Frazon Zsófia
Tabu és normativitás | „Big girls have bush”
Aki ránéz a hullámalakú, halványkék és halványzöld műanyagtárgyakra, vagy azonnal tudja, hogy mik ezek, vagy fogalma sincs róla. Nincs átmenet. Általában azok ismerik fel, akik már használták, a többiek csak találgatnak, a megoldáshoz pedig a tárgyak megnevezése nem visz közelebb: szőrtelenítő spatula.
Az elnevezés nem terjedt el a hétköznapi használatban, ezért aki nem ismeri, a megnevezés segítségével sem találja ki, milyen eszközről van szó. Melyet leggyakrabban nem nevezünk sehogy. Valami. Etwas – mondjuk ilyenkor. Mindennapi életét tekintve kísérőtárgy, amely egy kis dobozban lapul, egy tubus krém mellett. A tubus tartalmát ezzel lehet felhordani, elkenni, elsimítani – innen a spatula név –, ha pedig elfogy a krém, fölöslegessé válik, kacat, hordalék, szemét lesz belőle. Kidobjuk. Holott a tárgyban rejlő tervezés és gondolat többre hivatott e kérész életnél. Összesűrűsödik benne a női test, a női szépség, a bársonyos lét egy formája, ennek fogyasztói társadalom által közvetített ideája ugyanúgy, mint tagadása és lehetséges kritikája. De nézzük meg alaposabban a tárgyat! Vizsgáljuk meg, hogy miként segítheti a megértést egy hétköznapi tárgykultúrával foglalkozó múzeum és gyűjteménye, illetve miként tágíthatja a kritikai gondolkodást a kortárs művészet! Inspirálhatják-e egymást ezen eltérő trópusok?
A szőrzet a bujaság.
A szövegben olvasható szubjektív szöveg-idézetek Vékony Dorottya „Átlagos eltérés“ című kiállításának hangisntallációjából származó részletek, amelyben egy 38 éves nő vall testéhez fűződő viszonyáról, ennek megváltozásáról.
A spatula, azaz lapátka szó a görög szpethé (penge) latin spatha formájának kicsinyítőképzős változata. Jelentése a fent röviden leírt tárgyak funkciójához köthető: felhordás, kenés, simítás. A szőrtelenítő spatula elsősorban női tárgy, a női szépségápolás része. A hullámforma, a lágy és merev anyagok kombinálása egyszerre praktikus, esztétizáló és metaforikus: utal a használatban rejlő lágyságra, egyben a test érzékeny és ívelt részleteit is idézi: a hónalj és a bikinivonal hullámait, ahol a bőr különösen érzékeny, ahol a borotválás és a szőr tépése fájdalmat és gyulladást okoz. A spatula hullámíve azt üzeni: van mód a fájdalom elviselhetővé tételére. A poétikus forma és a hétköznapi valóság között azonban feloldhatatlan feszültség van, melyet épp a mindennapi használat tesz láthatóvá: a krém szúrós szaga és a szőrszálakat feloldó kémiai folyamat látványa hatékonyan építi le a tárgyban megbúvó poézist. A spatula tehát látszólag domesztikálja a fájdalmat, hiszen a szőrtelenítés olyan eszközeit helyettesíti, mint az éles borotva, a forró gyanta és az elektromos epiláló; mégis egy illúzióra épül: a választás lehetőségének és szabadságának illúziójára. Amin nem változtat: a női testtel kapcsolatos évtizedes, évszázados, évezredes elvárások, amelyben a simaság és a szőrtelenség kitüntetett szerepet játszik.
Éva megszületett, tutira szőrös volt. Nem lehet, hogy nem volt szőrös.
Nekem nem természetes, én nem szeretnék szőrös lenni.
A spatulák 2006 tavaszán egy tematikus gyűjtőkampány keretében más hasonló tárgyakkal együtt kerültek a Néprajzi Múzeumba. A tárgyak tulajdonosa a spatulákkal két mosószeradagolót, ételdobozként újrahasznosított mascarpónés dobozokat és jégkrémes pálcákat ajándékozott a gyűjteménynek. Ezek mindegyike egyszerhasználatos kísérőtárgy, csomagolás vagy segédeszköz, és kivétel nélkül műanyagból készültek. Nehézen megnevezhetők, sorsuk a rövidtáv és az eldobhatóság. Felhalmozódásukban mégis van logika: a még jó lesz valamire raktározó gyakorlata. A kis eszközökben közös még, hogy a női háztartás fragmentumai. A tárgybehozó számára épp fragmentumlétük és efemerjellegük miatt váltak érdekessé. Tehát nem a tárgyakba projektálható környezettudatos és kritikai jellemző, hanem pont az ellentéte: a rámutatás és a kiemelés miatt vált számára fontossá. Ahogy a múzeum új megvilágításba helyezte őket. A láthatóvá tétel és a megnevezés a múzeumi praxis és a gyűjteményi tudás alapját jelentik. Ugyanakkor kérdés marad, hogy múzeumi környezetben megteremthető-e a tárgyak tudatos és kritikai regisztere anélkül, hogy erről eredeti használója közvetlenül mesélne?
Teljesen szőrtelen a Vénusz. Egy fia szőre nincs sehol, és akkor a Courbet volt az, aki megfestett egy olyat, hogy hónaljszőre van neki.
2018 nyarán készült a Köz.kemp’18 művészeti alkotótáborban (Erdőbénye) a Varázstárgyak nyitott könyve című közös alkotás, amelyben izgalmasan keveredik a személyes történetmesélés etnográfiai karaktere a művészi alkotás intencióival. A kötet olyan egypéldányos művészkönyv, amelyben az alkotók egy-egy saját tárgyukkal (annak lenyomatával) és személyes történetükkel a mindennapi élet rituális közegéről beszélnek. Mindezt az ismétlődés, a védelem, az emlékezés, a családi örökség, a szerencse, az átmenet és a rész-egész viszonyrendszerében. Ez utóbbi „alfejezetben” látható Simon Zsuzsanna fotogramja és Szőrözés című személyes listája. A fotogramon saját hónalj- és szeméremszőrszálainak lenyomata látható. A levágott szálakat közvetlenül helyezte a nagyító alá, majd ehhez készített egy felsoroláson alapuló, de dramaturgiai ívvel rendelkező szöveget, amely a kép személyes kontextusát rajzolja meg.
A saját szőrével üzenő alkotók munkája nem választható le a populáris kultúrában hallható és látható kritikus, sokszor radikális kiállásokról. „Big girls have bush”, avagy „a nagylányok bozótot viselnek” – mondja Ali Pfefferman a Transparent című amerikai sorozat egy jelenetében (2014, 1. évad, 7. epizód). Ali a filmben az aktivista és transzgender vonalat képviseli. Eleinte kallódik, majd gender studiest tanul. Keresi a szexualitás számára megfelelő formáját, érdeklik a nemek közötti határok feloldása. Tudatos, kritikus, alkati aktivista. Évadról évadra hónaljszőrben van jelen a sorozatban, és az idézett epizódban szeméremszőrzetét is megmutatja. A karaktert alakító Gaby Hoffmann amerikai színésznő a mindennapokban is villantja hónaljszőrét – ugyanazzal a természetességgel, ahogy a kilencvenes évek elejéig még mi magunk is tettük. Ami akkoriban nekünk is természetes volt, ma kritikus megszólalásnak számít. Mára pedig a szabadon megélt választásból újra divat lett: ahogy a tudatos, kritikus és szabad női elveket nyíltan vállaló magatartásnak is. A jól látható hónaljszőrzet populáris ikonná vált. „Love is enough.”
A testtel kapcsolatos társadalmi elvárások elutasítása, a szembefordulás és az aktív ellenállás gyökerei a hatvanas évekre nyúlnak vissza. A nyíltan vállalt női testszőrök eltérő felületei azonban más-más szerepet és hangot kaptak és kapnak ma is a szabadság és felszabadítás dialógusában az alkotóktól, az aktivistáktól és a hétköznapi életet élő nőktől. A hónaljon növesztett szőr nyilvános felvállalása tökéletesen alkalmas a társadalmi elvárásokkal szembeni ellenállás megfogalmazására, a szabad női aktivista attitűd kifejezésére, felmutatására. Ide illeszkedik Simon Zsuzsanna két fotográfiája, melyeken hónaljszőrzetének dekorálásával dolgozik alkotóként: tinédzseres és technós vonalon. „Megpróbálom így is szépnek látni magam.”
A bikinivonal és a szeméremtest szőrzetéhez azonban lényegesen több tabu és normativitás kapcsolódik. „A nagylányok bozótot viselnek” fordulat utal továbbá a viselkedést meghatározó generációs különbségekre. Miszerint az életkor és a megélt tapasztalatok segíthetnek a társadalmi elvárásoktól való távolodásban, a saját út megtalálásában. És az sem ritka, hogy mindeközben összekacsintunk egymással.
Az a legmegnyugtatóbb, ahogy a nők ezen röhögnek.
Bármilyen meglepő azonban, a hónaljhoz és a szeméremtesthez képest a női láb szőrössége a legkevésbé elfogadott felület: a láb csupaszságához tapadó normától mozdulunk el a legnehezebben, ettől válunk a leg kiszolgáltatottabbá. Ami működik papíron, filmen, szövegben és alkotásokban, nem működik reggel a trolin, az uszodában és az intim kapcsolatokban. Csődöt mond a racionalitás, marad a konvenció, amelyben engedelmes és kiszolgáltatott testté válunk – ahogy Michel Foucault francia eszmetörténész is fogalmaz.
A szőrös női láb az egyik legnagyobb vizuális tabu.
A hétköznapi valóságok és a művészi intenciók tehát táplálják egymást, összeolvashatók. De teljesen nem feleltethetők meg egymásnak. A hullámívben hajlított kék és zöld szőrtelenítő spatulák eredetileg nem hozták magukkal a múzeumba a társadalmi testtel kapcsolatos komplex tudományos diskurzust, de más képek és szövegek illesztésével létrehozható egy kontextus. A múzeumi feldolgozás – a dokumentálás, archiválás, kutatás és kiállítás – tehát lehetőséget teremt az eltérő trópusok integrálására, ám a határok továbbra sem járhatók át teljesen szabadon. Ebben a munkában a mindennapokkal foglalkozó etnográfia és a társadalomkritikus kortárs művészet jó partnerei egymásnak. Segítségükkel kinyitjuk a tárgyak határait, átengedjünk rajta saját tapasztalatainkat. Teret engedhetünk a kritikának és az iróniának, és kísérletet tehetünk a tabukra és normativitásra épülő beszédmód oldására. A nyitott tárgyak új gondolatokat integrálnak, amit magukkal visznek a gyűjteménybe, beépítik a gyűjteményi múltba és tudásba. A szőrtelenítő spatula így válhat a női test formájának és felületeinek szabad és bátor vállalásáról, a félelmek helyett a tudatos döntések társadalmi és kulturális mechanizmusairól kialakított párbeszéd múzeumi szereplőjévé és médiumává – még akkor is, ha eredetileg egy mosószeradagolóval, mascarpónés dobozokkal és jégkrémes pálcákkal együtt kerültek a gyűjteménybe.