulladásos megbetegedések együttes jelentkezése, amelyre a kolléganőm felhívta a figyelmem, mindenesetre nem téves riasztásnak bizonyult, hanem egy olyan év kezdetének, amely a tudományok és közvetítőik számára rendkívülivé vált. A WHO 2019. december 30-án szerzett tudomást először a járvány vuhani kitöréséről, 2020. január 7-én szekvenálták a 2019-nCoV kórokozót laboratóriumi körülmények között, az örökítőanyaga pedig január 10. óta elérhető különböző adatbázisokban virológusok számára a világ bármely országából. Három nappal később a kórokozót már Thaiföldön észlelik. Egy héttel később értesül róla a világsajtó, hogy az új típusú koronavírus a helyi hatóságok által hangoztatottakkal szemben könnyen terjed emberről emberre. A Sars-CoV-2 vírus tüdőről tüdőre terjedő, világkörüli útja ekkorra már rég megkezdődött.

Hangok, amelyek inkább összezavarták a helyzetet, semmint tisztázták volna


A járvány további menete már rég a kollektív emlékezet részévé vált. A tudományos világ ebben az évben több tízezer cikket tett közzé a Covid19 kutatásáról: úttörő felismerések jelentek meg, sajnos azonban sok olyan alacsony színvonalú publikáció is született, amely zavarodottságot keltett a nyilvánosságban. Preprint (lektorálás előtti) tanulmányok közlése vált divattá az orvos- és egészségtudományban, a nem tudományos közönségre gyakorolt következményekről pedig a kutatók eddig még alig gondolkodtak el. A kutatás egyszerűen szédületes tempóban száguld: a világ különböző laboratóriumaiban azonosították az új vírust, rekordidő alatt vakcinákat kutattak és fejlesztettek ki, illetve teszteltek és engedélyeztek. Egyértelmű, hogy a tudomány rendkívül rövid idő alatt egészen gyakorlati hasznú felfedezéseket tett. A széles nyilvánosság mindeközben betekintést nyert a kutatás legbelső rejtelmeibe, ahol az új felismerések néha – nem mindig azonban – a régi bizonyosságok helyére lépnek.
Közvetlenül a kutatásból azonban nap mint nap információk özöne zúdul az adatokra és hírekre kiéhezett médiafogyasztókra. A tudomány mellett a tudományos újságírás az, ami a válogató és értékelő funkciója alapján rendszerszintű jelentőségűvé válik, csakúgy mint korábban, Csernobil és Fukusima idején, amikor a lakosság széles tömegei kerestek megbízható információforrásokat.

Csakhogy az akut félelem elmúlása után, a nyár folyamán különös változás kezdett bekövetkezni. Sok országban olyan hangkavalkád keletkezett, amely inkább összezavarta a helyzetet, semmint tisztázta volna. Néhányan kétségbe vonták az intézkedések szükségességét. Egy populista amerikai elnök fertőtlenítőszereket és maláriagyógyszereket javasolt állítólagos gyógyszerként. A természetes nyájimmunitás elérését gyógymódnak kiáltották ki. Hobbivirológusok serege a YouTube-on, sőt néhány komolyan veendő szakértő is azt állította tévesen, hogy ez a koronavírus olyan ártalmatlan, mint egy téli influenzavírus.

A tudomány nem demokrácia


Természetesen mindenekelőtt a minőségi médiumoknál dolgozó tudományos újságírók a járvány kezdete óta lelkiismeretesen ellenőrizték a bizonyítékokat, szakmai szempontok szerint választották ki a szakértőket, és függetlenül osztályozták mindazt, amit a kutatás a járvány adott időpontjában a koronavírusról tudott – és azt, ami bizonytalan volt. Sokan megalapozottan és világosan dolgozták fel a nyilvánosság számára a védelmi intézkedésekkel és a fertőzési kockázattal kapcsolatos bonyolult és változó információkat annak érdekében, hogy segítsenek eligazodni a járvány kezelését illetően. Csakhogy a sok hangos vélemény és az összezavaró hírek kavarodásában, amelyeket átpolitizált viták is átszőttek, a megbízható tudás sokszor elnyomódott.

A minőségi újságírás kapuőrfunkciója meggyengült, és ez végül az időközben komoly tudományos vitákon felül álló tényekkel kapcsolatban is általános elbizonytalanodáshoz vezetett. Annál hangosabban visszhangoztak a különböző állítások, míg végül a természettudományos végzettségű kancellár asszony érezte szükségét annak, hogy a parlamentben egyfajta „hitvallást” fogalmazzon meg: „Hiszek a felvilágosítás erejében (...), abban, hogy vannak tudományos felismerések, amelyek valósak, és amelyekhez érdemes tartani magunkat.”

A tudomány nem demokrácia. A nyilvánosságnak a tudomány által létrehozott tudásban bíznia kell valamennyire. A fény sebességét, hogy az Angela Merkel beszédében említett egyik példánál maradjunk, senki nem tudja közvetlenül érezni. Senki nem látja a vírusokat a saját szemével, ha nem éppen egy elektronmikroszkópba néz. Mindeközben a tudományterületek és a tudományos jártasságok sokszínűsége a kívülállók számára áthatolhatatlan dzsungelnek tűnik. A tudományon belüli elismertségi hierarchiák a laikusok számára nem láthatók. Sok évbe telik tudományos újságírók számára is, amíg annyi tapasztalatot szereznek, hogy meg tudják különböztetni a nyilvánosság számára releváns kutatási területeken elismert tudósokat a kevésbé elismertektől. Aki a tudományágak dzsungelében eltérő véleményeket keres, nagyon könnyen és gyorsan eltévedhet.

Mindemellett a tudományok interdiszciplinárisan is előrelépnek, amikor bonyolult területeken működő kutatók százaiból összetevődő egész konzorciumok szentelik magukat a legnagyobb fejtörést okozó talányoknak: Hogyan tud az új koronavírus a mintegy 30.000 RNS-építőkövével annyi kárt okozni az emberi szervezetben? Egyetlen vírusszakértő sem tudja egyedül megválaszolni ezt a kérdést. Egyetlen vírusszakértő sem látja át a vírusok világának minden aspektusát. Ezért is van, hogy a tudományban nincs minden hagnak ugyanakkora jelentősége a különböző kérdésekben.

Nő a pszichológiai elbizonytalanodás


Ha a nyilvánosságban zajló vitákban egyfajta szakértőjárvány alakul ki, azaz a vélt vagy valós szakértők eltérő véleményeit a média felerősíti, akkor egy – egyre növekvő – kisebbség tudatában a bizonyosságok elkezdenek megrendülni. Erre gyakran azért kerül sor, mert a politikai kommunikátorok erős érzelmekkel a tudomány iránti kétség magvát hintik el – ami olyan bizonytalan helyzetekben, mint egy járvány, különösen könnyen alkalmazható eszköz. A Bild által kirobbantott álvita a legismertebb német koronavírus-szakértő, Christian Drosten egyik nem lektorált, előzetes tanulmányában szereplő, állítólag hibás statisztikai kiértékelésről kiváló példa arra, hogyan akarja egy bulvárlap félreérteni a kutatás lényegét, és hogyan tud botránnyá fokozni vélt ellenszakértők segítségével egy állítólagos ellentmondást, hiszen a laikusok ilyen összetett kérdésben nem tudnak egy pillanat alatt saját szakmai ítéletet alkotni.

Azt, hogy a tudományos szakértelmet a politika hogyan instrumentalizálja, Caspar Hirschi történész így írja le a Botrányszakértők, szakértőbotrányok – a jelenkor egyik problémájának története című könyvében. Minden olyan kutató, aki a politika szolgálatába áll, ezzel „implicit módon beleegyezését adja a szerepe kihasználásához”, így végső következményként el kell fogadnia, hogy „bizonyos körülmények között nyilvános lefokozási rituálé áldozatává válhat, melynek során a nép a politikai patrónusok megkímélése érdekében rajta töltheti ki haragját”.

Jelenleg paradoxonban élünk: a tudomány bizonytalansága – például az új koronavírus hatásaival vagy a terjedését gátló intézkedésekkel kapcsolatban – eltűnőben van, míg a pszichológiai elbizonytalanodás nő. Alapjában véve most már alig a tudomány tényleges tudásáról vitatkozunk, hanem az élő demokráciában a magas életkor értékéről, a szabadság értékéről, a járvány egyenlőtlen következményeiről, valamint arról, nem kellene-e mindannyiunknak ezen a bolygón fenntarthatóbban alakítani a viselkedésünket. (Aki a denevérek élőhelyét elpusztítja, nem csodálkozhat azon, ha új típusú járványkórokozók gyakrabban ugranak át az emberre.)

A járvány kommunikációjának első tanulságai


Bár az embereknek általában nehezükre esik feladni szokásaikat, a járvány során meglepő módon azt is tapasztalhatjuk, hogy a lakosság hazánkban jelentős számban nemcsak jól informált a koronavírus témájában, hanem maszkot is hord, távolságot tart, és korlátozza a kockázatos kapcsolatokat. A tudományba vetett bizalom is mérhetően nőtt, legalábbis a Párbeszédben a tudománnyal (Wissenschaft im Dialog) közhasznú szervezet felmérése szerint. Ugyanakkor egyre gyakrabban érzékelhetők a tudomány populista kisajátítására irányuló törekvések is. Aki zavarodottságot kíván kelteni a közéletben, az egyszerűen tudja a kétség magvait elvetni, és ezzel növelni a megbízható tudás felleléséhez szükséges ún. keresési költségeket. Az ennek során alkalmazott dezinformációs taktikákat ismerjük már a dohány ártalmasságáról és az arról folytatott közéleti vitákból, hogy a klímaváltozást az emberiség okozta-e.

A végén érzéseken alapuló igazságok és az ún. józan emberi ész ütközik a tudomány néha kőkemény felismeréseivel. Azokat a kognitív disszonanciákat, amelyek azáltal keletkeznek, hogy nehezen lehet eltekinteni a vírus veszélyességétől, némelyek azzal oldják fel, hogy kevésbé komoly forrásokhoz fordulnak, ahol az előre megszilárdult véleményük megerősítésre talál. Az, hogy a demokráciák hogyan tudnák jobban felvértezni magukat a tudománnyal kapcsolatos tudatos dezinformációkkal szemben – anélkül, hogy korlátoznák a vélemények legitim sokszínűségét –, a nyilvánosság digitális átalakulásának egyik nagy, megoldatlan kihívása. Ez a járvány ezt is megmutatta.

Túl sok időt töltöttünk parttalan vitákkal


Levonhatók legalább az első tanulságok a járványról folytatott kommunikációból? Igen, a világjárvány mintegy nagyítóként mutatott rá azokra az ismert problémákra, hogy hogyan viszonyul a nyilvánosság a tudományos ismeretekhez. A tudománnyal foglalkozó újságírásban minden szinten fontosak a minőségi szűrők. Ez magában foglalja egyfelől a szakértők kiválasztásának kérdését. Csak a tudományos újságírók vannak hozzászokva ahhoz, hogy figyelembe vegyék a kutató hírnevét a szakértőik kiválasztása során. Ha az újságírás nem vizsgálja meg alaposabban a tudományos szakértők kiválasztásának rutinjait, a jövőben is instrumentalizációs kísérletek áldozatává válhat. Nagy hatalmú érdekcsoportok professzori címmel rendelkező embereket bízhatnak meg azzal, hogy a nyilvánosságban hatásos módon vessék el a kétely magvait a számukra nem megfelelő, tudományos, kockázatot jelentő üzenetekkel kapcsolatban.

Fordítva is igaz: az újságírók állandó kísértésnek vannak kitéve, hogy olyan kutatókat prezentáljanak, akik a nagyközönség által elvárt üzeneteket sugározzák. A nyár folyamán, amikor az alacsony esetszámok mellett a lazításokról folytak viták, a médiumok számára egyre vonzóbbá vált olyan szakértőket meginterjúvolni, akik kétségüket fejezték ki a riasztások megfelelőségével kapcsolatban. Olyan virológusok, mint a HIV-szakértő Hendrik Streeck emocionálisan képviseltek a nagyközönség körében sokak számára vonzó kisebbségi véleményeket, sőt a közösségi oldalakon fellépő, önjelölt álszakértőknek is sikerült – a vélemények sokszínűségének jelszavával – a közszolgálati televízió műsorkészítőivel találkozniuk. Az ilyen felerősítő hatások eredményeként végül bizonyos körökben abszurd nézetek is magától értetődővé válhatnak.

Ezért a színvonalas tudományos újságírásnak és a tudományok professzionális szemléletének a jövőben minden sajtótermék szerkesztőségében magasabb megbecsülésnek kellene örvendenie. Világos ebben a tekintetben, hogy az elmélyült kutatómunkához jelentős személyi erőforrások szükségesek. És még valami: a tudományosodó társadalomban, amelyben élünk, a mindenkire kötelező döntések egyre gyakrabban a tudomány által leírt problémák és felvázolt cselekvési lehetőségek alapján születnek. Ezért a tudománynak és a tudományos újságírásnak a jövőben reflektáltabban kell viszonyulnia ahhoz, milyen hatást vált ki a narratívájuk a nagyközönség körében.

Milyen helyzetben keresnek egyáltalán az emberek információkat? Azért, hogy megbecsüljék a döntések következményeit? Azért, hogy igazolni tudják magukat mások vagy akár önmaguk előtt a meghozott döntésekért? Azért, hogy meggyőzzenek másokat arról, hogy úgy cselekedjenek, mint ők maguk? Hogyan hatnak a figyelmeztetések azokra az emberekre, akik számára érzelmi kihívást jelentenek a tudományos felismerések? Hogyan állíthatók meg a „kétség kereskedői”, amikor a kutatóknak minden tudományos felismerést kétségbe kell vonniuk és kritizálniuk kell? Talán Christian Drostennek a járvány legismertebb arcaként van tanulsággal szolgáló leckéje. Sokan a közönség körében maguk is képet alkothattak arról, mi az értéke a tisztességes ügynököknek a kutatás és az újságírás terén: egyénileg és közösségileg is észszerűbb döntések, legyen szó akár arról, hogy a távolságtartást akkor is be kell tartani, ha elfogja az embert a közelség iránti vágy, vagy hogy maszkot kell viselni a nyilvános helyeken mások megvédése érdekében.

Engem személy szerint a járvány első éve messze a szakmai határaimon túlmenően – ebből következőleg emberileg is – megviselt. Vereségként élem meg, hogy a sok lelkiismeretesen dolgozó tudományos újságírónak és kutatónak az ősz folyamán már nem sikerült egyértelművé tenni Németországban a nagyközönség számára a fenyegető téli hullámmal kapcsolatos széles szakmai konszenzust. Túlsúlyban voltak a médiumokban azok a reflexek, hogy a tudomány területén megfogalmazott minden állítást ellenvéleménnyel állítsanak szembe, és különálló tanulmányokból származó, nem ellenőrzött kutatási eredményeket kiragadott módon közöljenek, így kétséget keltettek az iránt, amiben már régóta tudományos egyetértés uralkodott.

Túlságosan sok időt veszítettünk el parttalan vitákkal. Azt, hogy ez pontosan min múlott, és milyen szerepet játszott ebben a részben kaotikus tudományos tanácsadás a politika számára, ebben az új évben kell majd tisztázni. Én személy szerint remélem, hogy hamarosan felvehetem a Sars-CoV-2 vírus elleni oltást. Csakúgy, mint annak idején a sertésinfluenzánál.