Teller Katalin
Hölgyválasz férfimódra | A női választójog és a humor

A „hölgyválasz” szó egyszerre tűnhet elcsépeltnek és porosnak. Elcsépeltnek, mert az elmúlt hónapokban, amikor több európai ország is megünnepelte a női választójog kivívásának századik évfordulóját, nem egy visszaemlékezés és ismeretterjesztő cikk nyúlt ehhez a blikkfangos megfogalmazáshoz. Porosnak, mert manapság lakodalmakon kívül aligha hangzik el ez a társastáncból is rég kikopott kifejezés. Mindeközben kétségtelen, hogy a szó tűpontosan idézi meg azt a képet, amelyet széles körben olvasott élclapok alakítottak ki a női választójogról száz-százhúsz évvel ezelőtt. Érdekes megfigyelni, ahogy a 19. század végétől fogva a hölgyválasz motívuma újra és újra visszatér a kínrímekben és a karikatúrákban. Ezek érzékletesen dokumentálják, hogy a nagypolitika történései, és ezeken belül is a női politikai emancipáció kérdései, miként csapódtak le a köznapi ember olvasatában. 1919. január 21-én, három nappal az első olyan németországi országgyűlési választás után, amelyen a 21 év feletti férfiak és nők egyenrangú szavazóként és jelöltként vehettek részt, a Simplicissimus című, gazdagon illusztrált és a kor vezető grafikusait, illetve baloldali-liberális íróit foglalkoztató müncheni élclap három karikatúrában is foglalkozott a politikai nyilvánosság gyökeres megváltozásával.
 
Ezek egyike, a Hölgyválasz című színes rajz a bájait közszemlére tevő fiatalasszony szájába nemcsak egy cigarettát adott, hanem a következő kijelentést is: „A képviselőjelölt uraknak egyszerűen az a feladata, hogy elküldjék nekem a fényképüket. Arra szavazok majd, aki a legjobban tetszik.” (Simplicissimus, 1919. január 21., 528. o.)

Ez – a politikai emancipációt a nő testére és nemiségére szűkítő olvasat – bizonyult a legáltalánosabb fegyvernek az élclapok jellemzően férfi karikaturistái és szerkesztői számára. Nem is lehet a politikai paletta egészén olyan folyóiratot találni, amely ne folyamodott volna efféle ábrázoláshoz. Egy másik népszerű értelmezésre is akad példa a Simplicissimus ugyanezen számában: a kitűnő grafikus Thomas Theodor Heine, aki a lap egyik alapítója is volt, egyértelműen utalt arra, hogy az új választócsoporthoz milyen szerep tartozik.

A férfiakból álló szavazóbizottság előtt felállított, gigantikus urnát egy fodros kötényes  hölgy tisztogatja a következő kommentárral kísérve: „A német háziasszony szerint a szavazóurnát nem porolták le rendesen.” (Simplicissimus, 1919. január 21., 526. o.) A családi tűzhely mellől a politika porondjára „kiszabaduló” nő mintha alkalmatlan lenne felelősen viszonyulni új szerepéhez. Még ha a háttérben egy porrongy nélküli, kiöltözött asszony is feltűnik, amint épp érvényesíteni kívánja újonnan elnyert jogát. De senki nem néz rá a bizottságból, levegőnek nézik.
 
Figyelemreméltó, mennyire korszakokon és nemzethatárokon átívelő jelenségnek bizonyult a karikatúrák céltáblájának nemcsak ez a két típusa– a szexualitásával és háziasszonyi tehetségével jellemzett nő –, hanem a kékharisnyák és általában a női emancipáció és a feminizmus híveinek kifigurázása, valamint férfi hivatások elnőiesedésésének disztópikus képe. Mert bár némileg eltérő társadalmi, politikai és kulturális összefüggésekről beszélhetünk a 19. századi és századfordulós Németország és Magyarország esetében, általában jellemző volt a nők biológiai és intellektuális alacsonyabb rendűségének ábrázolása.  Amikor nagyritkán – főként a forradalmak és mélyreható társadalmi változások farvizén – szóba került a nők közéleti és ezen belül is politikai aktivitásának lehetősége, ugyanazok a jól rögzült sémák kerültek elő.
 
Ugyanakkor a németországitól eltérő felállásra is bukkanhatunk.   Például a Németországi Szociáldemokrata Munkáspártot megalapító August Bebel – aki nemcsak A nő és a szocializmus című, nemzetközi bestsellerré vált 1879-es írásában, számtalan beszédében is kiállt a női választójog bevezetése mellett – nem lett gúnyrajzok tárgya a női emancipációra való felesküdése miatt. Míg eközben Magyarországon a szarkasztikus cikkek cunamiját indította el, hogy Madocsányi Pál képviselő 1871-es javaslata után 1872-ben Majoros István, a magyar országgyűlés függetlenségpárti képviselője is felhívta a politikai közösség figyelmét az egyenjogúsítás szükségességére. Az ekkorra a népszerűségéből már vesztő Bolond Miska című élclap két egészoldalas karcolat- és karikatúra-gyűjteményt szentelt az eseménynek, és hozta a szokásos formát, vagyis alapvetően a női nemiség kifigurázásával kívánt ellentartani a kezdeményezésnek.
 
A Megfordított viszonyok címmel ellátott karikatúrán egy lefeküdni készülő, hálóinges hölgy képe áll szemben egy kifejezetten lengén, illetve báli ruhába öltözött hölgyek csoportportréjával. Az első rajz kommentárja szerint a „nők a mai világban akkor öltöznek föl, mikor azt mondják, hogy levetkeznek”, míg a másodiké azt állítja, hogy „mikor azt mondják, hogy felöltöznek, tulajdonképpen akkor vetkeznek le.” (Bolond Miska, 1872. január 21., 14. o.)

A kor legmeghatározóbb magyar élclapja, a Borsszem Jankó, a képviselő indítványára mindjárt egy fiktív, az 1972-es centenáriumi évre datált, Majoros című újsággal vágott vissza. Ebben egymást érték a hírek a nők politikai szerepvállalását megengedő ország gondjairól-bajairól, amelyekben kiemelten parodisztikus szerepet kapott a gyermeknevelés és a szülés politikai agendává nemesülése csakúgy, mint a nők házasodási problémáinak tárgyalása, mintha a politikum női értelmezése csakis ilyesmikre szorítkozna: „Napirenden az agglegénység eltörléséről szóló törvényjavaslat tárgyalása van. A törvényjavaslat pártolói a baloldalon ülnek. E padokat ugyanis emlékezet óta a hajadon képviselők tartják elfoglalva. A czentrumon menyecskék, a jobb oldalon asszonyok, a szélső jobbon qualifikált aggszüzek ülnek. […] Farmatring Sára közoktatási miniszter asszony a küzdők közé veti magát a törvényjavaslat érdekében, de özvegy aszszony létére nem talál elég argumentumot.” (Borsszem Jankó, 1872. január 21., 8. o.)

A nők diktálta közélet rémképe megerősítést nyert a magyarországi élclapok más hasábjain is. Mégpedig – a németországitól eltérő gyakorlatként – olyan nőtípusok megalkotásával és éveken át tartó szerepeltetésével, amelyek a nők politikai nyilvánosságra gyakorolt káros hatását szemléltették. Ezen csoport egyik oszlopos tagja Emanczi Paula volt, aki az egyébként következetesen antiszemita Bolond Istók című vicclapnak arra szolgált, hogy 1907-től tíz éven át felnagyítva-eltorzítva ábrázolja az emancipált nőt. A felvilágosultságával tüntető nőt – meglehetősen silány humorral – eredendő érzékiségére és számító férfivadász-mivoltára redukálva jelenítette meg.
 

Az amerikai és brit mintára Németországban és Magyarországon szerveződő női választójogi mozgalmak és csoportosulások – céljaikat és gyakorlataikat, de még belső konfliktusaikat is tekintve – meglehetősen hasonlók voltak, ami nem utolsósorban nemzetközi orientációjuknak volt köszönhető. A határokon átnyúló együttműködés nemcsak szervezeti formában mutatkozott meg (például a Nemzetközi Nőszövetség 1904-es megalapításában), hanem a nagyszabású rendezvényeken is, mint például az 1911-től fogva egyre több országra kiterjedő nemzetközi nőnapi demonstrációkban, illetve az első világháború egyik legkritikusabb évében, 1915-ben Bernbe összehívott békekongresszus megtartásában, amelyen ellenséges országok női képviselői közös asztalnál ültek és dolgoztak. A nők egyre határozottabb fellépését az is tüzelte, hogy a háborús helyzet valamennyi országban gyökeres változásokat hozott a női munkavégzés területén. Hiszen az addig férfidominanciájú foglalkozások tetemes részét nők vették át. A kalauz, a villamosvezető, a hadianyaggyárban dolgozó munkás immár nem kizárólag férfimunka volt. Ez pedig nemcsak a korabeli sajtó szöveges és fényképes tudósításaiban szerepelt szenzációként – bőséges alapanyagot szolgáltatva a karikaturisták számára is –, hanem a közügyekbe való beleszólás kiterjesztésének követelésére is alapot adott.
 
Mindazonáltal a háború befejeztével a női választójogi mozgalmak eredményessége eltéréseket mutatott: míg 1918. novemberében a németországi és magyarországi forradalmak nyomán úgy tűnt, hogy kézzelfogható közelségbe került az általános és egyenlő választójog, a gyakorlatban ez csak a Weimari Köztársaságot megalapozó 1919. januári szavazáson valósult meg. A magyar választójog csupán 1945-ben fektette le a nők egyenjogú részvételét a politikai életben annak ellenére, hogy a nők magánjogi helyzete eleve kedvezőbb volt több európai országhoz képest (például a vagyonuk felett való korlátlan rendelkezés tekintetében), és az őszirózsás forradalom törvénykezése is bővíteni kívánta a választók körét. Ezt viszont a Tanácsköztársaság idején, 1919 tavaszán megszabott cenzus – vagyis a jövedelmi és foglalkozásbeli megkötések rendszere –, majd 1920-tól a Horthy-korszak restriktív joggyakorlata hosszú évekre visszavetette.
 
Mindeközben a németországi haladó szabályozás sem hozta el feltétlenül az uralkodó nőkép radikális változását. 1924-ben, amikor a betiltott NSDAP pótlékaként a szintén antiszemita, demokráciaellenes Német-Völkische Szabadságpárt (Deutschvölkische Freiheitspartei) is indult a Birodalmi Gyűlés választásain, a Simplicissimus meghatározó grafikusa, Theodor Heine fáradhatatlanul figurázta ki a női választójogi emancipáció következményeit. Egyik rajzán a szavazófülkében gyerekét világra hozó nő láttán a szavazóbiztos elátkozza ezt a vívmányt egy másik karikatúrájában pedig úgy ábrázolta a nőket, mint akik a völkisch ideológiát egyszerű divattémaként kezelik, vagyis politikai informáltságuk a nullához közelít. (A horogkeresztet mintázó kalapban ábrázolt hölgy így szól beszélgetőtársaihoz: „Biztosíthatlak arról, hogy most tavasszal a völkisch a legnagyobb divat.”, Simplicissimus, 1924. május 12., 94. o.)