Ki- és betelepítések
Többszörös traumák

Mély történelmi sebet ejtett a második világháborút követő közép-európai kényszermigráció: erről szól Ilonka néni és Mariska néni története.

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében 1947-ben Szentlászlóra is betelepítettek 212 felvidéki magyart. Őket olyan házakba költöztették be, ahol az ott lakó svábok a kitelepítésükre vártak.

1948 áprilisában végül 250 szentlászlói németajkú magyart vagoníroztak be, és küldték őket a szovjetek által ellenőrzött övezetbe, a későbbi NDK-ba. Legfeljebb ötven kilós csomagot vihettek magukkal. Mivel a Szlovákiából kitelepített magyarok jóval többen jöttek, mint az országot önkéntesen elhagyni készülő magyarországi szlovákok, betelepülő magyaroknak adták a svábok házait is.

Gazdag szegények

Spannenberger Józsefné Ilonka néni és testvére, Marika gyermekkorukban érkeztek Szentlászlóra a Felvidékről. Ilonka néni közvetlenül a hetedik születésnapja előtt tudta meg, hogy nekik is el kell hagyniuk otthonukat. Emlékszik, az egész család le volt sújtva, és sokat sírtak emiatt. Az már csak a helyszínen derült ki, hogy mennyivel rosszabb viszonyok közé kerülnek.

A család a Felvidéken paraszti jómódban élt: állatokat tartottak, földet műveltek, modern gépeik voltak, ennek köszönhetően mindig volt mit kivinni a piacra eladni, és tágas, kényelmes házuk volt. Szentlászlón nemcsak össze kellett költözniük a kitoloncolásra váró helyi németekkel, hanem a sváb parasztházak eleve kisebbek is voltak. Míg odahaza sík vidéken, magas aranykoronájú földeken gazdálkodtak, nehezebben boldogultak a zselici dimbes-dombos vidéken.

Ilonka néni 14 éves korától kezdve dolgozott. Már férjnél volt, amikor 25 éves korában visszament szülőfalujába. Felkereste régi házukat, de ez már nem gyermekkora faluja volt, minden megváltozott. Beletörődött, hogy soha nem költözik vissza.

Magukra hagyott felvidékiek

Holenka Mária és családja szintén a kényszerbetelepítés áldozatai voltak. A szlovákiai Naszvadról kellett eljönniük, ahonnan a legtöbb felvidéki érkezett Szentlászlóra. Holenkáék próbálták legalább a család egy részét otthon tartani: Mariska néni bátyja például sürgősen megnősült, de ez sem segített, neki is el kellett hagynia szülővárosát.

A család történetét Mariska néni lánya, Bíró Gyuláné eleveníti fel: édesanyja hónapokig nem engedett kipakolni a bőröndből, mert remélte, hogy ideiglenes vannak Szentlászlón, és nem akarta a ház kisebbik részébe visszaszorult sváb családot sem megbántani.
A magyar állam egyáltalán nem törődött a betelepülő magyarok integrációjával: azt gondolták, attól, hogy beszélik a nyelvet, nincs is szükségük segítségre. Márpedig a gyerekeknek komoly hátrányt jelentett, hogy a Felvidéken korlátozták az anyanyelvi oktatást, itt pedig nem kaptak felzárkóztatást. Mariska néni is felnőtt korában fejezte be az iskolát.

Bíró Gyuláné szülei az elsők között voltak, akik vegyes házasságot kötöttek: Mariska néni egy helyi sváb férfihez ment férjhez, és egymással németül beszéltek, amikor azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék őket.

Bár a kollektív bűnösség elvét érvényesítették, nem minden svábot telepítettek ki, csak azokat, akik az utolsó népszámlálás során német nemzetiségűnek vagy németajkúnak vallotta magát. Szentlászlón a népszámlálás inkább összeírás volt: nem mindenkit kérdeztek meg egyenként, hanem egy helybéli segítségére építve zajlott a rovancs. Több esetben nem is volt az információ pontos – viszont a kitelepítéseket erre alapozva szervezték.

Sváb identitás

Bíró Gyuláné úgy emlékszik vissza a gyerekkorára, hogy testvéreivel és más gyerekekkel közösen játszottak a falu valamelyik utcáján a kettő közül: a Kossuth utcában, ahol a tösgyökeres lászlóiak laktak vagy a kis utcában, ahol főként a „gyüttmentek”.
A kitelepítésekről nem szívesen meséltek a családban. Mire valamelyest kiheverték ezt a megpróbáltatást, még egy tragédia történt. Mariska néni édesapja egyáltalán nem tudta feldolgozni a kollektivizálást. Miután még a Noszvadról hozott állatait is elvették tőle, hogy mindet adja be a téeszbe, öngyilkos lett. A családi beszélgetésekben később ez az esemény is tabu lett.

Míg a falut a háború előtt nyolcvan százalékban német nemzetiségűek lakták, 2011-ben az utolsó népszámlálás alkalmával a lakosság közel kilencven százaléka vallotta magát magyarnak, 16 százalék németnek (vagy németnek is, hiszen több választ is lehetett adni erre a kérdésre). Még ha ez a szám nem is túl magas, ez a sváb falu-tudat tovább él, főleg az új lakosok felé.

A kényszermigrációnak több mementója is van Szentlászlón: az Anya gyermekével szobrot 1998-ban emelték a ki- és betelepítések 50. évfordulójára. A tájház egy kitoloncolt sváb család tulajdona volt egykor, amelyet a leszármazottak a közelmúltban visszavásároltak, és az önkormányzatnak adtak, hogy létesítsen ott múzeumot. Mégis leginkább a temetőben érdemes járni egyet: ahogy a háborút követően egy csapásra megváltoznak a sírok, és maradoznak el a sváb nyughelyek.