Iskolák
Mit csinál Buddha Borsodban?

Egy észak-magyarországi, háromezer fős kis településen, Sajókazán működik egy különleges iskola, ahol heroikus küzdelem folyik a roma fiatalok iskoláztatásáért. Valójában sokkal többről van szó, mint oktatásról: a világot, benne saját magukat új szemmel látni, tanulni tanítják itt a növendékeket – személyes példával, személyre szabott figyelemmel és meditációval. A fiatal német filmrendező, Stefan Ludwig egy hétre jött és három évig maradt, hogy megmutassa tanárok és diákok közös erőfeszítéseit. Olyan helyekre találta meg az utat, olyan helyzetekbe kapott bepillantást, amelyeket talán a szomszéd utcában lakó sem láthatott soha.

A budapesti szociológus, Derdák Tibor és a sajókazai roma származású pedagógus, Orsós János 2006-ban alapították sajókazai iskolájukat, ahol egy Indiában sikeres polgárjogi modellt akartak kipróbálni. Az indiai társadalom évezredek óta kasztrendszerben működik. A hierarchia alján az érinthetetlenek (dalitok) állnak, akik a hindu hagyomány szerint nem érintkezhetnek más kasztbeliekkel, nem tanulhatnak, csak a legalantasabb munkát végezhetik. Ilyen páriának született Bhímráo Ámbédkar, aki egy maharadzsa ösztöndíjával szerezhetett diplomát Londonban. Miniszter lett belőle, a független India alkotmányának megfogalmazója. Áttért a buddhista hitre, amelynek alapelve, hogy az ember maga alakítja sorsát, felelős saját boldogulásáért. Példáját milliók követték, sokukból orvos, mérnök lett. Derdák és Orsós – mindketten gyakorló buddhisták – szerint ez a módszer Magyarország érinthetetlenjei, a romák esetében is beválna.

Iskolájuk 16-23 éves fiataloknak ad lehetőséget, hogy befejezzék tanulmányaikat. Sokuknak nyolc iskolában töltött év után is probléma a szorzótábla vagy az olvasás. És nem azért, mert butábbak vagy lustábbak lennének, mint a „fehérek”, hanem mert családjukban hiányzik a tanulás- és munkakultúra, nincs mintájuk, sem segítségük. Az Ámbédkar Iskolában viszont azt hallják, igenis képesek arra, hogy leérettségizzenek. Tanáraik minden eszközzel próbálják kinyitni előttük a világot, hogy ne csak a gettót lássák, informatikát, angolt és történelmet tanulnak, Innsbruckba viszik őket osztálykirándulásra. A buddhizmus az iskolában nem kötelező, csak egyfajta szellemiség, a koncentráció, a nyugodt szellemi fejlődés lehetősége.

 

A témát kereső fiatal német rendező az interneten olvasott először erről a projektről. Mivel szereti a reménytelennek tűnő vállalkozásokat, megkereste az iskola vezetőit. Orsós először gyanakvással fogadta, azt hitte, csak „tanulmányozni” akarják őket. Stefan Ludwig azonban nem hagyta magát, három évig járt vissza a neki felajánlott matracra. Együtt élt a szereplőkkel, megtanult magyarul, lassan befogadták, de nehéz volt meggyőznie őket, hogy a filmben szerepeljenek.

A történet Orsós János és az iskola négy diákjának mindennapjait követi. A fiatalok sorsa jól szemlélteti a helybeliek számára adott lehetőségeket. A négyből csak egyiküknek sikerül leérettségizni, ami megfelel a tényeknek – a sikertörténetek nem túl gyakoriak. A film nem magyarázza, csak rögzíti, bemutatja a dolgokat. A mozaikokat összerakva nem hatásvadász, de helyenként igen megrázó képet kapunk arról, miért is olyan emberfelettien nehéz kitörni a nyomorból, és hogy segíteni is milyen nehéz. Önmagában a pénz és a jóakarat kevés, a változásnak belülről kell jönnie. Motivációra, hitre, kitartásra van szükség, diáknak, tanárnak egyaránt.

A négy fiatal közül Móni a legelszántabb, ügyvéd szeretne lenni. Szorgalmasan tanul, le is teszi az érettségit, de jön a hidegzuhany: amikor munkát keres, szóba sem állnak vele. A Pennybe jelentkezik eladónak, a képzés alatt hetente egyszer Miskolcra kellene bejárnia, de nincs pénze vonatra. „Nézz rám, hát ezért nem érdemes. Úgysem vesznek fel sehová, egy hónap alatt elúszott hat év tanulása” – fakad ki a film egyik legszívszorítóbb jelenetében. Amálnak nehezen megy a tanulás, az iskola segítségével mégis megtalálja az útját: ma Budapesten dolgozik, színjátszókörbe jár. Megcsináltatott fogakkal mosolyog a kamerába (a tönkrement fog a szegénység stigmája szinte minden szereplőnél). Feri már tizenévesen családapa, ő a kereset reményében otthagyja az iskolát, alkalmi munkákat vállal. Álmainak netovábbja egy kis ház, ennek falát festi második gyerekükkel terhes feleségével. A félárva András még eddig sem jut, anyja és ő fémgyűjtésből élnek.

Sokan már azt sem értik, miért olyan fontos az érettségi. A szülők megkérdezik, miért nem tanulnak a gyerekek inkább „valami hasznosat” – ezt a kérdést a többségi társadalom jószándékú tagjaitól is gyakran hallani. Az ámbédkarosok szerint ezeknek a gyerekeknek is ugyanazt a célt kell kitűzniük, mint bárki másnak a 21. században: minimum az érettségit. De mással is próbálkoznak: idén mezőgazdasági képzést indítanak, hogy a helyben maradó fiatalok számára alternatívát nyújtsanak a közmunkával szemben. Mert hosszútávon a legkárosabb a közmunka, még ha pillanatnyilag meg is véd az éhenhalástól (ami szintén nem mellékes). Mióta a tankötelezettséget levitték 16 évre és bevezették a közmunkát a hozzá kapcsolódó képzésekkel, az iskolában egyre kevesebb a diák. Míg közmunkával 50-70 ezer forintot kereshetnek, a gimnáziumban csak családi pótlékot és csekély ösztöndíjat kapnak.

A film bemutatja az ellenséges politikai-társadalmi közeget is. A szélsőjobboldali Jobbik a parlamentben interpellál az iskola megszűntetéséért, a helyiek jobbára ellenségesek. Hatalmas távolság van a romák és nem romák között ebben a kis faluban. Derdák elmondja, hogy az 1000 romát mind ismeri, a 2000 nem roma közül szinte senkit. Ebből is fakadhat, hogy a nem roma közösség véleményét a film kevésbé tudja megmutatni, nem sokan hajlandóak a kamera előtt megszólalni. A hiány önmagában is beszédes.

 

A film nem idealizálja hőseit, a csalódást, elkeseredést sem hallgatja el. Orsós a természetben meditálva merít erőt, és időnként Indiában talál feltöltődést, befogadó közösséget – ott senki sem néz rá idegenként. Szerinte a magyar romák sorsának jobbra fordulására 200 év múlva van esély, de csak akkor, ha minden nap küzdünk érte. És ő ezt teszi – igazi buddhista, még ha időnként mérges is: lassan megy messzire. A film pedig hozzájárul az empátia, a párbeszéd kialakulásához. A magyar forgalmazó lakásvetítéseken, közönségtalálkozókon is lehetőséget ad a közönségnek, hogy szembesüljön az égető problémával, amellyel mindannyian együtt élünk, mégis csak nagyon felszínes és sablonos tudásunk van róla. A vetítések iránti nagy érdeklődés azt bizonyítja, hogy a helyzet nem reménytelen.