Feischmidt Margit | Zakariás Ildikó
A menekültekkel kapcsolatos szolidaritás | ahogyan azt Németországban élő magyar nők látják

Két részes cikksorozatunkban a nőknek a jótékonyságban és a szolidárisban való részvételéről írunk. Mindvégig empirikus szociológiai kutatásokra támaszkodunk. Az első részben azt néztük meg, hogy az együtt érző cselekvésben milyen szerepe van a női mivoltnak, és hogy milyen jelentősége van a nők közötti szolidaritásnak a menekültek és a civil segítők közötti kapcsolatban. A kutatás, amelynek eredményeire az első cikk támaszkodott, a menekülteknek segítséget nyújtó magyarországi civilekre irányult. Értelmezésünkkel a jótékonyságnak ahhoz a megközelítéséhez kapcsolódtunk, amely szerint a filantrópia és a szolidaritás révén a segítők saját társadalmi helyüket és identitásukat is igyekeznek meghatározni.

Ez a második írásunk annyiban követi az elsőt, hogy itt is a dosszié témájához igazodva nők tapasztalatait mutatjuk be. Maradunk a menekültekkel kapcsolatos transznacionális szolidaritás témájánál. Olvasóinkat azonban földrajzilag egy másik helyre kalauzoljuk. Ezúttal olyan nők tapasztalatait vizsgáljuk meg, akik maguk is elvándoroltak/elhagyták otthonukat. Interjúalanyaink hosszabb vagy rövidebb ideje Németországban élnek, de Magyarországról származó emberek.

Interjúink száma nem túl nagy, de a belőlük megismert élethelyzetek sok szempontból egy jelentős létszámú társadalmi csoport jellemzőit tükrözik. A Magyarország és Németország közötti transznacionális kapcsolatok vizsgálata rámutat a két ország közötti folyamatos és intenzív migrációs hatásra. Németország mindig is a magyarországi kivándorlás legfontosabb célországai közé tartozott. 2010-ben a Németországban élő külföldiek statisztikájában közel hetvenezer magyar állampolgár szerepel, akiknek a száma 2017-re meghaladta a kétszázezret. Hozzávetőleg negyven százalékuk nő. [1]

Vizsgálatunk kvantitatív része egy kérdőívre épült, melyet 2017 júniusa és augusztusa között a közösségi médiában osztottunk meg. Olyan 18 éves vagy annál idősebb személyekre irányult, akik a kutatás idején Németországban éltek, vagy az idejük legalább felét Németországban töltötték: 639 érvényes választ kaptunk. Ennek a mintának 30,2%-a vett részt a menekültekkel vagy a bevándorlókkal kapcsolatos jótékonykodásban élete során (a kérdezettek 4%-a erre a kérdésre nem válaszolt). A legtöbben (a teljes minta 27,2%) az ún. “migrációs válság” alatt vagy után, és ugyancsak jelentős részük (a teljes minta 26,3%-a) Németországban, míg kisebb részük (a teljes minta 15,2%) Magyarországon vagy ott is folytatott menekülteket támogató önkéntes vagy jótékonysági tevékenységet. A jótékonysági tevékenységben részt vevők közül 115 fő (18%) vett részt az önkéntes munkában (a többiek pénzt vagy más javakat adományoztak). 55 személy (a teljes minta 8,6%-a) vett részt a menekültek támogatásával kapcsolatos fizetett munkában Németországban. A minta 62,8%-a volt nő, vagyis arányaiban sokkal többen voltak ők, mint a teljes németországi magyar lakosságban meglévő arányuk ezt indokolta volna. Ugyanakkor a válaszadók körén belül a segítési hajlandóság (a „segített volna, ha lett volna rá módja” kérdésre adott válasz alapján) nem függött össze a válaszadók nemével: a nők és férfiak körében megegyezett.

A kutatás részeként ezen túl Berlinben és Münchenben végeztünk terepmunkát az ott élő magyar diaszpóra körében. Ebben az írásban olyan emberekkel készített interjúkra támaszkodunk, akik önkéntesként vagy fizetett munka formájában személyes kapcsolatba kerültek Európán kívülről érkező menekültekkel, és ezt a tapasztalatukat megosztották velünk. A berlini, müncheni és a München környékén élő interjúalanyaink közül 13 nő, 3 férfi. Többségük fiatal vagy középkorú felnőtt, de van közöttük idősebb nemzedékhez tartozó is. Magasan iskolázottak (felsőfokú végzettségűek túlsúlyban), magas a munkaerő-piaci aktivitásuk (túlnyomó többségük dolgozik, és jelentős részük iskolázottságuknak megfelelő munkakörben). Migráció utáni helyzetükkel többnyire elégedettek.
 

Magyar vándorok élettörténetei

Az élettörténeteknek három típusa rajzolódik ki a tizenhat interjúból. Az első típust a késő Kádár-korszakban vagy a 90-es évek elején kivándorolt, vagyis 30-40 éve Németországban élő, ötvenes vagy annál idősebb személyek alkotják. Életüket ők a sikeres integráció perspektívájából beszélik el.

A második típusnál a vonzó erőknél már erősebb a magyarországi taszító erők hatása.  Olyan fiatal, illetve középkorú személyekről van szó, akik szakmai pályafutásukat Magyarországon kezdték. Többségük a médiában, a kulturális iparban vagy a szociális ágazatban dolgozott. Kivándorlásukat annak következményének tartják, hogy elveszítették a munkájukat vagy a hitüket abban, hogy az életüknek Magyarországon – értelmezésükben a rossz irányt vett közállapotok miatt –bármi értelme volna.

A harmadik típushoz azok a 25 és 35 év közötti fiatalok tartoznak, akik jó német nyelvtudással, sok esetben német szakos diplomával rendelkeznek. Ők a német munkaerőpiac bizonyos szegmenseinek szívóhatására mentek el. Többnyire olyan ágazatban – esetünkben elsősorban az oktatással és a menekültellátással kapcsolatos piaci vagy állami intézményekben – kaptak állást, amelyben a jövedelem alacsonyabb a német közszféra béreinél, de így is jóval magasabb a magyarországi béreknél. Ezért ez vonzó a szakirányú végzettséggel és német nyelvtudással rendelkező magyarok számára.

A legrégebben Németországba érkezett interjúalanyaink jól beilleszkedtek. Ezzel együtt sokat beszéltek arról, hogy ez milyen nehéz és hosszú folyamat volt.  Az utóbbi években bevándoroltak, akik többnyire fiatalabbak, és akiknek főként lokális kötődéseik vannak, különösen a nagyvárosok multikulturális kerületeiben érzik otthon magukat, azokon túli kapcsolódásaik gyengébbek. Mindkét életkori csoportban az élettörténetek közös elemei a pozitívan értékelt interkulturális vagy multikulturális tapasztalatok, amelyek a korai szocializáció során vagy a tanulmányi, illetve a munkavállalás-célú transznacionális mobilitás révén íródtak bele interjúalanyaink világképébe. Ezek az élmények, továbbá a migrációs helyzetből adódó nehézségekkel való megküzdés tapasztalatai fontos szerepet kapnak majd abban, hogy interjúalanyaink hogyan látják a menekülteket, miként gondolkodnak róluk.
 

Menekültek cselekvő segítése

 
A menekültekkel kapcsolatos munkának két jól elkülönülő típusát találtuk. Az első a jótékony cselekvés, amely az egyszeri adományozástól a rendszeres kapcsolattartással járó mentori viszonyig terjed. Ez a tevékenység, amit kisebb részben magányosan, nagyobb részben civil csoportokba szerveződve végeznek (sőt, interjúalanyaink közül ketten maguk szerveznek ilyen csoportot), a régebben érkezettekre és a német társadalomba jobban beilleszkedettekre jellemző. A másik típushoz tartozók többnyire maguk is önkéntesként kezdték. Ma már azonban fizetett munka formájában járulnak hozzá a menekültek integrációjához nyelvi programok munkatársaiként, nyelviskolák tanáraiként vagy a menekültszállókban, integrációs programokban dolgozó szociális munkásokként.
 
Interjúalanyaink közt volt olyan, aki saját elmondása szerint megérintődött, és a mozgósításában számára nagy szerepe volt a menekültválság női olvasatának. A nők és gyerekek kiszolgáltatottsága és szenvedése mélyen megrázta őt. Alábbi idézett interjúalanyunk Németországban él, stabil középosztálybeli körülmények között, maga létrehozott egy civil szervezetet, amelynek segélyakciói 2015-ben a balkáni úton érkezőkre, elsősorban nőkre és gyerekekre irányultak.
 
És akkor arra gondoltam, hogy oké, először is azt akartam, hogy legalább azok a gyerekek, akik úton vannak, legalább ők legyenek biztonságban. Mivelhogy én magam is a saját élményemből tudtam, hogy az egy necces állapot. Főleg nőként. És akkor arra fókuszáltam, hogy a lányokat hogyan tudom... egyrészt az utat megkönnyebbíteni, vagy segíteni. És akkor elkezdtünk ilyen segélycsomagokat Szerbia felé szállítani. (…) És akkor így kezdtek megszerveződni emberek. És én találtam egy csapatot, ami Röszkére ment ki egyszer, megtaláltam őket a Facebookon. Egyvalaki gyűjtött. Tulajdonképpen ketten voltak. Egy német-holland, meg a török-német. És én tulajdonképpen csak annyit akartam, hogy a lányokra meg a nőkre vigyázzanak, meg hogy ott próbáljanak tényleg rájuk gondolva ott lenni, csinálni.
 
A németországi menekültellátásban dolgozók egy része megkülönböztetett figyelmet fordít a nők igényeire, reakcióira, a velük való kapcsolatra. Egyikük így beszélt erről:

Az is például egy tök jó dolog volt, ha bejöttek az anyukák. Akkor ők is itt egymással beszélgettek, meg a munkatársaimmal. Sokaknak ez támaszt jelentett. Velem nem beszéltek, mert a nők sokkal kevésbé tanultak, meg tanulnak meg németül. Pont az erős társadalmi különbségek miatt. A férfiak azért tanulnak meg, ha bármi továbbképzés vagy munkalehetőség van, akkor azt nyomják. De a nők otthon maradnak, itt a hangárban a gyerekekkel. És nyilván ezért az ő integrációjuk sokkal nehezebben is tud működni szerintem ebből a szempontból, a férfiaknak muszáj megtanulni németül. Ők kint mozognak.
 
A csoporton belül eleve több fiú volt, és az azóta is így van. Egyedülálló nő nagyon kevés jön. Azok jönnek, van Charlottenburgban egy intézmény, mint ahol az Eszter is dolgozik, én is kaptam egy Frauenprojektet, tehát a Heimokból [otthon] kellett összegyűjtenem az ott lakó nőket. Akkor velük így mindent csináltam. Kicsit kirándulni, kicsit múzeumba menni, kicsit beszélgetni, kicsit pszichodrámázni, tehát mindent próbáltunk. Volt egy projekt, ami négy hónapig tartott. Annyira volt elég a pénzünk. És akkor ott a Heimokba családos nők laktak, 4-6 gyerekkel. Az egyik után szülik a másikat, tehát neki nincs szüksége gyakorlatilag kurzusra járni, mert vagy terhes, vagy éppen van egy karon ülő, akit szoptat. Tehát ha ez nem változik, akkor azért el fog telni egy kis idő, amíg őket integráljuk, merthogy az utcára se jut ki konkrétan a hat gyerektől.
 
A nőkkel való kapcsolat a segítőkben sokszor női együttérzésként fogalmazódik meg. Ezzel párhuzamosan a kulturális különbségekről és a kultúrákra jellemző női tapasztalatokról és nemi viszonyokról is gondolkodnak. Reflektálnak rájuk. Interjúink nem szándékolt, mégis értékes részei azok, amelyek azt a vívódást mutatják be, amely az azonosulás szándéka és a különbség tapasztalata között feszül. Ez a tapasztalat a bensőségesebb viszonyokban is jelen van. Erről számol be a már korábban is idézett késő középkorú üzletasszony, aki évek óta segít egy szíriai férfinak, hogy státuszt kapjon, és a családja követhesse őt Németországba. A következő idézet az első közös vacsorájukról szóló beszámoló része:
 
Meghívtam őket, a gyerekekre való tekintettel ezúttal nem vacsorára, hanem kávéra. Érdekes élmény volt.  A feleség egy kimondottan szép arcú, sudár, magas, jó alakú, büszke tekintetű nő. A szeméből értelmiségi öntudat sugárzik. Különben építészmérnök. Viszont, mint a vendégmunkás törökök legtanulatlanabb rétege egy kendő, még egy kendő, egy kaftánszerű kabátban, tehát egy totál tradicionális muzulmán outfitben jelent meg. De az egész testbeszéde szerintem ellentmondásban van a küllemével. Még nem vagyok vele annyira bensőséges kapcsolatban, hogy rá tudtam volna erre kérdezni, ez biztos majd jön valamikor. És jöttek a két gyerekkel, itt megkávéztak, és a kislány az 4-5, a kisfiú 3, németül egyik se tud, mind a kettő jár a bölcsödébe, óvodába, és január óta van itt az asszony a gyerekekkel.
 
A dilemmák azonban nem csak, sőt talán nem is elsősorban a nőkkel való kapcsolatok értelmezéseiben jelentkeznek. A férfiakkal és nőkkel való találkozások kapcsán interjúalanyaink gyakran félreértésekről, kommunikációs nehézségekről számolnak be. A következő vallomás egy tanárnőtől származik. Őt különösen erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogy miként lehet hatékonyan nyelvet tanítani olyan közegben, amelyben a tanulással és a tanítással kapcsolatos szerepekről, a megengedett és elvárt módszerekről alkotott elképzelések a résztvevők körében nagyon különbözők:
 
Én csak nőket tanítok. Egész pályafutásom alatt volt kettő darab férfi, akik nagyon szégyellték magukat, hogy ennyi nővel kell összeülniük egy csoportba. Mind a ketten pakisztániak voltak, és a fiatalabb pakisztáni még kicsit jobban zavarban volt. Még akkor is elpirult, amikor hozott nekem virágot, mert megcsinálta a nyelvvizsgáját, én adtam neki ezért két puszit. Teljesen figyelmetlen voltam, hisz ő ugye muszlim férfi. Megdöbbentette letámadó gesztusom, hogy két puszit kapott egy adag virágért. Igen, szokások és szokásjogok mások (nevet), tehát különbözőek. (…) Szóval van olyan is, aki még azt sem bánná, ha lenne egy pálcám és a pálcámmal csapkodnék, mint ahogy otthon teszik a tanárok. Meg kellett többször magyaráznom, hogy Németországban a tanároknak nincs pálcája, és nem kiabálnak, csak kérnek. Ezek olyan beidegződések, amelyeket nagyon nehéz megérteni. Az egyik tanítványom, egy lány mesélte, egy kurd tanítványom, hogy ő arab iskolába járt. Akkoriban, mikor ő fiatal volt, még nem létezett kurd nyelvű oktatás. Tehát most nem Kurdisztánról beszélünk, hanem ** ahol arabok voltak a tanárok, azt mondja, hogy ő ott több száz körmöst kapott. Ha nem értett valamit, akkor a tanár elverte őket.
 
Ezek azok a helyzetek, amelyekben előhúzható volna a kulturális kártya. Vagyis kézenfekvő volna, és különösen egy kulturális fundamentalizmusoktól terhes közegben, hogy a beszélő a különbséget abszolutizálja, a megértéssel kapcsolatban szkeptikussá váljon. Ez azonban általában nem történik meg.

 
Kulturális különbségek

 
A menekültek kulturális különbségének abszolutizálását többféle érveléssel akadályozzák meg az általunk megszólaltatott németországi magyarok. Az egyik politikai eredetű: interjúalanyaink tudatosan tartják távol magukat azoktól a politikai diskurzusoktól (a magyarországiaktól és a németországiaktól egyaránt), amelyek a vallási eredetű kulturális összeegyeztethetetlenséget használják fel félelemkeltésre és a menekültek elutasítására.  Többségük a menekültekkel kapcsolatos németországi befogadó politikával és közbeszéddel azonosul. A humanitárius és integrációs programokban szerzett személyes tapasztalatok alapján mégis rávilágítanak a „Willkommenskultur” túlzó leegyszerűsítéseire és a kulturális fundamentalizmus hibáira egyaránt.
 
Persze érzi az ember a különbségeket, mi is voltunk olyan oktatáson, ahol magyarázták nekünk, hogy Afganisztánban mik a szabályok, igen, tilos egy nővel kezet fogni, tilos egy autóban utazni, mit tudom én, mi. Ezek nyilvánvalóan létező dolgok. De egyrészt az emberek szerintem sokszínűbbek. Most ha Magyarországon is felolvasnám, hogy mi van a törvényben, persze nyilván hogy van különbség, nyilván teljesen más a társadalom, elnyomó. Csak azt mondom, hogy az emberek nem feltétlen felelnek meg ennek. Másrészt pedig ők is, mint minden korosztály, folyton interakcióban vannak. Egy csomó dologhoz alkalmazkodnak. Most csak azért mondtam a tilos a kézfogás példát, mert akadtak nálunk afgán fiúk, akik felénk fordultak. Mindegyik úgy jött oda, hogy először kezet fogott velem, beszélgettünk. Lehet, hogy a fejében az futott át, hogy a nők hülyék. Szíve joga, de abszolút nem viselkedett helytelenül a munkahelyi szituációban, nem volt tolakodó, sőt.
 
A menekültekkel való interakciókban megtapasztalt ellentmondások feloldásának második módja, hogy az elbeszélő a figyelmet a különbségekről a hasonlóságokra irányítja. Így kerül előtérbe az elbeszélő saját migrációs tapasztalata, és ez lesz párhuzamba állítva a menekültek kényszermigrációjával. A migráns-sorsok közös eleme a nehézségekkel való megküzdés képessége. A kemény munka, a kitartás. A közös keretezés az egyéni teljesítményen nyugvó érdem, amit már első megszólaltatott interjúalanyunknál láttunk: a férje mellett ülő szótlan asszony, akinek arcán a tanult ember vonásait ismertük fel. Még határozottabban, a kizárás lehetőségét is fenntartva hangsúlyozza a teljesítmény fontosságát a következő beszélgetőtársunk.

Igen, én már az elejétől összehasonlítottam [az ő sorsukat a sajátommal]. Onnantól kezdve, hogy az összes nő, aki ugyanannyi idős [mint én], azoknak már volt két-három gyereke. Nem tudom, hogy a többiek [szociális munkások] ezt hogyan csinálják. De mondom, nálam mindig eszembe jut, hogy én mit csinálnék, és ugyanezért tudok megfogalmazni egy csomó emberrel szemben kritikát is. Ha én megcsináltam, a faterom ezt meg tudta csinálni, akkor ne gyere már nekem ilyen kicsinyes dolgokkal.

Természetesen a megküzdés nehézségeivel, sőt kudarcaival is szembe kell nézniük a magyar segítőknek. Nem kerülik el a nehézségekkel kapcsolatos tapasztalatok elmondását, azok jellemző keretezése a múltat hozza be az értelmezésbe, az üldözést, a háborút, a traumákat, ami a menekülteket áldozatként mutatja be. Az áldozati narratíva kivonja az egyént mind a személyes felelősség, mind a kulturális másság terhe alól. Ugyanakkor lehetőséget teremt a segítők érzelmi reakcióinak megfogalmazására. A következő idézet jól mutatja, hogy egy eset kapcsán, amely felkínálja a kulturalista érvelés lehetőségét, hogyan dönt a beszélő mégis amellett, hogy az áldozatiság medikalizáló értelmezésébe helyezi a történetet.

Nagyon sok női programot szerveztünk. Némelyik jól sikerült, de általában csak azok, amik a nőket a gyerekekkel együtt vették számításba. Na mindegy, sokszor nem jöttek el, meg nagyon kevesen. Nyilván ez kulturális ok is, egyébként a férfiak is sok helyre nem mennek el, lustaságból, vagy depressziósak. Nyilván tök sok ember depressziós, orvosi értelemben értem. Már csak az önmagában, ha elveszíted a lakhatásodat, elég lenne, de ők mindenüket elveszítették.

Az elvárttól eltérő viselkedés, amelyet a legtöbb esetben a nemi szerepekkel kapcsolatban fogalmaznak meg interjúalanyaink, nem válik jogalapjává a támogatás visszavonásának. A gondoskodás azonban összekapcsolódik a tanítás mint civilizálás gondolatával. Ezen elképzelés szerint a jótékony segítőkre az állam átruházza a feladatot, hogy a közel-keleti és afrikai – gyakran muszlim vallású – menedékkérőket rávegyék az „európai kultúra” értékeinek, normarendszerének, viselkedési mintáinak átvételére. Ezt a feltételezett küldetést, mint az interjúk mutatják, magyar származású interjúalanyaink úgy teszik magukévá, hogy közben saját szekuláris és liberális normákon nyugvó európai identitásukat, és ezen az alapon a német társadalomhoz való kapcsolódásukat erősítik. Egy szociális munkás így fogalmaz erről:

Mi azt mondtuk, hogy ne azért gyertek, hogy ti megismerjetek minket mint németeket. Vagy éppen engem mint nem németet. Hanem mi akarunk benneteket megismerni, mi szeretnénk megtudni, hogy mik a ti igényeitek. Hol tudunk segíteni? Hol vannak a nehézségeitek? Sok olyan nőt is hívtunk meg, aki tényleg már valamit elért, hogy lássák az újonnan érkezettek, ő hogy él. Nem azt mondjuk, hogy neked ilyennek kell lenni. Hanem csak nézd meg, hogy ilyen is van, mi így működünk. Ők nem ennyire sokszínűek. Nyilván mindenki 5-6 gyerekes, családanya, főz, mos, bevásárol. Amit megpróbáltunk, hogy megmutassunk különböző modelleket: lehet gyerek nélkül is, meg lehet 3 gyerekkel is, de hogy akkor is karriert építek, és a férjem kiveszi a részét belőle. Lehet elváltként is élni, és lehet leszbikusnak lenni, és mindennek lehet lenni, tehát mindennek van tere. Mondjuk, amiben Berlin nagyon jó, hogy itt tényleg minden van, és mindennek van létjogosultsága és legitimitása. Minden másság el van fogadva. Nyilván az észszerűség határain belül. És mi azt akarjuk, hogy ők ezeket a színfoltokat lássák.

Ennek a tanárnőnek a megfogalmazásában a nyelvtanulás valójában egy kultúrához való kötődés kialakítása:
 
Gyakorlatilag ez a bemerítkezés a német kultúrába és az európai kultúrába. Az én feladatom az első lépéseket megtenni velük. Egy szép, nemes feladat, amint az ember komolyan veszi és elgondolkodik rajta, milyen szerepe lehet egy ilyen világban. Mi nem csak nyelvet tanítunk, hanem minden mást. Tehát akármilyen problémájuk felmerül a menekülteknek, akár egészségüggyel kapcsolatos például, hogy milyen nemi betegségek vannak, utánanézek, igyekszem válaszolni.  Legegyszerűbb, legbanálisabb dolgok, hogy veszünk fel a hitelkártyáról pénzt, ezt nők nem nagyon szokták, mert a férjek kezelik a pénzt.
 
A fentiekben kísérletet tettünk arra, hogy bemutassuk, a németországi menekültellátásban fizetésért, vagy önkéntesen dolgozó emberek, többségükben nők, hogyan gondolkoznak a társadalmi nemekről, a segítettek – kliensek vagy diákok – kapcsán a női kiszolgáltatottságról, alárendeltségről, vagy éppen a cselekvési lehetőségekről. Megállapítottuk, hogy a beszámolóik az igyekvő, szorgalmas, tanuló és dolgozó, tanulni és dolgozni kívánó menedékkérőket állítják a középpontba. Hétköznapi küzdelmeikről együttérzéssel beszélnek, gyakran megidézve saját hasonló migrációs tapasztalataikat is. Az azonosulás lehetőségének ugyanakkor határt szabnak a kultúrák különbözőségéről, és azon belül a muszlim valláshoz kötött nemi egyenlőtlenségekről szóló tapasztalataik vagy elképzeléseik. A nők alárendeltsége, a női szerephez kapcsolódó kiszolgáltatottság interjúalanyaink számára olyan viselkedés- és értékrendszert jelent, amelyet munkájuk keretében, tanárként, szociális munkásként át kell, hogy formáljanak. Ebben a fegyelmező szerepükben a magyarországi szociális munkások és tanárok európai identitásukat és ehhez kapcsolódva a befogadó német társadalomba való beágyazottságukat erősítik. Ez a kettősség – a munkaerő-piaci boldogulás nehézségei és sikerei kapcsán átélt azonosság és empátia, valamint a nemi viszonyok különbségei kapcsán megnevezett kulturális különbség és hierarchia, és a belőle következő nevelő-fegyelmező nézőpont – a magyarországi önkénteseket és fizetett dolgozókat a németországi menekültellátásban egyfajta közvetítő szerepkörrel ruházza fel.
 
Hivatkozás

[1] Bevölkerung mit Migrationshintergrund – Ergebnisse des Mikrozensus – Fachserie 1 Reihe 2.2 – 2017, Statistisches Bundesamt (Destatis), 2018, https://www.destatis.de/DE/Publikationen/Thematisch/Bevoelkerung/MigrationIntegration/Migrationshintergrund2010220177004.pdf?__blob=publicationFile, letöltés: 2019-02-13