Színház és Gasztronómia – páros interjú Balogh Rodrigóval és Tonté Barbarával
Ép test és ép lélek

Rikárdó kifőzött valamit... címmel a Goethe Intézet rendkívül sokoldalú rendezvényt szervezett Budapest nyolcadik kerületében 2017. október 28-án. Az esemény két résztvevőjével, Balogh Rodrigóval, a Független Színház rendezőjével és Tonté Barbarával, a Romani Gastro egyik ötletgazdájával beszélgettünk néhány nappal a progam előtt.

A gasztronómia és a színház is olyan műfaj, ahol nem evidens, hogy az alkotás a periférián lévő társadalmi rétegekhez is eljut. Mindkettőtöknél fontos törekvés az is, hogy bevonjátok az alkotó folyamatba a lehető legkülönbözőbb hátterű közönséget. Mi ezzel a tapasztalat?

Rodrigó: A színházhoz nem árt néha a közönség. És szerintünk nem túl izgalmas az a gyakorlat, hogy a néző megveszi a jegyet, szépen felöltözik, eljön színházba, megnéz minket, majd hazamegy. Azon gondolkoztunk, mi van akkor, ha nem zárjuk ki azokat, akiknek nincs lehetőségük színházba menni. Itt nem csak egzisztenciális helyzetre gondolok, hanem például arra, hogy a néző esetleg kismama, és ott a kisbabája. Ott vannak a kutyások, vagy a dohányosok is. Egy csomó embert kizár a klasszikus kőszínház. Minket ez az irány érdekel már nagyon-nagyon régóta. Egyébként ez piaci rés is. Bizonyos csoportokat, mint az előbb felsoroltak, nem ér el senki.

Barbara: Mi nagyon sokat küzdöttük azért, hogy eljussunk roma közösségekhez. Az elején nehezen ment, csak egy-két gyereknapon főztünk. Aztán 2015-ben áttörés volt a Masina Mesék, amit Mautner Zsófival, a Romani Designnal és veletek (Roma Sajtóközpont) csináltunk közösen. Nekem ez borzasztóan fontos, én is az élményeimből élek. Ugyanúgy, ahogy a Független Színházban, a mi munkánk is akkor működik, ha személyes élményekből táplálkozik. Az „asszony”, beenged a konyhába, és már vár a rántott hússal, meg a csemege uborkával – én nem ezekre vagyok kíváncsi elsősorban. A kihívás, hogy olyan sztorikat nyerjünk ki az emberekből, ami nem feltétlenül kellemes. Például Baranya megyében találkoztam olyan történettel – amit csak egy bizonyos idő után mesélt el az interjúalany – hogy éhínség idején rókát ettek, mert nem jutottak hozzá máshoz. A gasztronómia valójában nagyon intim dolog, és nem feltétlenül arról szól, hogy ünnepekkor milyen boldogok voltunk és milyen jókat ettünk együtt. Az igazi jó történetekhez akkor lehet eljutni – ezek kegyelmi pillanatok – amikor megnyílik egy ember.

Húsbavágó történetekkel a színházban is találkozhatunk.

Rodrigó: Igen, ott volt például a Tollfosztás című darabunk, ami őrületes utat futott be. Körülbelül hét éven át futott különböző formákban. Alapvetően egy tehetséggondozási programnak indult. Hat fiatal volt a résztvevő. A színdarab után jött a film, azt vittük fesztiválokra, aztán lehetett belőle oktatási módszertant fejleszteni, és workshopokat építeni. Ehhez kapcsolódik egy érdekes történet. A darab szerint egy sajókazai srác hazafelé menet leszakít egy almát egy kerítésen átnyúló fáról, de halálra rázza az áram, amit a gazda a kerítés előtti fűbe rejtett. A példát aztán átveszi a többi gazda, de az áramcsapda aztán véletlenül megöli az egyikük feleségét. Mi ezt az előadást elvittük Sajókazára. Tele volt a kultúrház. A színdarab után volt egy beszélgetés, amit muszáj volt beiktatni. Az indulatok eléggé magasra csaptak cigány és nem cigány oldalról egyaránt, de odáig sikerült lecsillapítani a kedélyeket, hogy a felek kezet fogtak egymással. Nem lett kimondva, hogy bocs, nem lettek nagy fogadalmak téve, de megtörtént a kézfogás.

Barbara, a te munkád sem csupán a főzésről szól.

Barbara: Az első pillanattól cél volt a szemléletformálás. Beláttuk, hogy a többségi társadalom három fő területen ismeri el a romákat. A zene-tánc, a főzés és talán a sport területén. Tizenegy éve dolgozom a roma ügyben, és elegem lett abból, hogy nagyon sok pénzt költenek el olyan projektekre, amik sem a roma közösségekhez sem a többségi társadalomhoz nem jutnak el rendesen. Arra büszke is vagyok, hogy gyakran egy-egy címlapszerepléssel akár több tízezer emberhez is eljutott az üzenetünk. Persze ez egy piaci rés is, hiszen éppen tombol a gasztroforradalom, így érdekessé lehet tenni a roma konyhát.

Létezik egyáltalán különálló roma konyha?

Barbara: Ami a többségi társadalom szemében a roma konyha az a muzsikus cigányokra jellemző elképesztően gazdag étel repertoár, amit a vendéglátásból eltanultak, nem pedig az a szegény konyha, ami a telepi cigányokra jellemző. Én magam nagyon sokszor gondolkozom azon, hogy mitől cigányos egy étel, de mindig arra jutok, hogy azért, mert én csinálom. Nem lehet pontosan körül írni, hogy mi a cigányos étel, mert ez közösségről-közösségre változik. Attól is függ sok esetben, hogy mennyi pénz van rá. Amit egyértelműen lehet állítani a roma konyháról az a találékonyság. Nagyon kevés eszközből megoldani a főzést. Jellemző még a szabad tűz használata, és a költséghatékonyság.

Szabadság és költséghatékonyság – ez mintha a roma színházra is jellemző lenne. De mitől roma egy roma színház?

Rodrigó: Az a klasszikus megközelítés, hogy az alkotók cigányok, témájában cigányokról szól, vagy cigány a nyelv. Mi általában a nyelvet nem használjuk, de idén nyáron szerveztünk egy storytelling fesztivált, ahol két román, egy olasz és egy brit roma alkotó saját nemzeti nyelvükön beszéltek. Ezeket szinkrontolmácsoltuk és angolul feliratoztuk. Fontos, hogy egy cigány színháznak ugyanolyan egyetemes nyelven kell beszélnie, mint egy nem cigány színháznak. A születés, a halál, a házasság, a keresztelő, a lakodalom, a ballagás mind olyan események egy ember életében, amik mindenkinél megtalálhatóak. Ha a színház nem emel be ilyen eseményeket, akkor nem fog találkozni a közönség megélt élményeivel.

Elég gyakori, hogy formabontó, a közönségtől interaktivitást követelő darabokkal rukkoltok elő. Hogyan zajlik az alkotói folyamat?

Rodrigó: Ez egy csapatmunka. A csapat mindig változik, annak a függvényében, hogy az adott ötlet milyen személyiségeket követel meg. Nem dolgozunk profi színészekkel. Egy baráti társaságról van szó, és vannak olyan alkalmak, amikor nem feltétlen munka ürügyén vagyunk együtt. Igazából ez elég gyakori. Amikor például a Váci utcában volt a próbatermünk, ahogy egyik barátom fogalmazott: felnőttmegőrzőként funkcionáltunk. Biztos, hogy volt mit enni, biztos, hogy volt mit inni, és biztos, hogy volt jó társaság és ez most is így működik. Ebből adódóan van rengeteg sztori és rengeteg ötlet. Aztán van, ami működőképesnek bizonyul, van, ami nem. Van, amin hónapokig dolgozunk, aztán rájövünk, hogy maximum a fürdőszobában játsszuk el magunknak. Nekünk a folyamat a legfontosabb. Én az a típusú rendező vagyok, aki próbálni szeret. Nem szeretem a fellépéseket és a közönséget sem különösebben, de szükségszerű, hogy legyenek.

Nyilván a gasztrobloggerkedés sem egy egyszemélyes projekt.

Barbara: Blogot szinte lehetetlen egyedül készíteni, nálunk is sok ember áldozatos munkája járult hozzá a sikerhez. Vannak barátok, akik jönnek kajálni és közben besegítenek a videókban. A Masina Mesék is egy nagyobb csapat munkája volt. Sokat tanultam ezekből. A blogolásban az a nagyszerű, hogy közben megtanultam még jobban főzni, fotózni, fotót szerkeszteni, videózni, videót vágni, írni, kommunikálni. Az elmúlt időszakban nagyon sok sikert értünk el, például együtt dolgoztunk Mautner Zsófival, vagy megjelentünk Jamie Oliver magazinjában, de a legbüszkébb a tavaly megjelent szakácskönyvre vagyok.

Rodrigó: Nekem van egy idevágó történetem. Idén voltunk a párommal egy egyetemi tanár ismerősünknél vacsorázni. Kaptam egy tál ételt, töltött padlizsánt, ami eszméletlenül finom volt. Én nem nagyon szeretem a padlizsánt, de ez egészen különlegesen jó volt! Megkérdeztük, hogy mi ez, honnan van, és akkor elővette a Romani Gastro szakácskönyvet. Na, akkor eszméletlen büszke voltam. Semmi közöm nem volt akkor Barbihoz, vagy a cigány gasztrokultúrához, de ez akkor és ott ütős volt. Dagadt a mellkasom a büszkeségtől, hogy van egy ilyen pozitív roma imázs: a középosztálybeli értelmiség főz a Barbiék könyvéből és én abból eszem.

Az elmúlt időszakban a Független Színházról is sokat lehet hallani.

Rodrigó: Igen és a sikereket járatlan utakon érjük el. Egyszerűbb lenne Csehovhoz, Shakespeare-hez vagy másokhoz nyúlni. Sokat nem veszítenénk vele. Nézőnk lenne bőven. Mi azonban az aktuális és gyakran neurotikus társadalmi témákat jelenítjük meg színházi környezetben – nekünk ez a siker. Az, hogy ezekről a témákról tudunk beszélni, nagyon nagy kiváltság és egyben felelősség. Aztán ott van a munkatársak személye is. Sikerült megtalálnunk magunk körül azokat az embereket, akik érzékenyek és van közlendőjük. A tehetséggondozás terén vagyunk talán a legsikeresebbek – jó néhány fiatal a mi munkánk eredményeként választotta a színházi pályát. Ez a legnagyobb öröm.

Mi az, amin jelenleg dolgoztok?

Barbara: Én most fényképezést és videózást tanulok, ezeken a területeken szeretnék továbbfejlődni.

Rodrigó: Dolgozunk tovább a legutóbbi Roma Storytelling fesztivál anyagával. Az előadások rögzítésre kerültek, és a legfontosabb jeleneteket stúdióban is felvettük. Ezeket januárban fogjuk publikálni. E mellett készült minden egyes alkotóval mélyinterjú, ennek a szerkesztett verzióit az alkotások fókuszjelenetei mellé tesszük, párhuzamba állítva a drámai hős és az azt kreáló alkotó útját. Ez a kettő gyönyörűen kiegészíti egymást. Előre bocsájtom, hogy itt roma drámai hősökről van szó, akik képesek döntéseket hozni, akik felelősséget vállalnak, aktívak és változást hoznak. Nézd! Mi más ez, ha nem az európai polgár ismérve. Azt szeretnénk megmutatni, hogy egy cigány ember, vagy közösség is képes európai polgári értékrend szerint élni. Szervezzük a következő Storytelling fesztivált és elindítottuk a Roma Hősök Blogot.

Mivel készültök a Goethe Intézet rendezvényére?

Barbara: Mi két menüvel készülünk és minden adag ételért cserébe egy-egy történetet várunk. Ezeket videóra rögzítjük. Várjuk a recepteket, ételes történeteket. Engem nagyon érdekelnek nehéz témák. Mi a helyzet az étkezéssel éhínség, háború, vagy forradalom idején. Ezeket várom a legjobban, de egy különleges paprikáskrumpli recepttől is nagyon boldog leszek.

Rodrigó: Mi úgy alakítottuk ki a koncepciónkat, hogy kapcsolódjunk a többiekhez. Talán Barbaráék projektjéhez fogunk a legjobban kötődni. Kiegészítjük a történetgyűjtő akciót azzal, hogy minden egyes helyszínen a nyolcadik kerületben interjúzzuk az utca járókelőjét különböző narratívák mentén. Ezek az interjúk arra kérdeznek rá, hogy milyenek a gyökereid, honnan vagy, milyen döntéseid, milyen viszonyaid vannak, hol a te áldozatiságod. Ebben nem az a fontos, hogy hol buktál el, hanem hogy abból hogyan álltál fel. Ezekből körvonalazódik egy hős narratíva. Egy dramaturg, Király Kinga Júlia (akinek épp most jelent meg egy könyve Apa Szarajevóba ment címmel) másfél-két perces villámjeleneteket fog belőlük kreálni, amiket a délutáni órákban nyolcadik kerületi kiskocsmákba viszünk tovább. Nyolcadik kerületi sztorikra fogunk koncentrálni. Mi erre a megosztásvágyra építjük ezt a napot.