documenta fifteen
Színpad nekünk, európaiaknak?

Amol K Patil: Hübner Areal
Amol K Patil: Hübner Areal | © Evelin Hust

A radikális politikai naivitás találkozása a megtört nagyművésziséggel – és buja alakok Németországból: milyen szemmel kell nézni a majdnem normálisan üzemelő documentát?

Robin Detje írása

A kasseli utazás a hangosbemondó közleményével kezdődik a berlini főpályaudvar 14-es vágánya mellett: a vonatunkat törölték, pótlás nincs – ennyi, sok szerencsét, üdvözli önöket a Deutsche Bahn.

Tíz perccel később befut a törölt vonat.

A helyünket elfoglalva megtudjuk, hogy a documenta fifteen összes nyilvános rendezvényét további intézkedésig lemondták. Túl sok munkatárs betegedett meg a koronavírustól. Ezek a rendezvények képezik a lényegét a mostani documentának, amely a globális Dél művészeivel és kollektíváival való párbeszédet állítja a középpontba, a performanszokat és a közös tanulást. Egy nem létező vonatban zakatolunk egy olyan kiállítás felé, amelynek hiányzik a közepe, és amely már utazásunk előtt dühös kommentárokat és lemondás-követeléseket provokált. Egy romhalmazt képzelünk el.

Dan Perjovschi, Fridericianum
Dan Perjovschi, Fridericianum | © Evelin Hust
Amikor megérkezünk, a Fridericanum előtti Friedrichsplatz egy sztyeppe. A perzselő nap alatt egy sátor áll, az ausztrál bennszülöttek üzenete, akik ott egy videoinstallációban a földjük eltulajdonítását panaszolják fel. A sátor túl messze áll a Fridericanum előtti utolsó fák árnyékától, hogy német látogatóként ebben a hőségben elmerészkedjen odáig az ember. De hiszen gondolhatjuk az időjárásról azt is, hogy megérdemelt büntetés, a globális Dél bosszúja.

Az Ottoneumban, a spanyol Inland kollektíva által berendezett termekben a marxista művészetkritikussal és költővel, John Bergerrel találkozunk. A Pig Earth című, 1979-es filmjének egy rövid részlete sok mindent megmagyaráz ebből a documentából. Interjút készített Teodor Shanin lengyel szociológussal egy korszakos pillanatban: először élt a földön több ember városban, mint falun. Mindketten az urbanizációval szembeszegülő peasant culture-ról beszélnek, arról a paraszti kultúráról, amelyet az állhatatosság, a bizalmatlanság és az ellentmondások iránti érzéketlenség jellemez.

Az apró képernyő körül szikár installáció terül el barnás árnyalatokban. A kemény falusi élet artefaktumai társadalmi és művészi jelentőségük szerint. Onnan aztán továbbmegyünk a Hito Steyerl által az Inland kollektíva megbízásából kialakított helyiségbe – briliáns és lepusztultan puccos, szélsőségesen hatásvadász. Egy videóban reality show megy, duplán és háromszorosan ironikus csavarral és a mai médiavalóság minden csapdájának tudatában. Egy hamisnak tűnő, súlyos szakállú gazda bevezet minket a cool-férfias parasztéletbe, amelyben minden fake. Kemény tagadása John Berger giccses vágyálmainak.

Hito Steyerl munkájának bejáratánál elakadok. Az Animal Spirits című alkotásnak ebben a részében az Almonaster la Real nevű település utolsó juhászának, Miguel Sanchez Vargasnak a rajzai láthatók. Nekem személyesen a juhász egy kis finom madárrajza teljesen feleslegessé teszi a mögötte levő nagy médiaművészeti felhajtást. De ezt nem kell feltétlenül így látni, és valószínűleg nem is valamiféle celebrity deathmatch volt a célja.

Selma Selman, Fridericianum
Selma Selman, Fridericianum | © Evelin Hust
És akkor így másodszor is értelmet nyer ez a documenta: nem kell ezt így látni. Nem találjuk meg az egyetlen főművet. Nem nyűgöz le minket a csúcsművészet. Folyamatosan ide-oda csapódunk a falusias-idillikus és ugyanakkor politikailag radikális naivitás és az időről időre felbukkanó, többszörösen csavart nagyművésziség között. Mindkettő elég idegesítő tud lenni, akárcsak azok az ellentmondások, amelyek így keletkeznek, és amelyek elviselése programatikus. És a beszélgetések, amelyek közvetíteni tudnának, elmaradnak. Ez is idegesítő lehet.

Az egykori Hübner-telephelyen egy óriási képernyőt találunk. A videókban a mostani documenta kurátora, a ruangrupa kollektíva tagjai beszélnek Sebastián Díaz Morales filmjében szomorúan, dühösen, dohányozva a párától és szmogtól ködös városuk, Jakarta műemlékeivel a hátuk mögött. Ez nem nélkülöz némi komikumot, és mégis szívszorító: nagyon kicsik a művészek az emlékművek előtt, leírják a városuk változását, és egészen alapvető módon állnak helyt annak a tövében, ami túlerővel és erőszakkal ott tornyosul előttük. A hazafiság itt azt jelenti: kibírni az elnyomást.

A képernyőfal mögött más kollektívák által elrendezett pihenőtájak terülnek el, amelyeken azonban nem lehet kikapcsolódni, mert videókon és falfestményeken szembesülnünk kell az európai menekültpolitika valóságával, mégpedig az emberi jogok megsértése miatt az EU által többször is szankcionált Dánia példáján. Ez a tér nem arra jött létre, hogy beszélgetésre invitáljon, hanem arra, hogy ne lehessen kitérni előle. És nem lehet, hogy végül ez is egy magyarázat arra az aránytalanul heves dühre, amit ez a documenta kivált? Hiszen ki akarná, hogy rákényszerítsenek egy beszélgetést? Főleg a saját kegyetlenségéről?

Egyre csak ömlenek ránk a dühös hírek ezekben a napokban itt Kasselben. Néhány kommentátor arra használja ki az antiszemita karikatúra-alkotórészek egyetlen dokumentált esetét, hogy az egész dekolonializálást a szemétdombra hányja. Túl naivak vagyunk a globális Déllel való bánásmódban? Nem lehet, hogy ott csupa bosszúszomjas ember les ránk antiszemita-késsel a foga közt? Határkerítést kell emelnünk az ázsiai kurátorok ellen?

Az antiszemitizmus elleni harcot totálissá tenni és ürügyként használni az autoritárius beavatkozásra – ez persze zseniális nyárspolgári tréfa. Egy kommentátor szerint most akkor teljesen be lehetne szüntetni a kasseli művészeti világkiállítást. Az egyszerű, megsemmisítő, a német megoldás!

A vita elszabadult. Néhány óránként a főigazgató, Sabine Schormann fejét követelik; a kulturális államminiszter a jövőben mindent meg akar vizsgálni, nincs-e valahol antiszemitizmus, talán a Németországi Zsidók Központi Tanácsával együtt. És a „művészi szabadság” kifejezés, miután már a köztársasági elnök is annak határairól beszélt a megnyitón, hirtelen mintha tabu lenne.

De hát mit is provokálna ki a peasant culture jóakaratú bemutatása, ha nem a hivatalnokok lázadását?

Békés újságkommentárok kizárólag New Yorkból érkeznek – és Izraelből.

De menjünk tovább Kasselben. A WH22 nevű documenta-hely a pályaudvar közelében underground-szórakozóhelyekből áll, és a queer- és transzkultúra, valamint palesztin önazonosság kombinációjaként azt testesíti meg, amire talán a köztársasági elnök gondolhatott, amikor a megnyitóbeszédében elismerte, hogy a művészet akár megbotránkoztató is lehet.

A Diversity-Community üdvözült szexpartijai nyomán készült, legfeljebb majdnem pornográf videótájon áthaladva a The Question of Funding nevű palesztin kollektíva helyiségébe toppanunk. A kollektíva, amelyet már előzetesen sikerült a sajtónak botránykővé tennie, kitalált egy saját antineoliberális gazdasági rendszert. Ezt grafikus feldolgozásban mutatják be a képernyőkön egy női grafikus designer gazdasági helyzetének példáján. (Nincs benne semmi megbotránkoztató.)

FAFSWAG, Stadtmuseum
FAFSWAG, Stadtmuseum | © Evelin Hust
A hátsó részt egy kert foglalja el, amelyet a Hanoiból érkezett Nhà Sàn kollektíva rendezett be. Az itt szárba szökkenő és burjánzó növények kiválasztása migrációs mozgásokat képez le: egy „immigrating garden”, egy zöld bevándorlómozgalom, amelyet a Németországban élő vietnami bevándorlók finanszíroztak.

Ez volt a kedvenc helyem. Minél tovább üldögéltem ott, miközben körülzsongtak a rovarok, amelyeket ez a kert táplált, annál inkább nőtt bennem a gyanú, hogy ez a burjánzás több információt tud tárolni és továbbadni, és végül intelligensebb, mint a kultúrában ügyködő német hivatalnokok és politikusok.

És szelídebb. És türelmesebb.

„Aktiválások” – így nevezik Kasselben azokat a beszélgetéseket és akciókat, amelyek ez alatt a documenta-utazás alatt elmaradtak. De hogy mi aktiválódik, azt persze nem lehet előre megmondani, és hivatalos rendezvények nélkül is vannak aktiválások.

Egy misztikus aurájú installációban a Fridericanum alatt egy fiatal német művész térdel, és egy videó számára a munkamódszerére vonatkozó kérdésekre válaszol. A Fulda folyó partján álló egyik csarnokban egy középkorúakból álló vidám német kultúrturistacsoport egy vörös szőnyegen fényképezgetni kezdi magát félpornográf pózokban, és láthatólag nincs kedvük abbahagyni.

És így is lehet használni a documenta fifteent: színpadként, amelyet mi, európaiak természetes módon igénybe veszünk, hogy buja alakokként prezentáljuk magunkat, vagy bástyaként az antiszemitizmus ellen. Mi, németek Európában, ezen az aprócska kontinensen, amely az emberiség legnagyobb részének minden felsőbbségérzésünk ellenére egyszerűen mindegy.

Azt fogadunk el ennek a documentának az ajánlatából, amit akarunk. Lehet valahogy viselkedni hozzá képest, és a viselkedésünk módjából tanulhatunk valamit magunkról, vagy nem. Dönthetünk a sértődés mellett, a düh, a giccs és a buzgalom vagy pedig a kíváncsiság mellett. Végül is mi felelünk azért, hogy milyen tapasztalatokra teszünk szert ezen a mostani documentán.

Megkérdezte már valaki komolyan a művészeket és kurátorokat, hogyan érzik magukat Németországban? Ugyanis ha a documenta vezetősége a járvány miatt megtiltotta nekik, hogy beszélgessenek velünk, akkor most mi, egyszerű látogatók lehetnénk azok, akik beszélgetést kezdeményeznek velük.

Ha egyáltalán még komolyan vesznek minket beszélgetőpartnerként.
 

Magyar részvétel a documentán

Péli Tamás, az OFF Biennale és az ERIAC bemutatkozás a Fridericianumban
Péli Tamás, az OFF Biennale és az ERIAC bemutatkozás a Fridericianumban | © Evelin Hust
Az OFF-Biennálé Budapest csapata két nagyobb projekttel és egy kiadvánnyal vesz részt az idei kasseli kiállításon.

Az egyik projekt az ERIAC (Európai Roma Művészeti és Kulturális Intézet) szervezetével közösen jött létre, és a Roma Kortárs Művészeti Múzeum (RomaMoMa) gondolatával, lehetőségeivel foglalkozik. Az installáció roma művészek alkotásait mutatja be a Fridericianumban, ahol láthatjuk például Balázs János és Oláh Mara (Omara) alkotásait, valamint Péli Tamás Születés című festményét is.

A másik OFF-helyszín a Fulda folyó közvetlen közelében található. Ez egy olyan tér, amely egyszerre játszótér, szeméttelep és építkezés. Az AHOI! csónakházban és annak környékén a teret a különféle szereplők - művészek, építészek és gyerekek – alakíthatják át.

Az OFF kiadványa a függetlenség fogalmát, valamint a kollektivitás erejét vizsgálja. Megvalósítása az On the Same Page szerkesztési platformhoz köthető, amely 2021-ben az OFF-Biennálé Budapest résztvevőinek és szervezőinek bevonásával egy kísérleti publikációs módszerként indult.
Péli Tamás, Fridericianum
Péli Tamás, Fridericianum | © Evelin Hust