A nyelv diszkriminálása
„A nyelv csak egy a sok munkaterület közül”

A nyelvész Anatol Stefanowitsch kutatási témája a politikailag korrekt nyelvhasználat, amelyet vehemensen védelmébe vesz. Miért? És hogyan lehet nyelvileg fevenni a harcot a rasszizmus ellen?

Eine Frage der Moral (Morális kérdés) a címe Anatol Stefanowitsch karcsú kötetének, amely nemrégiben jelent meg a Duden Kiadónál. A nyelvész többek között azt is elmagyarázza a könyvben, hogy miért lehet segítségünkre a nézőpontváltás a nyelvi diszkrimináció megértésében.
 
Stefanowitsch úr, rasszista lennék, ha cigánypecsenyét rendelnék a vendéglőben?
 
Az attól függ, hogy mit értünk a „rasszista” fogalmán. Akit politikai összefüggésben rassztistának neveznek, rendszerint azt válaszolja, hogy „nem is úgy értette”. De ha kimondom azt, hogy „cigánypecsenye”, akkor legalábbis nyelvi szinten rasszistaként cselekszem.
 
Miért?
 
Azért, mert a másik ember nem tud olvasni a gondolataimban, hanem csakis azt hallja, amit mondok. Ebben az esetben a szó jelentésében és nem a beszélő szándékaiban rejlik a rasszizmus.
 
Ön ehelyett C-pecsenyéről és N-szóról beszél a könyvében.
 
Ami az N-szót illeti: a fekete bőrű emberek immár jó ideje szervezetten lépnek fel azért, hogy rámutassanak a kifejezés brutalitására, amelyet idézetekben vagy megnevezésekben is agresszívnek éreznek. A magam részéről ezért is nem írom le ezt a szót. A „cigány” ezzel szemben erősen diszkrimináló szó ugyan, mégis árnyaltabb megközelítést kíván. A szintik és a romák világosan kifejezésre juttatták, hogy nem szeretnék, ha így neveznék őket, de nem érzik annyira bántónak a fogalmat, hogy le kellene mondanunk a használatáról. Ráadásul akadnak olyanok is, akik így nevezik meg önmagukat.
 
Nincs semmi probléma akkor, állítják a politikailag korrekt nyelvhasználat ellenfelei, ha maguk az érintettek is használják a diszkrimináló kifejezéseket. Ön hogyan vélekedik erről?
 
Azért hivatkoznak olyan gyakran ezekre a szórványos állásfoglalásokra, hogy ártalmatlan színben tüntessék fel a mindennapi nyelvhasználat részét képező, diszkriminatív kifejezéseket. Úgy tűnik, sokak számára egyetlen fekete bőrű német elegendő, aki azt mondja, hogy őt nem zavarja az N-szó, és máris figyelmen kívül hagyják sok más egyén és szervezet véleményét. A többiek szava miért nem számít?
 
Mit gondol, miért nem?
 
Hajlamosak vagyunk elsősorban azokra hallgatni, akik azt mondják, amit már eleve gondolunk. Így aztán a többség tagjaiként egészen addig figyelmen kívül hagyjuk a diszkriminált kisebbségekhez tartozó egyének számunkra kellemetlen megnyilatkozásait, amíg akár csak egyetlenegyet is találunk közöttük, akit nem zavar a viselkedésünk. Pedig akkor tennénk eleget mindenkinek az adott helyzetben, ha egyszerűen lemondanánk a diszkriminatív nyelvhasználatról.
 
A politikailag korrekt nyelvhasználat ellenfeleinek egy másik érve így hangzik: Egyelőre fontosabb dolgokra, például a jogegyenlőség megteremtésére kellene inkább koncentrálnunk, azután sorra kerülhet majd a politikailag korrekt nyelvhasználat is.
 
Ennek az érvnek a hangoztatói furcsa módon soha semmit nem tesznek azért, hogy csakugyan megváltozzon valami a nyelven túlmenően is. Az aktivisták számára viszont magától értetődik, hogy a nyelv csak egy a sok munkaterület közül, amelyeken a jogegyenlőségért dolgozunk. Az pedig tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nem mindenki panaszkodik a rasszista nyelvhasználat elszenvedői közül, hiszen nekik számos fontosabb dolguk van, amely leköti az energiáikat. Nyilván képtelen lesz minden egyes esetben felháborodni az, akit naponta többször rasszista módon szólítanak meg, már csak azért is, mert lassanként belefárad a dologba, és hozzászokik. Ugyanez áll a nőkre is, akiknek szintén fontosabb problémáik vannak annál, mint hogy a hivatalos formanyomtatványokon használatos generikus maszkulinum miatt dühöngjenek. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne bosszankodnának rajta.
 
Ön megfogalmazott a könyvében egy aranyszabályt, amely alkalmas a nyelvi diszkrimináció megelőzésére.
 
Az aranyszabály a nézőpontváltásról szól: Én magam eltűrném-e vajon, hogy így bánjanak velem egy adott helyzetben? És messze nem elegendő az, ha fehér férfi létemre megpróbálom elképzelni, hogy milyen is lenne fekete bőrűnek vagy nőnek lenni. Inkább egy konkrét helyzetet kellene felidéznem magamban, amikor nem voltam privilegizált helyzetben, jóllehet rendszerint privilegizált helyzetben vagyok.
 
Konkrétan milyen helyzetre gondol?
 
Egy pódiumbeszélgetés alkalmával nemrégiben egy olyan beszélgetőpartnerrel akadtam össze, aki hevesen kikelt a politikai korrektség és a diszkriminációmentes nyelvhasználat ellen. Nem ez a legrosszabb, mondta, hanem a neoliberalizmus, illetve az, hogy emberek helyett „emberanyag”-ról beszélünk. Egyébként a „fehér férfi” sokat emlegetett kategóriájába tartozik az illető. Ahelyett, hogy megpróbálják beleélni magukat a diszkrimináció elszenvedőinek szerepébe, jobb lenne, ha az említett csoport tagjai – és nemcsak ők – tudatosítanák magukban azt, hogy milyen érzéseket vált ki bennük például az „emberanyag” szó. Hiszen a mechanizmus működése ugyanaz: Az érintett úgy érzi, hogy besorolják egy brutális fogalom hatálya alá ahelyett, hogy individuumnak tekintenék. Erre az érzésre kellene visszaemlékeznie minden privilegizált embernek, és ez tényleg mindenkitől el is várható.
 
Csakhogy a nyelvi brutalitás soha nem jár egyedül, mert mindig ott rejlik mögötte – mint elsődleges probléma – a társadalmi kirekesztés.
 
Minden gondolatkísérlet esetében fennáll ez a probléma: Beleélhetem magamat egy nő helyzetébe, például úgy, hogy meghallgatom a környezetemben élő nőket, vagy írónők könyveit olvasom. Csakhogy velük ellentétben én bármikor félbeszakíthatom a gondolatkísérletemet. Megtapasztalni soha nem tudjuk tehát a másokat sújtó diszkriminációt, legföljebb értesülhetünk róla.

„Egykettőre semmivé válhat az, amit eddig elértünk“

Régóta zajlik már a politikailag korrekt nyelvhasználatot illető vita. Miért éppen most írt könyvet erről a témáról?
 
Egyrészt azért, mert újabban egyre inkább eldurvul a közbeszéd. A nyilvános viták sajnos soha nem egyenes vonalban haladnak előre, hanem hullámmozgásként írható le a történetük. A legutóbbi hullám a Pegidával és az AfD-vel (Alternative für Deutschland) indult, de azóta elérte már a CSU-t és más pártokat is. Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna egy ilyen helyzet, ráadásul mindmáig nem vált még általánosan elfogadottá az a belátás, hogy alapvető fontossággal bír a diszkriminációmentes nyelvhasználat. Veszélyes helyzetben vagyunk tehát, és egykettőre semmivé válhat az, amit eddig elértünk.
 
Másrészt az eddigi erőfeszítések is bebizonyították, hogy a lakosság jelentős része megnyerhető az ügy számára akkor, ha az alapoktól kiindulva elmagyarázzuk, miért érezheti magát egyáltalán diszkriminálva valaki a nyelvhasználat által. És egyértelművé kell tenni azt is, hogy nem egy maroknyi gőzös fejű aktivista akar betiltani bizonyos szavakat.
 
Pedig lépten-nyomon felmerül ez a szemrehányás is. Miből fakad vajon a félreértés?
 
A félreértés oka az, hogy rendszerint nem teszünk különbséget a nyelvi tartalom és a nyelvi forma között. Tisztán analitikus kategóriák ezek, alapvető fontossággal bír tehát az a felismerés, hogy másképp is ki lehet fejezni ugyanazt a tartalmat.
 
Vagyis diszkriminatív tartalmat nem diszkriminatív nyelven?
 
Igen. Például ha valaki úgy gondolja, hogy a nők értéktelenebb emberek, akkor mindenképpen lehetővé kellene tenni az illető számára azt, hogy ezt ki is mondja. De akkor beszéljen erről nyíltan, és viselje érte a felelősséget, ne csak úgy célozgatva, például a szokásos diszkriminatív fogalmak használatával, vagy a nők másféle nyelvi lealacsonyításával hangoztassa a véleményét. Illúzió persze azt gondolni, hogy lehet vitatkozni pusztán a formáról a jelentés figyelembevétele nélkül. És a politikailag korrekt nyelvhasználattól függetlenül is heves viták folynak manapság arról, hogy milyen véleményeknek szabad egyáltalán hangot adni. Sok embernek az elevenébe vág, ha ellentmondásba ütközik a véleményével. Jó példa erre az író Uwe Tellkamp esete, akit sok kritika ért a menekültekkel kapcsolatos megnyilatkozásai miatt: Tellkamp utólag azt vetette a média szemére, hogy megpróbálják a jobbszélre szorítani.
 
Pedig nemcsak a jobboldal illeti kritikával a politikailag korrekt nyelvhasználatot. Jó néhányan úgy vélekednek a baloldalon is, hogy az identitáspolitika hátráltatja a kizsákmányolás ellen vívott harcot. A filozófus Robert Pfaller például a „represszív szépelgés kultúrájáról” beszél „Erwachsenensprache” („Felnőtt nyelv”) című eszéjében, mondván: a politikától való elforduláshoz, illetve szolidaritáshiányhoz vezet az, hogy egy ideje mindenki csakis a saját érzékenyéségével van elfoglalva.
 
Ritkán találkoztam ennél abszurdabb érveléssel. Robert Pfaller azt állítja, hogy a politikailag korrekt nyelvhasználat a neoliberális erők stratégiája, mégpedig azzal a céllal, hogy elterelje a figyelmet az említett erők brutális gazdasági hatalomgyakorlásáról, és megossza a brutális hatalomgyakorlásuk következményeit elszenvedő csoportokat. Olyan ingatag lábakon álló tézis ez, hogy nem ártana alapos érvekkel megtámogatni. Csakhogy Robert Pfaller nem hoz fel érveket. Egyetlen konkrét példát sem említ arra, hogy a neoliberalizmus és a politikailag korrekt nyelvhasználat szószólói tényleg ugyanazok lennének. Legjobb esetben azt a tanulságot vonhatjuk le Pfaller állításából, hogy vannak fontosabb küzdelmek is annál, mint amelyet a diszkriminációmentes nyelvhasználat érdekében folytatunk. Ennek megítélésében viszont aligha éppen Robert Pfaller az illetékes, aki tudomásom szerint nem helyezhető el egyetlen diszkriminációs tengelyen sem.
 
Mit jelent az, hogy diszkriminációs tengely?
 
Egy vagy több különböző tengely mentén szenvedhet el diszkriminációt minden egyes ember: ilyen tengelyek például a „férfi/nő“, a „fekete/fehér“, a „fogyatékkal élő/nem fogyatékkal élő“. És hiába diszkriminált valaki az egyik tengelyen, ő is diszkriminálhat másokat olyan tengelyeken, ahol ő maga nem diszkriminált. Lehet például rasszista egy fehér nő, és lehet szexista egy feketr férfi is. De ők legalább alapvetően át tudják érezni azt, hogy mit jelent a diszkrimináció, ellentétben azokkal, akik egyik tengelyen sem diszkrimináltak.
 
Pfaller állításai közé tartozik az is, hogy a politikai korrektség az „elitek problémája”.
 
Ez részben igaz. A társadalompolitikai viták többségét a tudományos élet szereplői kezdeményezik. Mindig is így volt ez, és nem baj, hogy így van ma is: ugyan miért lenne elvetendő dolog a tudás? Sokat tett Németország az elmúlt években azért, hogy nyitottabbakká váljanak az egyetemek, mint valaha. És még mindig bőven van tennivalónk, ha azt akarjuk, hogy a lehető különfélébb tapasztalati háttérrel rendelkező fiatalok kerüljenek az egyetemekre. Mindazonáltal úgy tapasztalom, hogy jó együttműködés alakult ki az aktivisták – többek között a feministák és az antirasszisták – köreiben az egyetemet végzettek és a hétköznapi tapasztalatok világából érkező emberek között. Pupulista állításnak tartom tehát azt, hogy kizárólag egyetemi körökben folynak ilyen viták. Egyébként pedig csakis olyan emberek állítanak ilyesmit, akik maguk is az említett körökhöz tartoznak.
 
Ön azt írja a könyvében, hogy a német nyelv egyenlőtlen lehetőségeket kínál mások diszkriminálására: Míg egyfelől nagy számban kínálkoznak a nők – kiváltképp a muszlim nők –, a migránsok és a színes bőrűek lealacsonyítására alkalmas kifejezések, másfelől komoly nehézségbe ütközik az, aki egyetlenegy fogalommal akarna megsérteni egy a fehér középosztályhoz tartozó férfit. Több lealacsonyító kifejezésre lenne szükségünk a többségi társadalom vonatkozásában, hogy ennek tagjai is megtapasztalhassák a diszkriminációt?
 
Nem lehet csak úgy kitalálni ilyen fogalmakat, mivel ezek a diszkriminatív struktúrák keretei között jönnek létre. Használnak persze bizonyos ellenfogalmakat a nyelvileg és strukturálisan elnyomott csoportok is: ilyenek például a „Kartoffel” („krumpli”), az „Alman” (török erdetű szó, nagyjából: „mintanémet”) vagy a „biodeutsch” („bionémet”). Sokak szemében szálka ez is, pedig diszkriminatív hatása nincs. Éppenséggel a privilegizált helyezetemet bizonyítja az, hogy a „krumpli” a legnagyobb sértés, amit a fejemhez vághatnak.
 
 2018. június 16.