Amigó a Várakozókról
Ragyogó nap a csüggedt térben
Bogdán János festőművész, 1975-ben született Lengyeltótiban. A képeit „amigó” néven írja alá. Az Oltalom Karitatív Egyesület a civil közösségi élet egyik központja a Józsefvárosban. Amigó a Goethe Intézet által szervezett Rikárdó csakazértis kifőzött valamit kulturális rendezvénysorozat keretében 2020 októberében festette fel Várakozók című művét az egyesület kapujára. Azért Amigót kértük fel erre a munkára, mert képei az útkeresésről szólnak – csakúgy, mint az egyesület munkája is. Amigó alábbi, saját eddigi művészi pályájára és a Várakozók című festmény keletkezésére reflektáló szövegét 2020 novemberében írta.
Most is írom a naplót, ezzel az írással párhuzamosan - mert ez egy szükség lett, egy terápia. Az alkotótevékenységet az én esetemben leginkább ez a motívum szüli - ennyi év távlatából ezt tudom mondani. Talán ez mindig így van valamennyire - de az én esetemben hatványozottan. Nem egy kivitelezőnek érzem magam - nem is tudtam elhelyezkedni az iparban és karriert sem tudtam építeni. Az élet vitt - vagy inkább sodort.
Az írás, a rajzolás mellett már egészen korán megjelent - már a szakközépiskolai időkben - mint tehermentesítési lehetőség és kifejezési csatorna - ösztönösen, akkor még nem is igazán értettem mit miért csinálok. 90-ben vettek fel a pécsi művészetibe és a kollégiumban kezdtem el írni. Az identitásom magját és lényegét, nem a nemzeti hovatartozásban látom - bár kétség kívül ez is a része, és nem szégyellem azt, hogy cigányként születtem erre a világra. De én már nem egy cigánytelepen nőttem fel, és apám kifejezetten törekedett is arra, hogy úgymond a többségi társadalom egyenrangú polgára legyen - ezt ő sose mondaná így – óckodna is egy ilyen megfogalmazástól. 94-ben végeztem el a szakközépiskolát kerámia szakon. Ebben az évben vettek fel az egyetemre is - szintén Pécsre, Lantos Ferenc csoportjába kerültem Rajz-vizuális nevelés szakon. A második évben mentem el először Kosztics Istvánhoz a nemzetiségi önkormányzatra - és pusztán azért, mert azt a fülest kaptam valakitől, hogy vásárol rajzokat - azt hiszem, így kezdődött el az, hogy én "roma" művészként lettem meghatározva. Teltek az évek, és amikor nem volt jobb ötletem, oda mentem, néhány képpel, tud-e vásárolni belőlük. Ő aztán ezeket a képeket elkezdte kiállítani egy nemzetiségi kontextusban. Lehet, hogy a "Bogdán János Amigó" névkombináció is innen ered - már nem emlékszem világosan - lehet, hogy az később jött, lehet, hogy az már Pest. Ez a kapcsolat Koszticcsal 95-96 környékén kezdődhetett, Pestre 2008-ban költöztem fel a családdal. Pécsen még volt egy vonatkozó epizód, mert megismerkedtem Forray Katalinnal, aki segített abban, hogy a polgári szolgálatott náluk tölthessem el a Romológián. Ők is szerveztek kiállításokat nekem, és részt vehettem néhány munkában.
Én egyébként nem szerettem, hogy együtt használják az "amigó"-t a Bogdán Jánossal - egyszerűen azért, mert hülyén hangzik - vagy Bogdán János vagyok, vagy "amigó" - és az amigót jobban szerettem használni - ezt a nevet becenévként kaptam a szakközép kollégiumában még elsőben. A név rajtam maradt, és eljött egy pont, amikor így kezdtem aláírni a képeim. A képeken nagybetűvel írtam az amigót mindig - nyomtatásban kisbetűvel - de az ó az hosszú - így alakult ki. De nem erőszakoskodtam azért, hogy ez ne legyen így - bár néhányszor szóltam az elején. Mindegy. Ez a legkevesebb - így vagyok tehát megjelenítve sokszor "Bogdán János Amigó".
Ez a kép – a VÁRAKOZÓK -, arra a 2008-as jelenetre utal vissza, amikor tanácstalanul és szétverve lelkileg utazgattam a metrón Mártival Pesten 2008 telén, és vittem ki a 16. kerületbe, ahol a Bornemisza általános iskola volt. Ez a lelki élmény jött vissza ebben a képben, aminek eredetijét 2012-ben festettem meg egy dobozkartonra akrillal.
Van, hogy a képek mögött meghúzódó történetek annyira intimek, hogy nem mondhatja el az ember szavakban őket. És az identitásunk talán, éppen ezekből az eltitkolt belső történetekből áll. Persze, ezek a történetek sokszor valóságosan meg is történtek, csak nem beszélünk róluk. De bent, dolgoznak bennünk tovább. Mindenki a saját élményeivel foglalkozik azt hiszem, a saját személyes történeteivel. Ez az élménykomplexum aztán nagyon sok mindent magába foglalhat - sebeket, vágyakat, kérdéseket. Szituációkat, amiket átalakítanánk. Vagy szituációkat, amiket újraélnénk. Én nem tudom mit jelent cigánynak lenni. A művészet nem cigány. Nem zárható be dobozokba. A nemzetiség dobozába se. Az "én" szintén csak ilyen. Az sem zárható dobozokba. Érdekes kérdés, Isten miért akart ilyen különbségeket?
Ezek a specialitások - például az, hogy hogy nézek ki, vagy mások hogy reagálnak rám - nyilván egy hatás, amivel kezdenem kell valamit. Ha például utálnak azért mert cigány vagyok - azzal is kezdenem kell valamit. Ha bizonyos szokások fontosak nekem - azok is meg fognak jelenni a világomban. Az alkotás egy lelki munka. Egy lelki-szellemi munka - amiben rész vesz a test is. Igazából az egész ember. De mindig arról van szó, hogy élünk - élni próbálunk, a továbbélés lehetőségét keressük. Ez például egy létező identitás - egy olyan jelenség, ami mindenképpen jellemző az emberre - minden emberre.
Próbára tesz engem is, mindenki aki más. De még a cigányokon belül is - sőt még a tükör is - a saját magam képe és lelke is próbára tesz - mit kezdjek ezzel? Tetszik? Nem tetszik? El tudom fogadni? Nem tudom elfogadni - jönnek a kérdések szép sorban. Az ember leginkább a létezésének okát keresi: miért vagyok? - és ez a kérdés, már az identitás része. Az identitás a ki vagyok kérdésére lenne egy válasz - de ehhez a kérdéshez az ok és a cél is hozzátartozik: Hogyan lettem, miért lettem? Mi a dolgom? Mi felé kéne menni? Valójában a miért vagyok kérdésben egyszerre ott az eredet keresése a cél keresésével együtt.
A kép, amit megfestettem egy szomorú kép - megfáradt emberekkel egy metróban. A kép központi alakja talán egy kislány, aki úgy van ott ebben a csüggedt térben mint a ragyogó nap - tele élettel, vidámsággal kíváncsisággal. Egy iskolás lány - hátán a táska. Nem tudjuk milyen viszony van a szereplők közt -lehet, hogy mindenki más idegen. Látszólag senki sincs kontaktusban ezzel a kislánnyal, senki nem fogja a kezét, senki nem beszélget vele. Mintha mindenki a saját életébe roskadna, és a múlton töprengene el. Da a kislányt, nem tudja elszomorítani ez a közeg - neki, még ez is érdekes.
Hálás vagyok azért, hogy az Oltalom kapuján jelenhetett meg ez a kép. Az eredetije egy széttépett papírdoboz egyik oldalán született meg, 2012- őszén, szintén Budapesten. Egy homokszínű felületen, fekete akrillal. Gyorsan elkészült, mint egy vázlat. Ott is csak az aláírás volt színes - ott is türkizkék. Homokszín alap, fekete, türkizkék - ezzel a három értékkel készült.
Erre a képre esett a választás - én több tervet is küldtem. De nem is tervek voltak igazán, hanem a korábban elkészült képeimből válogattam ki néhányat, hogy válasszák ki az illetékesek, melyiket fessem fel a kapura. Végül is aztán erre a képre esett a választás. Még meg sem kérdeztem miért?
Az én identitáskérdésem ma már leginkább az, hogy megtalálja-e az ember, elvesztett, elfelejtett Istenét. Mert az gondolom, nála a válasz. Arra a kérdésre is hogy miért vagyunk, miért itt, miért most miért így. A metró pedig az élet, vagy az idő, ami visz minket a jövő felé. Át kéne áradjon ez a vidámság belénk ebből a kislányból - talán éppen azért van közöttünk. Ő mintha megtalálta volna már ezt az Istent - vagy még nem vesztette el...