Jászay Tamás

A világ közepe

Ezt a szöveget a MigSzol Szeged önkénteseinek ajánlom. És ha már egyszer így teszek, akkor érdemes arról beszélni, hogy kik is ők – hogy kik vagyunk mi. Érdemes, de valójában lehetetlen, mert a MigSzol Szeged nem egy vállalkozás, aminek jól meghatározható profilja és célközönsége van, nincs aláírási címpéldánya, de még egy fránya jogi képviselője vagy egy még oly aprócska, lehetőség szerint üvegből és acélból épített székháza sem. Illetve, és most tessék nagyon figyelni, ez mind van neki. Vagyis nekünk.

Maradjunk a főhadiszállásnál, amely a szegedi Nagyállomás patinás épületének a tövében áll. Ha szemben állok a főbejárattal, jobbról egy 24 négyzetméteres, minden komfortot nélkülöző faház simul a falhoz. Oldalán különböző nyelveken írott, mára már szó szerint viharvert feliratok. Emlékszem, amikor június végén, az első napokban befogadtuk lakásunkba a kiváló történészt és esztétát, aki egy sor különös nyelven képes írni és beszélni, szóval emlékszem, ahogy a rekkenő hőségben ott görnyedt félmeztelenül a konyhaasztalunk fölött, időnként gyanús torokhangokat hallatott, aztán meg Skype-on konzultált a világ túloldalán lévő barátaival, hogy korrekt és hiteles infókat nyomtassunk a menekülteket tájékoztató A/4-es papírokra.

Emlékszem arra is, amikor később kiraktunk a faház oldalára egy üres kartonpapírt, hogy oda írhassák fel a hosszú út közben elveszett családtagjaik nevét és adatait a menekültek. Akik közül, minden ellenkező híresztelés dacára, a legtöbben szemérmesek és félénkek, így nem lepett meg, hogy a hirdetőtábla napokig üresen árválkodott. Aztán az egyik családdal a számtalan közül jött két kissrác, akik remekül érezték magukat a téren, rengeteget nevettek és fogócskáztak. Az egyik végül felírta a lapra, hogy keresi a tesóját, aki közben ott állt mögötte, és ez borzasztóan tetszett nekik.

Ha belépsz a faházba, balról fertőtlenítőszerek, jobbról egy szolid hegy ásványvizes üvegekből meg gyümölcslevekből, a polcokon különböző ízesítésű instant levesek. Van egy elfüggönyözött hátsó rész, ahol a minket szívük legmélyéből utáló honfitársaink határozott véleménye ellenére sem történt semmifajta korhatáros esemény, se a menekültekkel, se nélkülük, tehát itt a hátsó részben (kemény hat négyzetméteren, ha jól saccolom) elfér egy komplett gyógyszertár, egy minden igényt kielégítő kozmetikai áruház, egy főleg kiskorúak kiszolgálására szakosodott rajzpapír- és színesceruza-szaküzlet, meg legalább egy köbméter háztartási keksz. Kívül, a térre nyíló két pult között még jut hely egy elég jól felszerelt konyhának, amit dugig tömött hűtők tesznek teljessé: ha gyorsan jól akarsz lakatni egy éhes és szomjas embert, az asztalon vagy alatta, esetleg fölötte, körülötte minden szükséges hozzávalót megtalálsz.

Mi ez a hely? Csak egy faház, semmi különös, mindenki, aki most itt ül, jól ismeri a típust, hiszen több száz ugyanilyen áll a karácsonyi vásárban meg a borfesztiválon és más dzsemborikon Szeged és más európai nagyvárosok főterein. Emberek gyűlnek köréjük, hogy jól érezzék magukat egy kis időre, alapesetben forralt bort szorongatnak a szitáló hóban, sztorizgatnak, az idő múlásáról elmélkednek, megosztják egymással vágyaikat, álmaikat. Egyszóval: élnek.

A MigSzol Szeged faházára azonban nagyobb feladatot mért a sors, a történelem, az idő. Azoknak a menekülteknek, akiket idehoztak – mert még pár hete is naponta 600 és 1200 fő közötti embertömeget raktak le itt, a faháztól pár méterre a hatóságok, hogy aztán kezdjenek magukkal, amit akarnak vagy amit tudnak –, azoknak a menekülteknek, akik ide küldték egymást – mert zavarba ejtően profi kommunikációs hálózat működik ám közöttük, úgyhogy akik jóízűen rágcsálták a „de miért van okostelefonjuk” elnevezésű gumicsontot, most dörzsölhetnék a kezüket –, és azoknak a menekülteknek, akiket ide küldtek, hiszen majd a civilek úgyis megoldják – amúgy meg tényleg megoldottuk –, szóval annak a június végétől máig bezárólag itt megfordult, becsléseink szerint 25-30.000 menekültnek egy órára, egy éjszakára, néhány napra ez a hely, ez a „semmi különös” kis faház lett az otthona. Hogy nekünk, önkénteseknek az otthonunkká vált az elmúlt három hónap alatt, az nem kérdés, de most a „szomszédjaink” közül fogok beszélni néhányról.

Otthonra talált itt az a fiú, aki az egyik legelső estén sebes lábbal, strandpapucsban állt meg előttem, és megkérdezte, tudnék-e neki keresni egy cipőt. Kerestünk, közben elmesélte, hogy Afganisztánból jött, egy kis faluból, három és fél hónapja van úton. Miért? Mert a szomszéd faluban volt munkája, aztán egyik este, mikor hazajött, a családját meggyilkolva, az otthonát felgyújtva találta. Amikor napok, hetek után először volt cipő a lábán, eleredtek a könnyei, úgy köszönte meg.

Egy picit az otthona lett a faház annak a kamasz srácnak, aki tört magyarsággal köszönte meg, mikor adtunk neki egy banánt, mert már két napja ott volt a placcon, várta a családtagjait. Azoknak a gyerkőcöknek, akiknek az arcán hónapok óta először jelent meg egy mosoly, amikor odaadtunk egy-egy plüssállatot vagy buborékfújót. Annak a csöndes, szerény nőnek, aki egész éjjel nem fogadott el semmit, csak a gyerekeinek, és aki azt mondta nekünk, amikor hosszú és feszült várakozás után végre megtaláltuk a rokonait, hogy azt szeretné, ha felnőttként az ő gyerekei is olyanok lennének, mint mi. Annak a szír férfinak, aki nem fogadott el tőlünk se szendvicset, se vizet, mert azt mondta: tudja, hogy utána még jönnek olyanok, akik jobban rászorulnak a segítségre, mint ő.

Otthonává vált a hely annak a világítóan fehér fogsorú fiatal szír férfinak, akitől kétszer is meg kellett kérdeznem, hogy tényleg hajolajat kér-e, és a nemleges választ csak úgy fogadta el, hogy előtte többen meg kellett nyugtatnunk, hogy így is nagyon jó a sérója. Annak az idős férfinak, akinek a tízfős családját úgy raktuk fel a talán egy új, szebb élet felé tartó vonatra, hogy már egy perce el kellett volna indulnia a mozdonynak, de a kalauz segített, hogy ne maradjanak le. Az a férfi is otthonra talált itt, aki egy rettentő nehéz bőröndöt cipelt, és amikor megkérdeztük tőle, mégis mi van benne, egyszerűen csak annyit mondott: a könyveim.

És persze jut hely ebben az egyszerre nagyon kicsi, mégis végtelenül nagy otthonban annak a nyugdíjas néninek, aki röstelkedve vett elő fél kiló sajtot a táskájából, és szinte elnézést kért, hogy csak ennyit tudott adni, de elmondta, hogy ezt azért hozta, mert nem akarja, hogy megint háború legyen. Az idős úrnak, aki odajött, kétszer fejet hajtott előttünk, aztán továbbsétált. A hölgynek, aki kihozott egy tálca házi süteményt, kiosztotta az önkéntesek és a menekültek között, aztán már ment is haza a következő villamossal. A hajléktalan férfinak, aki egy táska nadrággal állított be hozzánk, és azt mondta, a menekülteknek hozta, mert ő nem hordja őket.

És otthona a faház annak a négy év körüli kisfiúnak is, aki, amikor a szüleivel együtt adományt hozott, egyszer csak azt kérdezte: „De miért vannak itt a megmenekültek?” Mert három hónapig ez volt a világ közepe.

Az Átrium Filmszínház „Menekülök velük én is” címmel, 2015. szeptember 19-én tartott felolvasóestjén elhangzott előadás szerkesztett változata

 

Top