Bár hiszékenységünk nagyban múlik a gondolkodásmódunkon, médiaműveltségünkön és habitusunkon, többé vagy kevésbé mind védtelenek vagyunk az álhírekkel szemben. A közösségi médiában felhalmozódó felhasználói adattömeg és az erre épülő célzott álhírterjesztés nemcsak a hírfogyasztási szokásainkat, de a világ politikai térképét is átrajzolja.
„Terroristák érkeztek Európába?” – kérdezte a Magyar Idők című napilap 2015. szeptember 8-i anyagában. A cikk arról szólt, hogy a This Is Christian Syria nevű Facebook-csoport olyan fotópárokat tett közzé, amelyek egyik oldalán egy férfi katonai fegyverzetben pózolt, a másikon pedig teljesen normális utcai ruhában volt látható. A Facebook-csoport olyan információkat is megosztott ezeknek a férfiaknak a múltjáról és a Bassár el-Asszad-rezsimhez fűződő ellenséges viszonyáról, melyek a csoporton kívül sehol máshol nem lelhetők fel.
Bár a Magyar Idők megjegyezte, hogy „lapunknak nincs eszközrendszere ahhoz, hogy az információk valóságtartalmát ellenőrizze”, néhány biztonságpolitikai szakértő megszólaltatásával mégis azt sugallta, hogy a fotókon szereplő férfiak az Iszlám Állam katonái, akik menekültként érkeztek Európába. Még ugyanezen a napon a Blikk című magyar bulvárlap is átvette az anyagot „Menekülteknek álcázott terroristákat buktatnak le a Facebookon” címmel. A lap a Facebook-csoport által megosztott fotókat is közzétette.
Mindkét lap azután publikálta az anyagát, hogy a nemzetközi sajtóban már kiderült, hogy azon állítás, miszerint a férfiak az egyik képen még az Iszlám Állam katonái, a másikon pedig már Európába érkezett menekültek, egyszerűen hazugság. Egyik férfi sem volt soha az Iszlám Állam katonája, többek pedig kifejezetten az Iszlám Állam ellen harcoltak korábban. A Blikk később frissítette a cikkét azzal, hogy angolszász oldalakon cáfolták a Facebook-oldal állításainak hitelességét, „ám egyik fél igazát sem lehet eldönteni”.
Dezinformáció és manipuláció
Az ismertetett példa alapján nézzük, hogy miért van nagyon nehéz dolgunk a dezinformációkkal. A 2015-ös menekültválság során számos iszlamista terrorista szivárgott be Európába többek közt az európai határvédelem gyengeségeit és a hatóságok felkészületlenségét kihasználva. Így a This Is Christian Syria csoport és a fentebbi cikkek állításai akár igazak is lehettek volna. Még bonyolultabbá teszi az esetet, hogy még külpolitikai szakértők számára is nehéz volt kibogozni, hogy a szíriai polgárháborúban melyik felkelőcsapat, katonai szervezet, félkatonai alakulat mikor kivel tartott, kivel miért veszett össze és miért állt ide vagy oda.
A Facebook-bejegyzés és a cikkek nem manipulálták a képeket, abban az értelemben semmiképpen sem, hogy utólagos digitális beavatkozást nem hajtottak végre rajtuk, nem montíroztak a férfiak kezébe fegyvereket, nem öltöztették őket fel digitálisan golyóálló mellénybe és senki mögé nem montírozták oda egy európai város főterét. Valós, létező képeket használtak fel. A katonai és a polgári ruhás képeket egymás mellé rakva azonban olyan kontextust teremtettek, amely már a tényleges valótlanságot állító szöveg nélkül is megteremtette azt a keretet, amiben előre sejthettük volna az állítást.
A golyóállómellényes, szakállas, sálas „arab” terrorista, vagy a bombamellényes öngyilkos iszlamista merénylő képe a hetvenes évek óta ismert. Ezek az attribútumok számunkra semmiképpen nem a felkelőt, a szabadságharcost jelentik, hanem az ártatlanok életére törő gonoszt. Az asszociáció automatikus. Hogy ezek a szakállas, barnább bőrű férfiak esetleg máshol is állhatnak, az ellentmond az ismert képnek.
Természetesen a szerkesztőségek rendelkezésére álltak volna a ellenőrzés hagyományos újságírói eszközei: a kérdezés és a kutatás. Más szerkesztőségek el is végezték ezt a feladatot, és hamar ki is derítették, hogy a képpárok valótlanságot állítanak. A két idézett magyar újság azonban bár kijelentette, hogy az információk valóságtartalmára nincsen bizonyítéka, ennek ellenére közölte őket.
Hazudni nem szép, de nem helytelen
Ha megkérdeznénk az embereket arról, hogy szép dolog-e hazudni, többségük talán ma is nemmel válaszolna. Számos kutatás igazolta, hogy amennyiben politikai kérdésről van szó, kevésbé hatékonyan tudjuk eldönteni egy információról, hogy igaz-e vagy hamis. A kutatók azt is megfigyelték, hogy az álhíreknek való bedőlés esélye nagyobb, ha a hírfogyasztó gondolkodása dogmatikus, illetve alacsony szintű a médiaműveltsége. És természetesen többségünk azt gondolja, hogy az álhíreknek csak mások dőlhetnek be, mi magunk nem.
Álhírek valamilyen formában és mennyiségben mindig is léteztek. A súlyos probléma azzal van, hogy az álhírek termelése mindennemű információforrással szemben növeli a bizalmatlanságot. Az egyetemi hallgatóimat minden szemeszter elején arra kérem, hogy sorolják fel, milyen forrásokból tájékozódnak. Pár évvel ezelőtt még a hitelesnek mondható magyar és külföldi hírforrásokat sorolták fel (ha egyáltalán mondtak hírforrást a Facebookon kívül), az utóbbi időben azonban egyre többen azt mondják, hogy minden hírforrás egyformán hazudik.
Ez nem csak magyar jelenség, a megfigyelésem egybevág egy amerikai középiskolások körében végzett 2018-as kutatás eredményével is.
Új korszak a hírgyártásban
2015-ben a fenti példához hasonló anyagok megjelenése Magyarországon a jobboldali és a bulvársajtóban inkább kivétel volt. Akkor az ilyen dezinformációk többségét még csak különféle szándékú emberek által üzemeltetett, gyorsan összetákolt honlapok, blogok és Facebook-oldalak közölték. Csak 2015-ben harmincnyolc ilyen magyar weboldal indult, 2018 decemberében azonban többségük már elérhetetlen volt. Ezeknek a szennyoldalaknak a helyét Magyarországon átvette a jobboldali mainstream és a közszolgálati média. Ők már nem a hiszékenységen szedik a vámot párfilléres silány Google-hirdetések formájában, hiszen fennmaradásukat és terjedésüket közpénz biztosítja.
Immár a hétköznapi információs környezetünk részeként megjelenő hírfolyamba beágyazva értesülhetünk arról, hogy a migránsok halálos kórokat hurcolnak be magukkal Európába, vagy hogy muszlim fiatal férfiak tömegesen erőszakolják meg európai fehér kislányainkat. Ezeknek a híreknek többsége hazugság. Ezt vélhetően a szerzőik is tudják. Ezeket az álhíreket már nem a Facebook kínálja fel az óvatlan nagymamáknak, hanem olvasóik többsége kifejezetten igényli és keresi. Igazolva akarják látni, hogy jól és megfelelő módon félnek.
A politikai forrású dezinformációk, álhírek terjesztése mögött nem csupán a megtévesztés szándéka áll, hanem egy olyan média-ökoszisztéma megteremtése is, amelyben nem tények, hanem narratívák versenyeznek egymással. Ez szöges ellentétben áll a racionális világképünk alapelveivel, a tényszerűséggel, a logikával és a bizonyíthatósággal.
Olvasnivaló
Az álhírek terjedésének szabályszerűségeiről: Soroush Vosoughi, Deb Roy és Sinan Aral: The Spread of True and False News Online. Science Vol 359 No 6380, pp. 1146-1151 science.sciencemag.org/content/359/6380/1146
