Szociális építészet
A falu védelmezői

A kelet-magyarországi Szakácsi szegénység és széthúzás sújtotta faluközösségének egy építészeti "ajándék" adott új erőt az összefogáshoz.

2012 nyarán történt. Már napok óta beszélték, hogy a Tigris a környéken jár. Egyesek hitetlenkedve rázták a fejüket, mások esküdni mertek volna rá, hogy a saját szemükkel látták. A gyerekek esténként a fejükre húzták a paplant, és ujjukkal a takaróra rajzolták a Tigris csíkjait. Az öregek sötétedésig pipáztak a házak előtt, és mielőtt aludni indultak, hunyorogva figyelték a messzeséget. Alkonyatkor néha úgy tűnt, mintha a távolból a Tigris szeme villanna feléjük.

Júliusban érkezett meg, egy óriási macska nyugodt közönyével sétált be a faluba. Puhán, hangtalanul járt a házak között. Aztán megállt, és még egyszer visszanézett a távoli hegyek irányába. A falubeliek ekkor már tudták, hogy örökké közöttük fog élni. A legsötétebb éjszakában sem kell félniük, mert a Tigris fogja őrizni az álmukat.

Bár mesének tűnik, a fenti történet minden szava igaz. A falut Szakácsinak hívják, Borsod megyében található, és Magyarország legszegényebb települése. A tigris pedig a Hello Wood alkotócsoport és Szőke Gábor Miklós szobrászművész közös alkotása.

Művészet a közjóért

A Hello Wood története még 2010-ben indult, amikor a gazdasági válság után néhány építészhallgatónak elege lett abból, hogy csak elméletben építhet. Pozsár Péter, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanárának vezetésével a fiatal kreatívok levonultak egy táborba, ahol fából építettek mindent, ami csak a csövön, pontosabban a faléceken kifért.

„Ahogy múlt az idő, a szinte kizárólag fával dolgozó alkotócsapat egyre nagyobb lett, mi pedig azon gondolkoztunk, hogyan tudnánk a művészetet valahogy a köz javára fordítani. Éppen abban az időben hallottunk Szakácsiról, ahol szinte kizárólag mélyszegénységben élő romák laknak. Először azt találtuk ki, hogy kreatívan felújítunk néhány házat. Ezt azonban elvetettük, mert irigységet szülhetett volna a helyiek között. Rájöttünk, hogy olyan dolgot kell adnunk, amely egyszerre senkié és mindenkié” – meséli Pozsár Péter.

A Tigris pedig valóban senkié és mindenkié. Ráadásul a szanszkrit mitológiában a tigris az egyik legfontosabb totemállat. Így Szakácsi lakói nem csupán egy különleges díszt kaptak, hanem egy szimbólumot, amelyet az Indiából elszármazott romák igazán magukénak érezhetnek. 

A három méter magas állatszobor egy héten át készült egy csoport építészhallgató közreműködésével. Az igazi kihívás azonban nem is maga az építés volt, hanem a szállítás, ugyanis a Tigris nem fért ki a tábor kapuján, így az építészhallgatók a lehető legélesebb helyzetben próbálhatták ki statikai ismereteiket. Végül szerencsésen megoldódott minden, és a Tigrist vontató kocsi bő egy órával később megérkezett Szakácsiba.

A falu büszkesége

Szakácsi lakói hatalmas bulit csaptak a Tigris üdvözlésére: a falu közösségi házában óriási mennyiségű pörkölt és házipálinka várta az építészeket, és természetesen a buliból a jóféle cigányzene sem hiányozhatott. Az este már önmagában egy komoly szociokulturális esemény volt, hiszen a pesti építész- és dizájnhallgatók közül eleinte sokan tátott szájjal figyelték a szegénységnek és a kedvességnek ezt a felemelő és különleges elegyét.

Az igazi kérdés persze az volt, hogy a helybéliek mennyire fogják valóban magukénak érezni a Tigrist. És persze az is, hogy mennyire fognak vigyázni rá.

„A Sziget Fesztivál hivatalosan kölcsönkérte a szobrot egy hétre Szakácsi népétől, a helyiek pedig nagyon büszkék voltak arra, hogy végre ők adhatnak kölcsön valamit a pestieknek. Amikor a Sziget után visszaszállították nekik a Tigrist, rémülten hívtak Szakácsiból, hogy nagy baj van. A Tigrisnek ugyanis hiányzott az egyik foga, a másik pedig ketchupos volt. Ez tökéletesen megmutatja, hogy mennyire magukénak érezték már akkor a Tigrist, és mennyi aggodalommal vigyáztak rá” – meséli Pozsár Péter a Tigris pesti utazásáról.“

Talán a Tigrisnek is köszönhető, hogy a korábban széthúzó és hitehagyott közösség röviddel az istalláció felállítása után, egyesült erővel, uniós pályázatot nyújtott be, amit a falu el is nyert.

A Sárkány

Nem a Tigris volt egyébként az egyetlen alkotás, amellyel a Hello Wood építészei a borsodi közösség mindennapi életébe hoztak némi változást. Szakácsitól nincs messze Bódvalenke, szintén rendkívül nehéz anyagi helyzetben élő roma családok otthona. A helybéli asszonyok a mai napig a patakhoz járnak ki mosni, amelynek vizét egy fémcsövön át vezetik a mosáshoz használt fateknőkbe. Télen azonban a csőben megfagy a víz, amire a helyiek azt a megoldást találták ki, hogy a csövet rongyokkal körbetekerik. A rongyokat ezután meggyújtják, így kiolvasztva a csőből a jeget. A helyi kreativitáshoz a Hello Wood úgy tette hozzá a magáét, hogy egy faszerkezetet épített, amelynek köszönhetően az asszonyoknak nem kell a sáros, mocsaras vízben állniuk mosás közben. A szerkezetre székeket is szereltek, amelyeken az asszonyok meg tudnak pihenni. Az egész alkotás pedig mászókaként szolgál a gyerekeknek. A bódvalenkei teregetőt szintén a keleti mitológiák egyik ősi jelképe, a Sárkány díszíti.

Az eltelt két évben mind a szakácsiak, mind a bódvalenkeiek nagyon vigyáztak új büszkeségeikre. Az eltűnt tigrisfogat azóta már pótolták, a bódvalenkeiek pedig az idén újrafestették a teregetőt, hogy megvédjék az esőtől és a széltől. – Éppen úgy, ahogy a Tigris és a Sárkány vigyázza álmukat hosszú, borsodi éjszakákon.