Fenntarthatóság
Diskurzus klímáról és művészetről

Az ökológiai fenntarthatóság már régen témája a kulturális színtérnek. Miközben a múzeumok és a színházak azon igyekeznek, hogy valamilyen módon csökkentsék szénlábnyomukat, az alkotók és a művészet területén tevékenykedő szakemberek arra keresik a választ, hogy hogyan lehetséges a kultúraközvetítés a klímaválság idején?

George Osodi nigériai fotóművész képei, aki a Niger-delta olajipar által okozott szennyezését dokumentálja, vagy az Allora & Calzadilla művészduó videóinstallációja, amely azt mutatja be, hogy a Katrina hurrikán pusztítása máig milyen hatással van az ott élők mindennapjaira: a klímaváltozás és a környezet rombolása a művészek számára is meghatározó témává vált. Ám tegyük fel a kérdést: mi a művészet és a kultúra szerepe a globális ökológiai válság idején? Hozzá tudnak-e érdemben tenni valamit a fenntarthatóságról folyó vitákhoz? És hogyan válhat a művészet és a kultúraközvetítés, mint olyan környezettudatosabbá?

E konkrét kérdésfelvetések mögött, amelyek a színházakat és operaházakat, múzeumokat, fesztiválokat, színészeket és színésznőket, képzőművészeket és zenészeket, valamint a látogatókat foglalkoztatják, egy alapvető filozófiai kérdés is meghúzódik: Nem arról van-e szó, hogy a művészet szabad, nem kell tekintettel lennie semmire és senkire, hiszen éppen ennél fogva játszik fontos társadalmi szerepet? Avagy intézményei révén társadalmi felelősséget is képvisel?

Személyes létkérdés

Míg a fenntarthatóság témája az ökológiai mozgalmaknak köszönhetően az 1970-es évek óta jelen van a politikában és a társadalomban, addig a kulturális színtér a kritikák kereszttüzébe került, mert, mint azt a fejére olvassák, túlságosan sokáig tétovázott, mire egyáltalán foglalkozni kezdett a témával. Alexander Kleinschrodt tudományos kulturális szakember és oktató a Bonni Egyetem Filozófiai Karán valamint a kölni Ecosign Akadémián, ahol fenntartható kultúradizájnnal foglalkozik. "Néhány évvel ezelőtt, amikor a klímaválság még nem volt ennyire része a jelenünknek, mint manapság, a művészeknek még minden bizonnyal voltak fenntartásaik, hiszen arra vágytak, hogy átfogó értelemben tekintsenek rájuk, és ne csupán „ökoművészként" skatulyázzák be őket" – magyarázza. Mára viszont a művészipar számos szereplője igyekszik bizonyos értelemben úttörő szerepet játszani, ami a klímapolitikát illeti, mintegy saját relevanciájukat is hangsúlyozandó.

Friederike Landau-Donnelly, a nijmegeni Radboud Egyetem kulturális földrajz szakos adjunktusa másképp látja a dolgot: "A művészet évszázadok óta foglalkozik művészi-esztétikai szempontból a környezetben bekövetkezett antropogén változásokkal, például a természet és az erőforrások pusztulásával, vagy azzal a szenvedéssel, amelyet a környezeti változások miatt úgy az emberek, mint az állatok kénytelenek saját bőrükön is megtapasztalni." Úgy Kleinschrodt, mint Landau-Donnelly egyetértenek azzal a szereppel kapcsolatosan, amelyet a fiatal művészgenerációk és kulturális szakemberek játszanak a jelenlegi diskurzusban. "Sok fiatal művész számára, mint sok más ember számára is, ez egyszerűen személyes létkérdéssé vált" - mondja Kleinschrodt. Már nem rendelkezik meggyőző erővel számukra az a kijelentés, amely szerint a művészet és az ökológia két különálló világ.

A fenntarthatóság lemondással jár – de le kell mondanunk a művészetről is?

A művészet és az ökológia érintkezési pontjai pedig közben nagyon különböző területeket érintenek. Azzal kezdődik, ahogyan a művészeti ipar megjelenik, szerveződik és hogy ez hogyan befolyásolja az éghajlatot: az olyan múzeumok, mint a berlini Humboldt Fórum, a párizsi Louvre, de különösen az Egyesült Arab Emirátusok múzeumai, amelyek új presztízstárgynak számítanak klíma- és páratartalom-szabályozási rendszereikkel, kurátoraik és festményeik mobilitásával, amelyek egy része hihetetlen biztonsági intézkedések mellett olykor a fél földgolyót átrepüli, valamint a mára tömegjelenséggé vált kulturális turizmus; mindez együttvéve jelentős szén-dioxid kibocsátással jár.

Éppen ezért egyre több kiállítóhely igyekszik olyan utakat-módokat találni, amelyek révén megvalósíthatóvá válna a zöldebb múzeumok felé való tendenciális törekvés. A kihívás pedig abban áll, hogy hogyan váljanak vonzóvá és elérhetővé a nagyközönség számára, miközben szén-dioxid-kibocsátásukat is csökkentik. A nyilvánosságra gyakorolt ​​hatásukat kihasználva példát szeretnének mutatni az energia- és erőforrás-hatékonyság terén is. A documenta fifteen elnevezésű kortárs művészeti eseményen például a fenntarthatóság nemcsak művész(et)i értelemben került terítékre, hanem már a rendezvény tervezésénél is figyelembe vették - az étkeztetésben, a helyszínválasztásban, illetve ami a közlekedési elérhetőségeket illette. 2020-ban a berlini Gropius-Bauban a Down to Earth című kiállítás a fenntartható kultúrtájak megközelítési módjaival foglalkozott, és számos workshop keretében merült fel többek között az a kérdés, hogy hogyan lehetne klímabarátabbá tenni a különböző kiállításokat és rendezvényeket. Sőt, az ott kiállított műalkotások mindegyike kénytelen volt áram nélkül is boldogulni, így például nem voltak fényinstallációk, vagy felvételről szóló zenei aláfestések.

Ám nem csak a múzeumok próbálnak fenntarthatóbb utakat keresni. A német szövetségi kormányban a Bündnis 90/Die Grünen pártkoalíció is arra törekszik, hogy a környezettudatosabb kulturális termelést intézményesen is beépítse a kultúrpolitikába. Az akcióhálózat a fenntartható kultúráért és médiáért (németül lásd ANKM) pedig, amelyet szintén a szövetségi kormány – pontosabban a kulturális- és médiabiztosok – finanszíroznak, a fenntartható színház megteremtését tűzte ki célul. A hálózat többek között arról is vitázik, hogy a támogatások fenntarthatósági feltételekhez legyenek-e kötve, illetve hogy hogyan lehetne a már meglévő épületeket átalakítani.

A művészet többletértéke

Ugyanakkor a művészvilág egyes szereplői azzal érvelnek, hogy a művészet fontos szerepet játszik abban, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos, valamint jövőbeli kérdéseket a fogyasztók felé kommunikálja. Számukra a fenntarthatóság nem csak a természettudományokra szorítkozó téma, hanem sőt, a művészet és a kultúra teszi azt érzékileg is megfoghatóvá, és főleg annak révén tapasztalható meg. Többek között George Osodi és Allora & Calzadilla, akik munkáira már feljebb utalunk, pont azt mutatják meg, hogy hogyan lehetséges ez.

„A kortárs művészet képes képeket létrehozni, történeteket mesélni, tapasztalatokat lehetővé tenni, és olyan cselekvéseket kezdeményezni, amelyekben ideális esetben egy, a világhoz való új viszony körvonalazódik” – mondja Kleinschrodt. A tudásátadás művészi repertoárja gyakran közvetlenebb hatást fejt ki, mint a tudományos felismerések – egészíti ki a fentieket Landau-Donnelly. Hiszen a művészet megmozgat, felráz, zsigerileg kavarja fel az embert, és érzelmeket vált ki, így Landau-Donnelly, aki éppen ezért annak az óhajának is kifejezést adott, hogy több együttműködési lehetőségre lenne szükség a művészeti és a tudományos intézmények között.

De hol húzódik a határ ebben az újfajta felfogásban a művészet és az aktivizmus között?

Művészet és aktivizmus között

Buğra Erol nemzetközileg is aktív multidiszciplináris művész, műveiben a környezet ellen elkövetett bűncselekményekkel, valamint azok pszichológiai és társadalmi-politikai dimenzióival foglalkozik. Fiatal korában környezetvédelmi aktivista volt. Számára egyértelmű határ húzódik a kettő között. „A társadalmi aktivizmus csak ritkán mozgatja meg és üti szíven az embereket. Erre csak a művészet képes. Ám ha azt várjuk el tőle, hogy egy konkrét célt kövessen, akkor az éppen a természetéből fakadó szabadsággal kerül összetűzésbe” – mondja. Ugyanakkor, folytatja, az aktivizmus profitálhat a művészetből, amely új megjelenítési módok keresésére inspirálhatja. Ezt Landau-Donnelly is hasonlóan látja. "Olykor elmosódnak a határok, olykor pedig szándékosan meghúzzák őket, hogy egyértelművé tegyék a különbségeket."

A klímavédelemről és a művészetről folytatott nyilvános viták egyszersmind a művészet újszerű felfogását is magukkal hozzák. Ezt mutatják például a kertekbe tervezett hosszú távú művészeti projektek vagy az olyan kiállítások, amelyek élő organizmusokból állnak, és amelyek esetleg már nem is szorulnak múzeumi kiállítótérre. Buğra Erol például egy sor transzparensekből álló sorozatához újhasznosította azokat a transzparenseket, amelyeket még aktivistaként az isztambuli Boszporusz-hídra vagy éppen egy olajfúró toronyra akasztott ki. „Egyfelől mindannyian tudatában vagyunk a globális felmelegedésnek, ugyanakkor mindnyájan meghúzódva várjuk a vihar kellős közepén, hogy elvonuljanak a fellegek. Ezt akartam ezzel megmutatni. Ugyanakkor érzékelem, hogy része vagyok a problémának, és megpróbálok hozzájárulni az életem minden területén ahhoz, hogy ez ne így legyen.”