„Nem akarom elveszteni a gyökereimet”

Mundruczó Kornél a Winterreise színpadi feldolgozásában arra a sajátos aktualitást nyert kérdésre keresi a választ, hogy mit is jelent „úton lenni”. Beszélgetés a nemzetközi hírű magyar film- és színházi rendezővel.

Menekültek gyalogolnak a magyarországi autópályán. A Winterreise budapesti előadásában, 2015 októberében a Budapest Music Centerben olyan képsorokat láttunk, amelyek az eredetileg tavaszra tervezett bemutatóban még nem lehettek volna benne. Akkor még csak a bicskei menekülttáborban forgatott jelenetek voltak meg. A történelem utolérte a művet?

Mundruczó Kornél: Reagálnunk kellett arra a válságra, ami most van Európában. Ott voltunk az úton, forgattunk. Hogy a kezünkre játszott volna az idő? Nem tudom, de az biztos, hogy ez egy olyan történés, amit a későbbiekben fogunk megérteni. Remélem, hogy ezek a képsorok kicsit távolságtartóbbak, mint amikkel a híradók dolgoznak, melyek egy nagyon határozott ideológia mentén készülnek. Én a történések emberi oldalát akartam megmutatni. Az itt forgatott anyag végül egybekapaszkodott a korábban készült filmmel.

Milyen volt az eredeti produkció, melyet 2014 tavaszán mutatott be az antwerpeni és a genti operaház? Amikor megbízott Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operája színrevitelével Flamand Opera, mit kért mellé ?

MK: A kékszakállúherceg vára nem tölt ki egy teljes estét. A legnagyobb kihívás ezért az volt, hogy a Bartók-mű egyedülálló minősége mellé hogyan tudok megfelelő társművet találni. Tizenegyszer játszottuk en suite, Antwerpenben és Gentben. Óriási siker volt. A kortárs műveket játszó Flamand Operába már visszatérően hívnak meg, most is készülök ott egy előadásra. Ez öröm és kitüntetés számomra, sőt már az első alkalommal is az volt, mivel az intendáns egy, a Bécsi Ünnepi Heteken látott prózai előadás, a Proton Színházzal készített Nehéz istennek lenni alapján hívott operát rendezni.

Miért Schubert lett a társ?

MK: Gyerekkori élményhez kapcsolódott a Winterreise, bár nem ismertem behatóan. Nagyon intim, egy zongora, egy énekes, és a zenei kánonban is nagyon erős helyen van. Ugyanolyan unikális mű, mint a Bartók. Ezért javasoltam, és elfogadták. Az volt az alapkoncepcióm, hogy Kékszakállú egy otthonát elhagyni kényszerülő emigráns, aki az idegenben felépített egy hatalmas birodalmat, melynek szobái saját traumáit rejtik, tehát tulajdonképpen elűzetésének a helyszínei és ő ezeket mutatja meg Juditnak. Az előadás végén pedig felsejlett, hogy talán ő Lugosi Béla. Az igazi. Nem maga a Drakula, aki nem tud meghalni, hanem az az ember, aki Drakulát játszotta, és aki ezáltal a szerep által még mindig él. Lugosi is volt menekülttáborban, amikor elment Magyarországról. Ebből alakult ki gondolatsor: a menekültek mint kortárs jelenség; a tábor mint a purgatórium, ahol mindenki arra vár, hogy majd egyszer csak lesz valami ítélet, hogy merre tovább – ez mind a Winterreiséhez kapcsolódik. Az operaház színpadán a zongora és az énekes mögött egy hatalmas vásznon volt látható a video-installáció, a bicskei tábor képeivel. Hozzá kell tennem, hogy a forgatáskor, 2013-ban a bicskei táborban még viszonylag emberi körülmények voltak.

Honnan ered a kapcsolatod a német nyelvvel, irodalommal, zenével?

MK: Nekem a német nyelv és kultúra nem a balatoni német turistákat juttatja eszembe, hanem Drezdából és Bécsből ismerős. Kedvenc filmrendezőm Fassbinder. Édesanyám német nyelvtanár, a családunknak van Bécsbe emigrált ága, szeretem hallgatni ezt a nyelvet, bár én nem tudok igazán jól németül. A német zene számomra nagyon logikus, szinte matematikai szerkezet, mégis óriási érzelmeket mozgat. Ebből is látszik, hogy a művészetet én sokkal egzaktabbnak vélem, mint ahogy azt a közfelfogás tartja.

Mit kellett újragondolni a budapesti előadás rendezésekor a Winterreise kapcsán? Elöl volt a zenekar, mögötte színpadszerű emelvényen egy szegényes hajlék az énekes számára, és a háttérben futott a video.

MK: A Zender-féle zenekari változat ötletét az Óbudai Danubia Zenekar hozta, bár nekem is eszemben volt már Antwerpenben, de ott jobbnak láttam Bartókhoz ellenpontként a zongora-szólóének formát. A Winterreise egy fiatalember drámája. Keveset tudunk meg a szövegből: van egy falu, egy szerelem, egy nő, és a szigorú mamája. Gondoljunk bele: a menekülők között is mennyire sok fiatal férfit, fiatal családokat látunk. Szemenyei János hozza azt a fiatalembert az előadásban, akit kerestem: vele zeneszerzőként és színészként is dolgozunk a Proton Színházban. A tartalom alapvető hordozója a video-installáció volt. Ez jelenleg az antwerpeni Modern Múzeumban látható, a zenét ott fülesen lehet hallgatni. És annak ellenére, hogy rendszeresen használok videót színházi előadásaimban, volt bennem drukk a BMC-s előadás előtt: mert ez nem koncert, nem színház, nem videoinstalláció, hanem a három ötvözete. Szerencsére azonban nagyon pozitívan vette a közönség, jól reagáltak a fúziós megoldásokra, nyitottan fogadták az újat. De továbbra sem tudnám megnevezni a konkrét műfajt.

Lesz-e ebből sorozat, vagy a Proton Színház más előadásokra készül?

MK: Szeretnénk, ha lenne folytatás, de egyelőre még nincsenek konkrét tervek. Jelenleg épp az új előadásunkon dolgozunk, melyet jövőre a Bécsi Ünnepi Hetek fog bemutatni, és aminek az előzetese Budapesten, a Trafóban lesz, áprilisban. 2016/17-ben pedig ismét megyek Antwerpenbe és Bázelbe is, többek közt azért, mert a Proton Színházzal csak 2-3 évente tudunk egy új darabot létrehozni. A magyar állam sajnos nem igazán támogatja a színházunkat, miközben Európában, sőt esetenként azon kívül is képviseljük Magyarországot, a magyar művészetet. Az összes előadásunk nemzetközi koprodukcióban, tehát külföldi partnerek támogatásával készült és készül a mai napig. Ennek azonban egyszer vége lesz, és jelenleg ott tartunk, hogy a Proton Színház nem tud társulatot fenntartani, minden munkatársunk sokfelé dolgozik, a szétesés veszélye ezért nagyon nagy. Ugyanakkor nagy öröm számunkra, hogy rendszeresen teltházak előtt játszunk, legutóbb a Demenciát két egymást követő estén a Vígszínházban. Emellett hat darabunk fut a Trafóban és repertoáron lévő előadásainkkal folyamatosan jelen vagyunk külföldön. Elképesztő energiák árán tartjuk fenn magunkat. De miért tesszük ezt? Mert nem akarom a gyökereimet elveszíteni, hiszen nélkülük nem tudnék külföldön sem dolgozni. Nekem fontos, hogy ezekkel a színészekkel, ezen a nyelven, ennek az országnak a problémáiról, valóságáról, széteséséről tudjon az ember radikálisan megszólalni.

Az interjút Ránki Júlia készítette.